Ahol a halál nem tabu
MúzeumCafé 3.
Érik néha meglepetések az embert. Elmegy, mondjuk, a Kerepesi temetőben lévő Kegyeleti Múzeumba egy zimankós, ködös téli napon, és bár magának se vallja be, de előre viszolyog a látványtól, ami majd fogadja: koporsók, szemfedők, gyászruhák… Aztán mégis – ha nem lenne túl patetikus, azt mondaná – a halál helyett az élettel találkozik. Ehhez persze nem árt bekopogni a múzeum vezetőjének, Hargittai Emilnek (képünkön) a szobájába, és meg-kérni, vezessen végig a termeken.
A nyolcvanéves, ám örökifjú mérnökember tíz éve igazgatja a múzeumot. A 19. századi polihisztorok szenvedélyességével és olthatatlan buzgalmával gyűjt össze mindent, ami a gyászhoz kötődik szerte a Kárpát-medencében, legyen az paraszti, vagy nagypolgári gyászviselet, művészek halotti maszkja, pompás temetési hintó maratott üveggel, vagy hegyvidéki falusi temető deszkából összetákolt Szent Mihály lova. Gyűjteményében a nagy magyar elhantolások és újratemetések fényképei alatt az 1944-ben lelőtt angol pilóta robbanás szaggatta imakönyve éppúgy megfér, mint a Gerő G. András festőművész által festett újmódi koporsók a váci múmia-lelet koporsófedeleivel.
„Semmi morbid, vagy szomorú nincs itt” – mutat körbe Hargittai úr a birodalmában. A kapu előtt a híres szatmárcsekei csónak alakú fejfákból látható egy, de sorakoznak itt szív alakú sírjelek és erdélyi kopjafák is.
Az első teremben a múzeum talán legértékesebb gyűjteménye, a néprajzi anyag látható. Különösen a Kaposvár melletti Csökölyről származó ruhák jelentenek komoly értéket. Ezek azért különlegesek, mert ezen a tájon a harmincas évek közepéig a fehér volt a gyász színe. A tápiószecsői kollekció – sok társával együtt – az utolsó pillanatban került a múzeumba, a következő héten elégették volna az elhunyt nagymama régi holmijait. Vannak itt papi és gyászhuszár-viseletek, jobbadán a határon túlról: „hiába, arrafelé jobbszívűek az emberek” – ad magyarázatot a miértre Hargittai Emil. Látható néhány eredeti halotti maszk is, köztük az 1951-ben öngyilkosságot elkövető Somlai Artúr gipszbe merevedett utolsó mosolya. 1962 a magyar kegyeleti kultúra fekete éve volt – jegyzi meg a múzeumvezető. Ekkor tiltották be és törették össze a ló vontatta gyászkocsikat. Néhányat azonban sikerült a múzeumba menekíteni; volt, amelyik tyúkketrecként vészelte át az évtizedeket. „Nagy vágyunk, hogy a kollekció része legyen Apponyi Albert gyászhintója is, amely ma a Közlekedési Múzeum raktárában porosodik.” Ez a hintó vitte utolsó útjára Apponyin kívül Teleki Pál miniszterelnököt és Csáky István külügyminisztert is. „Sajnos a szállítási és a restaurálási költségeket nem tudjuk állni” – mondja a múzeum vezetője, aki a költségvetést firtató kérdésre csodálkozva kerekíti el a szemét: „Költségvetés? Az mi? A Kegyeleti Múzeumnak olyan nincs. Éves kiállítási tervünk van, melynek költségeit a fenntartó Budapesti Temetkezési Intézet Zrt. fedezi. Ha szükségem van két tucat képkeretre, vagy teherautóra, írok egy levelet a művészetbarát vezérigazgatómnak. Realista ember vagyok, tudom, hogy évente meddig mehetek el, de ami nagyon kell, arra mindig kerül pénz.”
És hogy hogyan lesz valaki éppen a Kegyeleti Múzeum vezetője? Itt mutatkozott szükség tevékeny emberre, aki őriz, gyűjt, rendszerez, szervez és tanít. 1990-ben jött létre a múzeum, egyetlen szobában. Három évvel később kapott szakgyűjtéményi besorolást Budapest és környéke gyűjtőkörrel; a következő évben már két teremnyire növekedett a tárlat. 1997-ben, a múzeumalapító Xantus Zoltán halála után került Hargittai Emil az intézmény élére, aki addig nyugdíjasként a Hadtörténeti Intézetben, mint levéltáros dolgozott – ahonnan szakérteni is gyakran hívták például a Kerepesi temetőbe is, egy-egy II. világháborús katonai sír azonosításához. A temetkezési vállalat akkori igazgatójában egykori diáktársát fedezte fel, ő csábította át a Várból a Fiumei útra.
A múzeum ma már öt kiállítóteremben, több ezer darabos gyűjteménnyel, apró könyvtárral és irattárral, állandó nyitvatartási idővel várja az évi mintegy négy-ötezer látogatót. Időszakos kiállításaival gyakran bekerül az újságok ajánlóiba is. Jellemző módon azonban külföldön nagyobb az ismertsége, mint idehaza; a csoportok fele Angliából, Németországból, Olaszországból, Skandináviából érkezik.
A Kegyeleti Múzeum jó példa lehet arra, hogyan válhat egy vállalati múzeum zárt raktárak helyett a város kulturális színfoltjává, még akkor is, ha olyasmit kínál, ami elől – mivel nem ismerjük – inkább elfordítanánk a fejünket. Talán éppen azért sikerült a nyugdíjas mérnöknek élő múzeumot gründolnia, mert egyetlen pillanatig sem küzdött kisebbségi komplexussal, hanem missziónak fogta fel a munkáját. Egykor a kegyelet szigorúan kötött szabályai megismerhetővé és kevésbé félelmetessé tették az elmúlást, Hargittai Emil ma azt szeretné elérni, hogy félretegyük a viszolygást, hogy elfelejtsük félelmeinket, mert a halál, valamint a hozzá kapcsolódó tárgyi emlékek életünk, kultúránk alapkövei.