Ahol ugyanazt akarta a múzeum, a megye és a város vezetése
Sárvár életébe is változást hoz a megújuló Nádasdy vár
MúzeumCafé 37.
Ritka, amikor megye, város és múzeum egyet akar, de a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum esetében szerencsére ez történt. Itt ugyanis az intézmény és a település is arra vágyott, hogy a múzeum a város kezébe kerüljön, ami 2013. január 1-jével meg is történt, és ezzel komoly változás állt be nemcsak az intézmény, de mondhatni egész Sárvár életében.
Mit jelent a váltás a múzeum számára? A legfontosabb az, hogy nincs (át)láthatatlan költségvetés, állandó utazgatás a többkörös egyeztetések miatt. Ehelyett van egy jól működő, folyamatosan fejlődő, húsz évre előre láthatóan megvalósítható tervekkel teli vezetés. „Az átállás óta saját bankszámlát nyitottunk, két termet kifestettünk, korszerű világítást szereltettünk fel, és különböző megoldásokkal tettük otthonosabbá a tereket” – meséli az eddig történteket Takács Zoltán, a Nádasdy Ferenc Múzeum igazgatója.
A vár építése a 13. század végén kezdődött, végleges formáját azonban csak Nádasdy III. Ferenc idejében kapta meg a 17. század közepén. Ekkor kötötték össze a tornyot a palotaszárnyakkal, létrehozva ezzel a ma is bámulatos dísztermet, amely szinte érintetlenül vészelte át a nehéz időket. A falfestmények központi alakja Nádasdy III. Ferenc nagyapja: az ő törökök ellen vívott csatákban való helytállását mutatják be a mennyezeti freskók, azt a fontos politikai üzenetet hordozva, hogy a török összefogással legyőzhető. Az itt kiállított kabinetszekrényt mérete teszi egyedülállóvá: a hatalmas, szépen kimunkált, aranyozott szekrénybe több titkos fiókot is beépítettek. A tárlatvezetésen ezeket meg is mutatják az érdeklődőknek. „Ez nem Indiana Jones és a végzet temploma, itt nem kell nyomkodni vagy megtekerni a sellő orrát, csupán két oszlopot kell elhúzni, hogy meglássuk a rejtett fiókokat” – avat be a titokba az igazgató. Ugyanebben a teremben a Sámson és Delila című kép is izgalmas látvány. „Egyszer az európai képviselőket állítottam félkörívbe a kép elé, és megkértem őket, emelje fel az a kezét, aki úgy érzi, hogy Sámson lába felé néz. Mindenki felemelte – hát ezért Sárvár a világ közepe” – meséli mosolyogva Takács Zoltán.
A díszteremből az egy tengelyre felfűzött szalonsoron folytatódik a kiállítás. Ezeket a termeket a 18. század közepe táján az akkori francia divat szerint festették ki. Ezek a freskók azonban sokáig az itt dolgozók számára is ismeretlenek voltak, hiszen későbbi korok átalakításai rejtették őket; csak az 1960-as években, a vár restaurálása során derült ki, hogy értékes falfestmények rejtőznek a festék- és tapétarétegek alatt. Az itt látható műtárgyak a reneszánsz és a barokk kor stílusában készültek, akárcsak a XIV. Lajos korabeli karosszékek, a 18. századi komód vagy a 19. századi perzsaszőnyeg. Ezen kívül itt található az az óra is, amely jelenleg az egyetlen kiállított műtárgy a Nádasdy család műtárgygyűjteményéből.
Bár a múzeumnak hatalmas bútorgyűjteménye van, a sárvári várról sokaknak mégis inkább a huszárkiállítás jut eszükbe, amely 1983 óta része az intézménynek. Ebben az évben kérte a Nádasdy-tisztikar néhány képviselője, hogy fogadja be a múzeum a tiszti étkezde külföldön található emlékanyagát, a serlegeket és az étkészleteket. A múzeum akkori vezetése nagyon bátor döntést hozott: igent mondott a megkeresésre, így 1988-ban meg is nyílt az első állandó hazai huszárkiállítás. Ezt követően a többi huszárezred is elkezdte idehozni emléktárgyait, a portréfestményeket, szablyákat, huszárszobrokat, egyenruhákat és a huszároknak a lovassportban szerzett relikviáit. Így született meg a döntés, hogy a sárvári múzeum legyen Európa huszármúzeuma. A kiállítás helye és a benne látható tárgyak 1998 óta nemigen változtak; felújítására csak most tudott pályázni a múzeum. Amennyiben sikerül nyerniük az Alfa pályázaton, teljesen új felfogás szerint fogják kiállítani az anyagot. Az új kiállításon be lesz majd rendezve egy főúri szoba a teljes fegyvergyűjteménnyel a 16.-tól egészen a 20. századig. A másik teremben a Nádasdy-huszárezred egyenruhái mellett a huszárok emlékére képzőművészek festményei és egyéb műtárgyai lesznek láthatók. A tárlat végén pedig a második világháborúra emlékezik majd a múzeum, hatalmas falakkal, szűk folyosókkal, megtörhetetlen csenddel és félhomályba vesző fényképekkel.
A huszárkiállításon belül található a bajor gyűjtemény is az 1875 és 1945 közötti időszakból. Az utolsó bajor király, III. Lajos családja élt itt egészen 1945-ig, az ő használati és dísztárgyaikat mutatják be két teremben. Külön érdekesség, hogy amikor a család 1945-ben elment Sárvárról, befalaztak néhány ezüst- és porcelántárgyat a vár egyik sarkába; ezek 1952-ben kerültek elő egy felújítás alkalmával, majd a múzeum állandó kiállításába kerültek.
A várban jelenleg a vendég egyetlen jeggyel nem kevesebb, mint 1300 négyzetméternyi kiállítóteret járhat be, ezt azonban a jövőben szeretnék kettéválasztani egy állandó és egy időszaki kiállításrészre. Utóbbiban a következő egy-két évben saját szervezésű kiállításokat tervez a múzeum, utána azonban elkezdik felmérni a nyugat-európai kínálatot, hogy az ott lévő nagyobb kiállításokat akár ide is elhozzák. „Ez a mostani változás nagy mérföldkő a múzeum életében; azt szoktuk mondani, hogy 1951-ben jött létre az intézmény, és 2013-ban született újjá” – foglalja össze az átalakulás lényegét Takács Zoltán.
Az első időszaki kiállítás a bajor anyagot mutatja majd be. A bútortörténeti kiállítást képekkel, ismert ékszerészek munkáival és porcelánokkal fogják kiegészíteni, amelyek hűen adják majd vissza a régi tulajdonosok életkörülményeit, az egykori kastélyhangulatot. Ugyanitt állítják majd ki azt a történeti üveggyűjteményt, amelyet Tasnádiné Marik Klára művészettörténész ajándékozott a múzeumnak: ennek darabjai között több tárgy neves személyiségekhez kapcsolható; ilyen a monogramos borospohár II. Miklós orosz cár készletéből vagy az I. Ferenc József monogramjával ellátott ujjmosócsésze. Jövőre lesz négyszáz éve, hogy meghalt Báthory Erzsébet, erről is meg fognak emlékezni az időszaki kiállítórészben, méghozzá úgy, hogy elsősorban a kultusz kialakulására helyezik majd a hangsúlyt, és nem foglalnak állást a különleges asszonyról folyó vitában. „Ha képesek vagyunk folyamatosan megújulni, attrakcióvá válni, akkor talán sikerül elérni, hogy ne csak a fürdő miatt jöjjenek Sárvárra, hanem mert itt a várban egy Báthory Erzsébet-, egy Nagy Sándor- vagy akár egy szkíta kiállítás van” – osztja meg velünk terveit az igazgató.
Októberben a tornyot is teljesen átrendezik, és ekkor nyitják meg az új nagy kiállítást Hagyaték címmel a Nádasdy család mecénási tevékenységéből összegyűlt tárgyakból. A torony alsó szintjén megismerhetik majd az érdeklődők, hogyan jutott el Nádasdy Ferenc a kultúrán keresztül, műveltségének köszönhetően a legmagasabb politikai körökbe, és mennyire volt fontos a tanulás, a tanítás, a műveltség a családnak. Ebben a teremben főleg vitairatok, Bibliák, feljegyzések kapnak majd helyet. A középső szint belső terében fogják berendezni a Nádasdyak mint példaadók című kiállítást. „Kevesen tudják, hogy a kortársak is példaképként tekintettek a Nádasdy családra. Most mindenkinek lehetősége lesz megismerni a család 18–19. századi kultúrapártolásban való szerepvállalását” – hangsúlyozza az igazgató. A kiállítás másik érdekessége, hogy ezt az emeleti toronyszobát teljes egészében festmények borítják. A freskókat a bécsi Nemzeti Könyvtár mennyezetfreskójának mintájára festették meg, azok az élet különböző területeinek allegorikus alakjait ábrázolják. A Hírnév, az Erény, a Tudomány, a Pegazus, Mars egyaránt megtalálható a terem mennyezetén. A kupolahomlokzat négy sarkát pedig Jupiter, Juno, Vénusz és Merkúr tartja. „Mivel Vénusz az idők során kissé megkopott, azt szoktuk mondani az ide látogatóknak, hogy amikor valaki idejön Sárvárra, akárcsak Vénusz a festményen, már kezdi elveszíteni a színét, de miután megkapja a város gyógyászati és kulturális kezelését, biztosan megszépült állapotban távozik” – mondja mosolyogva Takács Zoltán.
Ami a jövőt illeti: itt semmi sem véletlen, minden egy jó előre kigondolt terv része. Az igazgató fejében tizenöt év látszik előre. Az első ötben a múzeumnak önfenntartóvá kell válnia. „Ehhez elég lenne egy olyan kiállítás létrehozása, ami a látogatók számát megduplázná, és emellé olyan szolgáltatásokat kellene nyújtanunk, hogy egy vendég se távozzon üres kézzel: például a diák vegyen egy szuvenírt, a pedagógus egy könyvet, a külföldi turista pedig egy saját nyelvű kiállításvezetővel legyen gazdagabb” – osztja meg velünk elképzeléseit Takács Zoltán. A második ötéves tervben a múzeum biztosítja majd az állandó programkínálatot: kiállításai mellett plusz attrakciókkal komplex szórakoztatóegységgé válik. A harmadik öt évben pedig a múzeum már teljes körű szolgáltatást nyújt: vendéglátóhelyeket üzemeltet, szobákat ad ki. „De nem szabad sietni, most is szépen haladunk előre, hiszen az új egyenruhák, az új brosúrák, az új plakátok és az ötrészesre tervezett új imázsfilm mind az idei évben vált valósággá” – sorolja az eddigi eredményeket az intézmény vezetője. A sikerek közé sorolható még az igazgató nagy büszkesége, a múzeum új honlapja, amelyen bárki hozzászólhat a feltöltött képekhez, megjelölheti a fotó szereplőit, sőt ő maga is feltehet új fényképeket.
Ahhoz viszont, hogy mindez megvalósuljon, el kellett fogadniuk a múzeum dolgozóinak, hogy egy múzeumban mindenkinek megvan a maga feladata, csak így tudnak egészként működni. A múzeumpedagógus kitalálja, megszervezi a programokat, a történész jól ismeri az anyagot és annak lehetséges kapcsolódási pontjait, cikkeket és kiállítási jegyzeteket ír, a restaurátor a tárgyak állapotára ügyel, az igazgató pedig a kiállítás megvalósításáról, a kapcsolattartásról gondoskodik, és odafigyel a múzeum állapotára. „Ha valaki azzal kérkedik, hogy hány cikket írt meg az igazgatói székben, az valamit félreértett. Sok jó megoldás van, és a vezető dolga, hogy ezeket megtalálja. Ha ehelyett a kiállított ezüst kistehénnek a hosszúságát és szélességét méregetem, akkor nem oldódik meg semmi” – árulja el az ars poeticáját Takács Zoltán. Majd még hozzáteszi: szerinte észre kell venni, hogy a múzeumok is szolgáltatók, így például akkor kell nyitva lenniük, amikor az emberek ráérnek, tehát ünnepnapokon, hétvégén vagy nyáron az esti időszakban. „Hiszen nem az ember van a múzeumért, hanem a múzeum az emberért. A hosszabb nyitva tartást megszervezni nem könnyű, de a vezetőnek az a dolga, hogy megtalálja a megoldásokat; ez nálunk a diák- és az önkéntes munkaerő behozatala volt” – avat be a megoldásba az intézmény vezetője. De mert ez az első év, hogy hosszabbított nyitva tartással működik a múzeum, így még nem tudják felmérni, bevált-e. Az mindenesetre megkérdőjelezhetetlen, hogy ezzel azt a pozitív képet sugározzák a látogatók felé, hogy ők az a múzeum, ahová el lehet menni keddtől vasárnapig este nyolcig; nem a látogatónak kell alkalmazkodnia a múzeumhoz, hanem a múzeum alkalmazkodik hozzá. Mindezt persze nagyon kemény munka előzte meg, megküzdöttek mindenért az itt dolgozók. „De a vendéget nem érdekli a háttérmunka, nem is kell, hogy érdekelje. Neki az a dolga, hogy eljöjjön hozzánk, a mi dolgunk pedig az, hogy vendégül lássuk őt” – zárja le a beszélgetést Takács Zoltán.