Aki felhőkarcolókat vitt haza emlékül Amerikába
Nancy Goodman Brinker diplomata és műgyűjtő
MúzeumCafé 19.
Aba-Novák Vilmos háta zavarta Munkácsi Mártont a kilátásban 1935 egyik szeles áprilisi napján. Történt ugyanis, hogy a fél évig New Yorkban kalandozó festő felugrott jó barátjához, Amerika ünnepelt divatfotósához, és a kiállításszervezés, protokolláris találkozók, illetve az egyetemi tojástempera-oktatás fáradságait a manhattani toronyműterem ab-lakában festéssel múlatta. A légies akvarellt – égbe törekvő, rozsdabarna gyárkéménnyel, ezernyi ablakkal pöttyözött lakómonstrummal és a madártávlatban apróvá zsugorodó, koromfekete vasúti kocsival – hatvanhat évvel később, 2001 novemberében egy Falk Miksa utcai galéria kirakatában pillantotta meg az Egyesült Államok budapesti nagykövete, Nancy Goodman Brinker. Amikor azt kérdezem, mikor határozta el, hogy magyar képzőművészek alkotásaiból épít gyűjteményt, elmosolyodik, és ünnepélyesen ezt a pillanatot jelöli meg. A gyakran Amerika-szerte turnézó majd kétszáz magyar műtárgyán kívül Brinker a kalocsai paprikáról és a magyar nyelv nehézségeiről is mesél.
– Hatévesen vállalt először közszereplést.
– Úgy éreztük a nővéremmel, Suzyval, eljött az ideje, hogy végre tegyünk valamit a gyermekbénulásban szenvedő társainkért. Miután a segíteni siető édesanyánkat számtalanszor elkísértük a Vöröskereszt irodájába, hajléktalanotthonokba, úgy éreztük, rajtunk a sor. Kiterveltünk egy jótékonysági varietét: én táncoltam és énekeltem, a nővérem pedig szedte a belépődíjat. Ő már kilenc volt. Hatvannégy dollárral zártuk a napot.
– Dédelgetett később előadóművészi álmokat?
– A művészi pályafutásom erre az egy fellépésre korlátozódott. Ma is tisztán emlékszem, hogy akkor, ott Shirley Temple-nek éreztem magam. Egyébként nagyon fiús, ráadásul kissé kétbalkezes gyerek voltam, a középiskolában amolyan minden lében kanál típus. Az egyetemen sem hiányoztam egyetlen szervezetből sem, diákszenátusból, kollégiumi tanácsokból.
– Az életrajzát elnézve, azóta sem lassított a tempón. Miután az illinois-i egyetemen marketinget és üzleti tudományokat tanult, Dallasba költözött, beiratkozott Amerika egyik legsikeresebb áruházlánca, a Neiman Marcus menedzserképzésére, elektronikus újságírást tanult, marketinggel foglalkozó irodáknak szervezett kampányokat, nagy cégeket igazgatott, majd pedig egészségügyi termékekkel és információval szolgáló céget alapított. Közben megszállottan dolgozott egy mellrákkutatásokat támogató alapítvány felépítésén.
– Ez utóbbival egy szomorú, életre szóló ígéretnek próbálok meg eleget tenni. A nővérem bízott meg azzal, hogy tegyek meg mindent, amit csak lehet, a mellrákban szenvedő nők helyzetének javításáért, gyógyulásuk előmozdításáért. Sajnos rajta már nem tudtam segíteni. Ő viszont az utolsó pillanatokig segített másokon. Amikor kórházba került, ült a többiek ágya szélén, és vidámságával megpróbálta elűzni betegtársai félelmeit. Úgy tervezte, ha meggyógyul, megszervezi például, hogy az ijesztően kopár várótermek, ahol néha hat-hét órát kellett várakozni, barátságos helyekké váljanak. Tenni akart azért, hogy a rákot végre ne kezeljék tabuként, ahogy akkoriban, a hetvenes évek végén tették. Miközben mindenki tudta, hogy Vietnamban hatvanezer katonánk veszítette életét, arról egy szót sem lehetett hallani, hogy hatszor ennyi nő halt meg mellrákban. Óriási eseménynek számított, hogy az elnök felesége, Betty Ford ’78-ban nyíltan beszélt a betegségéről. Elsőként.
– Amikor néhány évvel később kétszáz dollárral és egyetlen írógéppel nekilátott a nappalijában megszervezni a nővéréről elnevezett alapítványt, nem gondolt arra, hogy felkeresi Betty Fordot?
– Felkerestem. Néhány hónapra rá, ’82-ben már az ő nevét viselte a jótékonysági női lovaspóló-bajnokság díja. Miközben én magam is megküzdöttem a betegséggel, sikerült egyre több pénzt előteremteni a kutatások támogatására, orvosok képzésére, a megelőzést elősegítő kampányokra. Az alapítvány egyre gyarapodott.
– Világszerte elismert jellé vált a mozgalmat szimbolizáló rózsaszín szalag. Másfél milliárd dollárnál (330 milliárd forint) is többet gyűjtöttek össze az évek során, jótékonysági futóversenyeiken évente úgy egymillió ember indul, a 75 ezer önkéntest és száznál is több alkalmazottat soraiban tudó alapítvány 122 amerikai városban nyitott irodát. Önt pedig sorra a legjelentősebb, állami szintű rákellenes bizottságok vezetőjének delegálta az aktuális amerikai elnök. Nehéz szívvel hagyta magára a mamutcéget, amikor 2001-ben George W. Bush budapesti nagykövetté nevezte ki?
– Épp ellenkezőleg, alig vártam, hogy itt legyek, megismerhessem ezt a haladó szellemiségű országot, képviselhessem a hazámat, egyengessem a két ország közötti diplomáciai kapcsolatot. Ráadásul, ami a mellrák elleni küzdelmet illeti, halaszthatatlan tennivalók vártak rám.
– Az utazást mégis el kellett halasztania a New York-i terrortámadás miatt. Szeptember 11-én indult volna.
– Amerikát sokkolta a merénylet, tanácstalan, süket csönd ült meg mindent. Leállt a légi közlekedés, a félelem határozta meg a mindennapokat, az ember nehezen vált el a szeretteitől. Két hét késéssel érkeztem meg.
– Nem úgy a műalkotások, amelyekkel a követségi rezidencia falait tervezte díszíteni.
– Neves amerikai nőművészek képeit szerettem volna bemutatni, Lee Krasner, Grace Hartigan és Joan Elan Davis remekműveit, de a veszélyhelyzetben, a szigorú óvintézkedések miatt fél évig nem utazhattak az értékes darabok. Ezzel megtört egy hagyomány, az úgynevezett Art in Embassies program folytonossága. A külügyminisztérium 1964-ben indított kezdeményezése értelmében ugyanis amerikai képzőművészeti alkotások cserélődnek a külhoni képviseleteken. A nagykövet mellett helyet kapnak az Egyesült Államok talán legmeghatározóbb nagykövetei is: kiváló művészeink.
– Rendhagyó ötlete támadt: magyar művészekkel szövetkezik. Ismert egyáltalán valakit?
– Bemutattak egy úriembert, akinek biztos művészeti ízléséről, szerteágazó ismeretségeiről és angolszász műveltségéről azonnal legendákat hallottam. Rozsics István később majd kétévnyi ittlétem legfontosabb figurájává vált.
– Kiket ajánlott hirtelenjében?
– Bak Imre, Bernát András, Fehér László, Klimó Károly, Nádler István, Soós Tamás, Szűcs Attila és Záborszky Gábor képeit. Egytől-egyig fantasztikus kortárs alkotások érkeztek a Szabadság téri épületbe. Lenyűgöztek. Istvánnal elkezdtem bejárni a nagy múzeumokat és a kisebb galériákat, a szabadidőmben a magyar művészettörténettel ismerkedtem. A művészet bizonyult a két kultúra közötti legerősebb kapocsnak, a legélvezetesebb és leghitelesebb tolmácsnak.
– Azért magyarul is tanult?
– Úgy harminc szót sikerült elsajátítanom, magát a nyelvet megtanulni reménytelenül nehéz vállalkozásnak tűnt.
– Hét év után emlékszik még ezekből valamire?
– A kiejtésem csapnivaló, de azért tegyünk egy próbát. „Egeszsegedre!” Valamiért ez a kedvenc szavam, szeretem, ahogy az emberek ezt mondják. Na, meg ahogy kivágják, hogy „jó éjszakát”! Aztán betéve tudom az étlapok kínálatát, fújom a kedvenc borvidékeim és a kedvenc borom nevét, a Tokajit. Imádom a magyar gasztronómiát, tiszteletbeli paprikalovaggá ütöttek, és azóta is kalocsai paprikával főzök, de ittlétem során azt is felfedeztem, hogy melyik belvárosi szállodában lehet olyan sajtburgert enni, mint az otthoni. A szavakra visszatérve: a repertoáromban még városnevek és magyar művészek nevei szerepelnek.
– Olyan bonyolult nevek is, mint Aba-Novák Vilmosé?
– Mindenképpen. Az elsők között. Meglehetősen emlékezetes találkozás a miénk. Két hónapja éltem Budapesten, egy hűvös novemberi napon sétáltunk Rozsics Istvánnal a Falk Miksa utcában, nézegettük a kirakatokat. Egyszer csak feltűnt egy New York-i látkép. Odagyökereztem, és nem tudtam szabadulni a látványtól. Viszontláttam a tragédiát elszenvedő várost egy 1935-ben készült akvarellen, nyugodtan, monumentálisan, fenségesen. Felkavart a látvány. És a hiány.
– Ma elég átsétálnia a Palm Beach-i nappalijába, és láthatja a képet.
– Annyi sok kedvencem között.
– Tulajdonképpen a pesti galériás utcában dőlt el, hogy műgyűjtő lesz?
– A gyűjtés kódolva volt a génjeimben, régóta vásároltam 18. századi francia festményeket, bútorokat. Aztán túladtam minden korábbi szerzeményemen, és végleg elköteleztem magam a magyar kollekció mellett.
– A válogatásba Szinyei Merse Pál 1866-os hófehér magnóliájától a legfrissebb kortárs munkákig kerültek már alkotások. Tudatosan építi a gyűjteményt, vagy ösztönösen csemegézik a felbukkanó ajánlatok között?
– Állandóan figyelem a művészeti vásárok és a világ nagy aukciósházainak kínálatát, évente többször jövök Budapestre, hogy végigjárjam a galériákat és az azóta barátaimmá vált alkotók műtermeit. Különleges örömöt okoz az újabb és újabb kincsek megszerzése, de sosem mulasztom el kikérni két állandó szakértőm, az Amerikában élő és tanító művészettörténész, Forgács Éva és a Magyar Nemzeti Galéria kurátoraként dolgozó Gergely Mariann véleményét. Velük évente kétszer össze is ülünk, hogy megvitassuk a gyűjtemény alakulását, hogy bizonyos képek mennyire jelentősek önmagukban, és hogyan illeszkednek bele a nagy egészbe. A majd kétszáz műtárgy közé, amelyek közt nemcsak festmények, de szobrok és fotók is szerepelnek. Ha a kollekció arculatát alakító segítőimről beszélünk, ismét meg kell említsem Rozsics István barátomat is, aki sajnos két éve már nincs köztünk. Vele mindent megbeszéltünk. Tanított, mesélt, javaslatokat tett. Neki köszönhetem azt is, hogy az amúgy jelentős Fehér László-szekciómban található egy 2004-ben rólam készült portré. Ez is az ő ötlete volt, mint ahogy neki köszönhetem számtalan könyvritkaságomat is. Ha meglátogatott kint, mindig hozott egy féltett darabot a Kempinskiben megbúvó antikváriumából. De nem én voltam az egyetlen amerikai gyűjtő, akit István támogatott hihetetlen szakértelmével. Például a denveri gyűjtőházaspár, Jill Wiltse és Kirk Brown is hálás lehet neki.
– Haragszik még rájuk?
– Miért haragudnék?
– A Rippl-Rónai-kép miatt. A kaposvári cirkusz miatt, amelyet egy 2005-ös aukción végül ők vásároltak meg, noha István önnek is javasolta a vételt. Állítólag azóta bánja.
– Haragról szó sincs! Örülnék, ha láthatnám nap mint nap, de a rossz döntésem miatt hogy hibáztathatnék másokat? Mi, akik kint a magyar képzőművészet remekműveit gyűjtjük, nem versenyzünk egymással. Nem ugyanazokért a képekért, hanem ugyanazért a célért küzdünk. Gyűjtjük, rendre bemutatjuk őket a nagyvilág közönségének, hogy végre a jól kiérdemelt helyükre kerüljenek a magyar műalkotások, amelyek egyelőre nem hogy a tengerentúli, de az európai múzeumokban sincsenek méltó helyükön.
– Mi, magyarok szeretnénk úgy hinni, de valóban egyenrangú művészekről, művekről beszélünk? Valóban szert tehet egy magyar művész akkora hírnévre, mint Picasso vagy Monet? A Magyarországon élő holland kultúrantropológus, Johan van Dam, aki egyben műgyűjtő is, és a Keserü Ilona-életmű-kiállításhoz, a szentendrei Korniss-tárlathoz, de a Nemzeti Galéria Vajda Lajos-kiállításához is kölcsönzött gyűjteményéből, erre annyit mond: noha világszínvonalú, a magyar művészet sosem kerül fel a nagyok térképére.
– Nem értek egyet vele. Legfeljebb sok még a tennivaló. Száz évvel ezelőtt a magyar művészek a legnagyobb nevekkel együtt szerepeltek: Aba-Novák Amerikában állított ki, majd a New York-i műkritikus, Malcolm Vaughan 1941-ben könyvének előszavában a kor hat legnagyobb művészegyénisége között említette, Matisse és Picasso társaságában. Munkácsyt Párizsban ünnepelték, Moholy-Nagy a Bauhaus vezető egyéniségeként tanított Berlinben, majd a tengerentúlon. Az elszigeteltség évtizedei után újra meg kell mutatni a magyar remekműveket. Ami nem látszik, az nincs is. Nagy előrelépés, ha egy teljes magyar gyűjtemény múzeumba kerül valahol a világban, ahogy néhány évvel ezelőtt egy korábbi budapesti nagykövet, a magyar származású Nicolas Salgo száz alkotót és 350 alkotást jegyző kollekcióját egy az egyben a New Jersey állambeli Rutgers Egyetem gyűjteményének, a Jane Voorhees Zimmerli Múzeumnak adományozták az örökösök. Szinyeit, Munkácsyt, Moholy-Nagyot…
– A Nancy-Brinker-gyűjtemény kincsei, köztük Szinyei, Munkácsy és Moholy-Nagy művei, egyelőre az otthoni „múzeumban” találhatók, a zugligeti villa után most a washingtoni és a floridai, pontosabban Palm Beach-i rezidenciáján. Ott az államelnökökön és a vezető diplomatákon kívül olyan bennfentesek nézelődhetnek, mint a párizsi Pompidou-központtól néhány száz méterre található kiállítóhely, az Orel Galéria orosz származású tulajdonosnője, Ilona Orel, aki látva Fehér László képeit a Ludwig Múzeum 2008-as életmű-kiállításán, önálló tárlatot ajánlott, majd rendezett is a festőművésznek. Sosem gondolt még arra, hogy önálló múzeumban mutatja be gyűjteményét?
– Főleg azután töprengtem el ezen, hogy nemrég láttam Veszprémben Vass László gyűjteményét. Példaértékű vállalkozás, hogyan lehet egy rangos anyagnak nívós, elegáns környezetet teremteni. Talán egyszer erre is sor kerül… Addig is szívesen adom kölcsön a képeimet kiállításokra, ahogy például tavaly a New York-i Magyar Kulturális Évad keretében láthattak az érdeklődők egy 24 darabos válogatást a korai modernisták, Aba-Novák Vilmos, Berény Róbert, Nemes-Lampérth, Vajda Lajos és Vaszary János műveiből a Forbes Galériában a New Yorkban élő Gyugyi László hatszáz darabos Zsolnay-gyűjteményének legjavával együtt. Évekkel ezelőtt született az az ötlet, hogy turnéra indítsuk a magyar anyagot, így 2006-ban Denverben, két évvel ezelőtt Phoenixben nyílt belőle kiállítás. Újabban pedig az alapítvány művészeti képviselőiként, a kutatások anyagi erőforrásaiként láthatók a legjobb amerikai múzeumokban.
– Mitől jó egy múzeum?
– Először is: van a Louvre, és van a többi múzeum. A Louvre gyűjteményével, épületével, hangulatával mindenek felett áll. Egyébként egy múzeumban legyenek jó állapotban a műtárgyak, és legyen jó a megvilágítás. És persze elengedhetetlen eleme a jó múzeumnak egy olyan katalizátor, mint Baán László barátom. Már az egész világban híre ment annak, ahogy a legkorszerűbb elképzelések szerint újragondolta, újraépítette a Szépművészeti Múzeumot. Ahogy lépést tud tartani a múzeumi világ rohamlépteivel. Bárhol járok a világban, mint egykori budapesti nagykövetre, mindig rám bíznak néhány üdvözlő szót, hogy adjam át Lászlónak.
– Elismerésben ön sem szűkölködik. Nagykövetként kifejtett diplomáciai tevékenységéért a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Tisztikeresztjét kapta, műpártolásáért néhány éve a Pro Cultura Hungarica díjat vehette át. A gyógyulásért folytatott három évtizedes fáradhatatlan munkájáért szinte minden létező díjat elnyert, 2008-ban a Time a világ száz legbefolyásosabb embere közé választotta, egy évvel ezelőtt John F. Kennedy, Teréz anya és a Louvre világhírű építésze, I. M. Pei után Barack Obamától átvehette az amerikai állam legnagyobb civil elismerését, a Szabadság Elnöki Medálját. Mire vágyhat még?
– Egy jó kis Rippl-Rónai-képre. Vagy egy Csontváryra?