„Aki idejön, rácsodálkozik a városra, és rácsodálkozik a múzeumra is”
Székely Zoltán művészettörténész, a Hansági Múzeum igazgatója
MúzeumCafé 48.
Az egykori mosoni megyeszékhelyen, Mosonmagyaróváron működik az ország egyik legrégebbi alapítású múzeuma, a Hansági Múzeum. A sajátos helyzetű intézmény korábban – mint minden más hazai múzeum – a megyei múzeumi rendszer tagja volt, ám még 2011-ben, a rendszer első (és azóta többszörös) átalakítása előtt kivált onnan, és városi fenntartásba került. Székely Zoltán, aki korábban a megyei múzeumok igazgatóhelyettese volt, 2012 óta vezeti a Hansági Múzeumot. Szerinte az intézménynek, ahogyan ezt kinevezésekor is már hangsúlyozta, számos kiaknázatlan lehetősége van. Az elmúlt két és fél évben ezek megvalósításán dolgozott a csapatával. A múzeum vezetője az egyik legfontosabb feladatának azt tartja, hogy az intézmény minél jobban beépüljön a város kulturális életébe. Távol a fővárostól, kevés muzeológussal, kis létszámú csapattal érnek el egyre komolyabb sikereket. A meglévő gondokról és az elért eredményekről beszélgettünk Székely Zoltánnal, a Hansági Múzeum igazgatójával.
– A megyei múzeum igazgatóhelyettesi posztját hagyta ott a Hansági Múzeum vezetéséért. Visszalépés vagy előrelépés volt ez?
A pályázat kiírásakor már látszott, hogy a megyei múzeumi rendszer megszűnik. Nagy volt a valószínűsége annak – ami aztán be is következett –, hogy egybeolvasztják a győri múzeumokat. Látszott, hogy az összevont intézményben sok művészettörténész lesz, és azt is sejteni lehetett, hogy az új vezetők nem a megyei intézményből kerülnek majd ki. Úgy gondoltam, tehermentesítem őket attól, hogy a státusommal kelljen foglalkozniuk.
– Mit ígért a pályázatában?
Mindig is történeti múzeumként gondolkodtam a Hansági Múzeumról, amelynek jogelődjét, a Mosonvármegyei Történeti és Régészeti Egyletet is ekként hozták létre. Az egykori megyeszékhely a 20. században elvesztette korábbi funkcióját és intézményeit, csak a múzeum maradt, amelynek a helytörténeti kutatás központjává kell válnia.
– A Hansági Múzeum több tagintézményt egyesít. A különböző tematikájú és profilú kiállítások és helyek: a helytörténeti kiállítás, a Gyurkovich-gyűjtemény, a Gyurkovics-emlékszoba, a kőtár és a Habsburg-kripta milyen kérdéseket és nehézségeket vetnek fel?
A magam részéről úgy vallom, egy intézmény van, a Hansági Múzeum, amelynek két telephelye van. Van egy klasszikus felépítésű helytörténeti kiállításunk, amely az őskőkortól az 1956-os forradalomig mutatja be a város történetét, kultúráját és tárgyi emlékeit. A másik épületünk a Cselley-ház, Óvár egyik legrégebbi épülete, amelyet a hetvenes években múzeummá alakítottak át. Ebben látható egy iparművészeti kiállítás, amely a 18–19. század lakáskultúráját villantja fel. A múzeum leghangsúlyosabb része a Gyurkovich-gyűjtemény, Gyurkovich Tibor műgyűjtő és felesége csaknem százötven darabos gyűjteménye. Ez a 19–20. századi magyar festészet egyik legkvalitásosabb, legjelentősebb vidéki gyűjteménye. A műgyűjtő unokaöccsének, Gyurkovics Tibor írónak halála után a mosonmagyaróvári önkormányzat megvásárolta a gyűjteménye nagy részét, a művészbarátaitól kapott, sokszor dedikált képeket, szobrokat. Ez és személyes tárgyai láthatók a 2012-ben megnyitott Gyurkovics-emlékszobában.
– Még ma is az elődjétől megörökölt állandó kiállításuk látható. Tervezi a megújítását?
Igen, ez is azoknak a vidéki állandó kiállításoknak az egyike, amelyek megértek a változásra. Kisebb átrendezést már végeztünk, de teljesen nem alakítottuk át. Még tartanak az épületen néhány éve megkezdett építési munkák, ha ezt befejeztük, kezdhetjük el az új állandó kiállítás koncepciójának kidolgozását, megvalósítását, ha a Kubinyi-program pályázati lehetősége támogatni fogja ezt.
– 2012-ben, vezetői megválasztásakor úgy nyilatkozott: „számos kiaknázatlan lehetősége van még a múzeumnak.” Az állandó kiállítás modernizálása az egyik ilyen?
Egy friss szellemiségű kiállításhoz a tárgyi anyagon is változtatnunk kell, a most raktárban lévő műtárgyainkat is be kell vonni. Ezért egy restaurálási program keretén belül már elkezdtük a raktári anyag rendbehozását. Folyamatosan pályázunk, emellett saját forrásból nagyobb mennyiségű képzőművészeti anyagot restauráltunk, amelyek döntő többsége a 18–19. század helytörténethez kapcsolódó festmény és grafika. Hasonló restaurálás vár a néprajzi gyűjteményre is. A helytörténeti gyűjteményünk szerény tárgyi emlékekkel bír, a múzeum történeti gyűjteményének gerincét a dokumentációs anyag teszi ki, amelynek többsége a látogatók számára kevésbé izgalmas latin és német nyelvű irat. A régészeti anyag nagy része látható, de az elmúlt években további jelentős leletek kerültek elő, ezeket a megújuló kiállításunkon majd bemutatjuk.
– A modern kiállításhoz elegendő a jól ismert tárgyakat lecserélni a raktárban lévőkkel?
Továbbra is hiszek a tárgyközpontú múzeumban. A tárgyak adják a múzeumok specifikus jellegét. Azt kell bemutatnunk, amink van, ebből kell építkeznünk. A mostani kiállításunk ugyanazoktól a hibáktól szenved, mint a legtöbb történeti kiállítás: az általánosan vett magyar történelmet próbálja illusztrálni, szinte függetlenül a helyi történésektől. Ha egy régiónak máshogyan alakult a történelme, akkor a hely sajátosságaira kell helyezni a hangsúlyt. Azokat az eseményeket kell bemutatnunk, amelyek az adott helyen fontosak voltak, és amihez a legtöbb anyagunk van.
– Ha már itt tartunk: mit gondol, mi ma a feladata a múzeumnak?
Továbbra is úgy gondolom, hogy a múzeum olyan intézmény, amely új ismereteket „állít elő”. A gyűjteményébe bekerülő tárgyak és anyagok folyamatos értelmezésével gazdagítja a történeti tudást és ezáltal az emberi létet. A múzeumnak ebben a történeti megismerésben van fontos szerepe, kiemelt jelentősége. Az igaz probléma az, hogyan lehet mindezt minél szélesebb körben a nagyközönség számára hozzáférhetővé tenni. Ugyanakkor ez a nagyközönség egyre kevésbé rendelkezik azokkal az ismeretekkel, amelyekkel önállóan tudná értelmezni a tárgyakat. A kompetenciaalapú oktatás egyre erőteljesebben zárja el az ifjúságot a klasszikus műveltségtől, márpedig ennek hiányában nagyon nehéz bármilyen kiállítást értelmezni. Az a feladatunk, hogy ebben a helyzetben egyensúlyozva úgy hozzunk létre új ismereteket, hogy azokat a ma emberének is befogadhatóvá tegyük.
– A látogatottság hiányával küszködő múzeumok többsége az iskolákra épít. Ön hogyan képzeli el a „nagyközönség” megteremtését?
Valóban, a múzeumpedagógia révén leginkább az iskolák szólíthatók meg, ezen belül is leginkább az alsó tagozatosok. Sok oka van, hogy miért pont ők, és ez probléma. A középiskolások már rendelkeznek azzal a tudással, amire egy kiállítást építeni tudunk. Súlyos probléma, hogy a merev oktatási rendszerben éppen az ő korosztályukat szinte lehetetlen behozni a múzeumba. A másik megszólítható réteg a szabadidejét értelmesen eltölteni akaró nyugdíjas. A kettő közötti korcsoportot nagyon nehéz megszólítani, őket a lehető legszélesebb programkínálatunkkal próbáljuk elérni.
– A Hansági Múzeumot sem a látogatók tartják el, különféle pályázatokkal próbálnak pénzt szerezni. A támogatáson túl milyen lehetőségeket kínálnak a pályázatok?
A múzeumok döntő többségénél a szakmai forrásokat szinte kizárólag a pályázatok jelentik. Mi is igyekszünk a restaurálástól az állományvédelmi fejlesztésig, a TIOP- és TÁMOP-pályázatokkal a közönségkapcsolati és múzeumpedagógiai munkákig ezeket kihasználni. Lehetőségeinkhez képest jól pályázunk, jelentős erőforrásokat tudunk ezzel bevonni. A művészet területén a helyi kortárs művészet gyűjtése is a feladatunk, amire szintén ugyanezek a pályázati pénzek adnak lehetőséget.
– A folyamatosan változó kultúrpolitika, amely a múzeumról való gondolkodást is meghatározza, mennyire változtatja meg azt a teret, amelyben dolgozni tudnak? A változtatáshoz milyen stratégiákat alkalmaz az elmúlt két év tapasztalataival a háta mögött?
Tavaly jelent meg az a járási múzeumi projekt elképzelés, amelyhez mi is csatlakoztunk. Ez új irányt szab, s ebben nemcsak a városra, hanem az egész járásra koncentrálnunk kell. Az elképzelést mintha csak ránk szabták volna. A korábban létezett Moson vármegye tudata ma is él. A városnak sajátos helyi identitása van, amire, ahogy az eddigi eredmények mutatják, nagyon jól lehet építeni. Az első világháborút bemutató nagyszabású kiállításunk redukáltabb, könnyebben mozgatható változatát visszük körbe a járásban.
– A Hansági Múzeum a fővárostól nagyon messze van, egyfajta kulturális zárványban, de közel a nyugati határhoz. Az ön által sokszor hangsúlyozott szellemi központ megteremtésében le kell-e dolgozni ezt a távolságot, vagy ki tudják használni Bécs közelségét?
A nyugati határhoz való közelség kétélű dolog. Irigykedve hallgatom a keleti országrészben dolgozó kollégákat, hogy milyen nagy számban tudnak kulturális közfoglalkoztatottakat és közmunkásokat alkalmazni. A határ közelsége miatt ez itt nehéz. Amúgy sem érzem, hogy a közelségnek jelentősége lenne. Reálisan kell megítélni Mosonmagyaróvár lehetőségeit. A múzeumnak megvannak a fizikai adottságai. Hosszú ideig nem volt lehetőségünk időszaki kiállítások rendezésére. Az egykori udvar befedésével ez mára meg-oldódott. Kis múzeum vagyunk, mindössze négy muzeológussal, ami behatárolja a lehetőségeinket. Tavaly, amikor kölcsönadtuk a Gyurkovich-gyűjtemény egy részét, a felszabadult térben még egy időszaki kiállítást rendeztünk. De be kellett látnunk, hogy a személyi állomány és az intézményi feltételek ezt rendszeresen nem teszik lehetővé. Egy harmincötezres lélekszámú kisváros korlátaihoz és lehetőségeihez kell igazítanunk a stratégiánkat.
– Feszíti, hogy korlátozottak a lehetőségei? Miben áll az ön által megfogalmazott stratégia?
Történelem-művészettörténet szakon végeztem. A 17. és 18. század a területem. Óvárral szerencsém van, mert ebből a korból nagyon gazdag tárgyi és levéltári anyag áll itt a rendelkezésemre. A koncepció, amelyet meg szeretnék valósítani, a helytörténeti múzeum, mint ennek a kutatási centruma, erre jó terepet biztosít. Óváron és környékén élénk a helytörténeti kutatás, ami nyilván jó szándékú, de nagyon gyakran küzd módszertani-szakmai problémákkal. A múzeumnak küldetése lehet, hogy támogatást nyújtson ezekhez a kutatásokhoz, konferenciákat szervezzen, olyan tanulmányokat publikáljon, amelyek segítségükre lehetnek a helytörténeti kutatóknak. A későbbiekben pedig talán integrálni is lehet őket a mi kutatásainkba.
– Mivel lehet vonzóvá tenni az itteni muzeológusoknak a szakmát, mivel tudja itt tartani fiatal munkatársait?
Noszogatom őket, szinte erőszakkal próbálom arra kényszeríteni a kollégákat, hogy publikáljanak, és járjanak konferenciákra. A legkevésbé sem célom akadályt gördíteni ez elé. Mint ahogy azt is nagyon szeretném, hogy idővel PhD-fokozatot szerezzenek. Reményeim szerint ez elég lehetőség ahhoz, hogy múzeumban dolgozzanak, és jó eredményeik szülessenek. Nem könnyű ebbe az irányba kanalizálni az energiákat. Nem mondom, hogy maradéktalanul megvalósult, de törekszünk rá.
– A hazai múzeumok „piacán„ hogyan jegyzik ma a Hansági Múzeumot? Milyen mértékben vannak jelen az ország múzeumi életének vérkeringésében?
Komoly tervem, hogy minél jobban bekerüljünk ebbe a vérkeringésbe. Ehhez azonban magát a várost, Mosonmagyaróvárt is jobban kell pozicionálni. Ez ma inkább egy „átutazó város”, a várost magát nem nagyon ismerik, de aki idejön, rácsodálkozik a hangulatos kisvárosra és a műemlékeire. És rácsodálkozik a múzeumra is, hiszen egy ilyen nagyságú városhoz képest nagyon gazdag anyaggal rendelkezünk. Ha úgy tetszik, a múzeum ilyen szempontból a város marketingeszköze is lehet.