Aki a maga építette múzeumban mutathatta be az egész életművét
Mario Botta múzeumterveinek kiállítása Roveretóban
MúzeumCafé 22.
Il passato come un amico (A múlt olyan, mint egy barát) – idézi Mario Botta, a kortárs építészet egyik legkiemelkedőbb alakja egyik mesterét, Louis I. Kahnt abból az alkalomból, hogy fél évszázados tervezői tevékenységét nagyszabású kiállítás mutatta be a roveretói Martban (Museo dell Arte Moderna e Contemporanea Trento e Rovereto – Modern és Kortárs Művészeti Múzeum Trento és Rovereto) 2010. szeptember 25. és 2011. január 23. között, majd pedig a neuchateli Dürrenmatt Központban 2011. április 1. és augusztus 1. között. És nemcsak jótól, de jókor is idéz Botta, hiszen számára bizonyos szempontból az a múzeum is a múlthoz, a lehető legszemélyesebb múltjához tartozik, amelyben most életmű-kiállítását megrendezték. 1988 és 1992 között ő készítette ugyanis a Mart terveit (munkatársával, Giulio Andreolli roveretói mérnökkel), amelyek alapján azután 1999 és 2002 között a múzeum felépült. Ezzel lényegében új központot kapott a Mart, amely önálló intézményként 1987 óta működik, s amelynek a trentói Palazzo delle Albere és a Fortunato Depero Múzeum is a részét képezi.
Más szempontból viszont nagyon is a jelent képviseli a múzeum. Egyrészt azért, mert ez volt az első olyan nagyszabású múzeumépületet vizionáló terve Bottának, amely megvalósult, s amelynek folytatásaként több olyan sikeres tervet készített, amelyeknek köszönhetően ma már a műfaj legsikeresebb tervezői között tartják számon világszerte. Másrészt azért, mert ahogyan a Martban a Botta-tárlattal párhuzamosan megrendezett A 21. század múzeumai című kiállítás anyagából is kiderül, a Mart valóban az egyik legjobb példa arra, hogy egy múzeumépület hogyan sűrítheti magába a tradíciót, miközben a legkorszerűbb technikákat felhasználva épül, hogyan alakulhat ki szerves kapcsolat az épület és környezete, a múzeumi terek és a bennük elhelyezett gyűjtemény vagy a bennük rendezett időszaki kiállítások között.
Amióta Bilbaóban a Guggenheim Múzeum felépült (1991–97), vagy Londonban egy régi ipari épületben megszületett a Tate Modern (1994–99), a fenti kérdések nemcsak újra és újra felvetődnek, de másféle hangsúlyt kapnak, mint azelőtt. Frank O. Gehry bilbaói épületének óriási sikere, a kulturális turizmust élénkítő ereje az egyik oldalon azt a lehetőséget hangsúlyozza, hogy a múzeum a benne őrzött gyűjtemény bemutatása mellett egy sajátos közösségszervezővé, városi központtá is válhat, a másik oldalon viszont azt a veszélyt is magában rejti, hogy az építészet számára a múzeumi gyűjtemény másodlagossá válik, s a kiállított művek helyett maga az épület jelenik meg műtárgyként a közönség előtt. Nem is olyan új keletű egyébként ez a félelem, hiszen Markus Lüperz, a kiváló német művész alig néhány évvel a párizsi Pompidou Központ 1977-es felavatása után, 1984-ben írta: „az építészetnek olyan nemes lelkűnek kellene lennie, hogy úgy jeleníti meg magát, hogy létezni tudjon a művészet is, hogy elkerülhető legyen, hogy a művészet fölöslegessé válik, mert az építészet saját magát tekinti művészetnek, vagy ami még rosszabb, hogy a művészetet puszta dekorációként fogják fel az építészeti keretek között.”
Ezt a veszélyt a szakemberek egy része éppen az olyan nagyszabású, expresszív-dekonstruktív múzeumépületekkel kap-csolatban emlegeti, mint Zaha Hadid, Daniel Libeskind vagy Frank O. Gehry „teremtményei”. A másik oldalon, a minimalizmus jegyében készült, ugyancsak nagy nevekhez köthető épületeknél viszont éppen az építészeti keretek semlegessége, túlzott sterilitása figyelhető meg – miközben ezek kiváló körülményeket biztosítanak a művek bemutatásához, mint például Peter Zumthor bregenzi Kunsthausa. A kép ennél persze nyilván sokkal összetettebb. Thierry Greub a 21. század első éveinek múzeumairól a kiállítás katalógusába írt tanulmányában öt fő tendenciát különböztet meg a „klasszikus diszkréció” épületeitől az „új transzparencia”, az „új funkciók” és az „új szimbolizmus” múzeumain keresztül azokig, amelyekben újszerű kapcsolat jön létre az építészeti tömeg, az „architekturális test” és a múzeum látogatói, használói között. Robert Kudielka Herzog & deMeuron terveivel kapcsolatban ezzel összefüggésben azt írja, hogy a múzeumi tér e kapcsolat során „az elmélkedés”, azaz „a látás, a visszatükrözés és a felismerés” terévé válik.
Alighanem az ilyen terek létrehozásának szándéka munkált Mario Bottában a Mart megtervezése során és az azt követő múzeumépületei esetében is. Ahogyan az építészetről írt elmélkedéseinek mondatai és épületei mutatják, egyszerre van jelen számára „a múlt emlékezete”, „az aktuális kultúra törékenysége” és az a tudat, hogy az építész másoknál hatékonyabb eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy a globális világon belül megkeresse és megmutassa azokat a bizonyosságokat, amelyeket az a hely tartogat számunkra, amelyhez tartozunk, amelyben önmagunkra találhatunk. A múlt és a jelen szoros kapcsolata pedig az építész számára a jövőt is magában rejti, ahogyan leszögezi, „az építészet saját idejének a reményeit fejezi ki, ez a gondolat tartotta meg a modern mozgalmak kultúráját a 20. századon keresztül, egy legitim és ambiciózus cél ez, amely ma is jelen van minden építészeti alkotásban”. Természetesen Botta múzeumépületeiben, múzeumokhoz, kiállításokhoz kötődő terveiben is, amelyek viszonylag későn, a pálya második évtizedének a vége felé szaporodtak meg, akkor viszont egy időre Botta munkásságának a központjába kerültek. 1989 és 1992 között készültek el a San Franciscó-i MoMA tervei, amelyekből azután alig három év alatt meg is született a múzeum. Még gyorsabb volt a folyamat a bázeli Tinguely Múzeum esetében: ott az 1993-as tervek alapján már a következő évben elkezdték, és 1996-ban be is fejezték az építést. 1992 és 1995 között dolgozott az építész és irodája a neuchateli Dürrenmatt Központ tervein, amelyek alapján 1997 és 2000 között folyt az építkezés, közben 1993–95-ben a velencei Fondazione Querini Stampalia újrastrukturálásának a dokumentációja is elkészült, amelynek alapján kissé lassúnak nevezhető ütemben 1996 és 2010 között újult meg a Campo di Santa Maria Formosára néző épület. Ugyancsak 1995-ben készült a Noé bárkája névre keresztelt jeruzsálemi emlékmúzeum terve (építés 1999–2001) és a szöuli Museum Leumé (megvalósítás 2002–2004). Az ezredfordulón kezdte meg Botta a Charlotte (USA) városában lévő Bechtler Múzeum tervezését (megépítették 2007 és 2009 között), s jelenleg folyik a svájci Meride ásványtani múzeumának újrastrukturálása a 2006-ban készült tervek alapján.
A megvalósult elképzelések mellett számos megvalósulatlan múzeumtervet, tervpályázatra beküldött anyagot is felsorol a Martban rendezett Botta-tárlat súlyát tekintve is tekintélyes katalógusa, a Guernica-város Picasso-múzeumának pályázatára 1981-ben készült dokumentációtól a luganói Thyssen-Bornemissza Képtár, a müncheni Brandhost Múzeum, a pekingi Művészeti Központ tervein át a zürichi Nemzeti Múzeum vagy a luganói Museo Würth épületéhez és a firenzei Uffizi kijárati kapujához készült vázlatokig. Eközben Botta folyamatosan működött kiállítási látványtervek, installációk tervezőjeként, a legtöbbször saját munkásságát bemutató tárlatok alkalmából, de köthető a nevéhez Tiziano- és Dürrenmatt-kiállítás, milánói Triennálé és padovai Mantegna-tárlat is.
A Ticino tartományban fekvő Mendrisóban született olasz–svájci Mario Botta – egy rövid, Luganóban töltött tanulóidőszak, majd a milánói művészeti líceum elvégzése után – a Velencei Egyetem Építészeti Intézetében Carlo Scarpa és Giuseppe Mazzariol előtt védte meg diplomáját, s a velencei években arra is alkalma nyílt, hogy Le Corbusier és Louis I. Kahn számára dolgozzon. Ahogyan a Martban megrendezett tárlata első, Találkozások címet viselő része mutatja, ezek a szakmai kapcsolatok éppen olyan meghatározó jelentőségűek voltak a számára, mint más oldalról Dürrenmatt vagy Giacometti művészete, Frank Lloyd Wright Vízesés-háza, Arturo Benedetti Michelangeli zongorajátéka vagy Giorgio Strehler milánói színházi rendezései. Döntő hatást gyakorolt rá a lombardiai román művészet is, amelynek tömör formái éppen úgy visszatükröződnek a művein, mint az egymás mellé sorolt elemek kapcsolatának tiszta logikája vagy a fehér és a sötétebb színű kövek, téglasorok ismétlődő, egymásnak válaszoló falrasztere. Velence városszövete ezzel szemben a történeti és a kortárs részletek tökéletes összhangjával ragadta meg, s Francesco Borromini építészetében ugyancsak a lokális és az egyetemes kivételes találkozásának lenyomatát fedezte fel: a nagy barokk mester művészete olyan revelatív élményt jelentett számára, hogy Luganóban a tóparton a római San Carlo alle Quattro Fontane félbevágott, 1/33 arányos modelljét építtette fel a tiszteletére 1999-ben (a város azonban négy év múlva lebontatta az alkotást), amely Botta szándéka szerint „a Borromini-féle nyelvezet különböző interpretációit hordozta magában és a várost vallatta az őt körülvevő víztükör jelentéséről és a környező hegyek erejéről”.
Az épület és a környezet, a táj és az emberi alkotás viszonyára vonatkozó hasonló kérdések vetődnek fel Botta szinte mindegyik épületében, legyen szó magánházakról, a munka színtereiről, városi épületegyüttesekről vagy szőlőgazdaságok központjairól, könyvtárakról, színházakról, szakrális terekről – hogy a Mart-kiállítás fő fejezeteit követve tagoljuk az életművet. A nemzetközi hírnevet a luganói Banca del Gottardo épülete hozta meg a számára (terv 1982, építkezés 1984–88), olyannyira, hogy hamarosan Svájc „nemzeti intézményévé” vált. 1989-ben őt kérték fel a Svájci Konföderáció 700. évfordulóján Bellinzonában tartott rendezvények helyszínének megtervezésére. Botta az ünnepi alkalomra negyven méter átmérőjű, harmincöt méter magas, 1900 személy befogadására alkalmas sátrat tervezett, amelyet a bellinzonai vár falain belül építettek fel. A középkorra, a svájci független államiság kezdeteire visszautaló építményben olyan struktúrát képzelt el, „amely képes a tájban olyan képet megjeleníteni – egy kupolát – amely egyszerű és pontos, egy jel, amely aktuális és ugyanakkor archaikus, képes ellenállni a »modernizmus« törékeny kultúrája által kínált nyelvek bábeliségének, és képes hivatkozási ponttá és dialógussá válni a különböző alakzatok között”. Hasonló módon jelennek meg az általa tervezett tömbök a milánói Scala jellegzetes homlokzata mögött-fölött is az operaház Botta által tervezett rekonstrukciójának (2001–2004) eredményeként: az épületet a fő nézetből szemlélve az új elemek nem zavarják meg a történetileg kialakult együttest, miközben a más nézetből a modern Milánó épületeivel harmonizáló új tömbök lehetővé teszik a legkorszerűbb színháztechnika beépítését.
Ez a harmónia, szépség és gazdagság jellemzi Botta múzeumépületeit is, amelyek mind elhelyezkedésüket, mind volumenüket tekintve különböznek egymástól. A legkorábban megépült tokiói Watari-Um Galéria (1990) erősen beépített városi szövetbe került, hasznos területe mindössze 627 négyzetméter, ennek ellenére hangsúlyosan jelenik meg ott a jellegzetes Botta-féle elemeknek, a fekete-fehér felületek ritmusának, a kör és henger alakú formáknak, az épületet kettéosztó vertikális tengelynek köszönhetően. A neuchateli Dürrenmatt Központ (2000) is csak 820 négyzetméter alapterületű, itt azonban egyrészt a lejtős terep adottságaihoz, másrészt az író közelben álló egykori házához kellett igazítani az épület formáit, a belső, intim hangulatú térben pedig Dürrenmatt festményei számára kellett adekvát környezetet teremteni.
Két nagyszabású múzeumát is nagyvárosi környezetben építették fel, a konkrét helyszínt illetően azonban inkább a különbségek a jellemzők, mint a hasonlóságok.
Az 1989–92-ben tervezett és 1992–95-ben felépült San Franciscó-i Museum of Modern Art a város Yerba Buena nevű részében áll, felhőkarcolókkal körülvett térben, ami arra ösztönözte a tervezőt, hogy a vertikálissal ellentétben a horizontális elemeket hangsúlyozza, mintegy nyomatékosítva a múzeum kapcsolatát a földdel. Az acélszerkezetből épült, előre színezett kerámiával borított falak tagolása ugyancsak vízszintes, míg a ferdén elvágott henger hordozta felülvilágító, Botta egyik gyakran visszatérő eleme mintha csak a város felé fordított szemként közvetítené az épület belseje felé a kinti történéseket. A 18 500 négyzetméteres hasznos területű épület földszintjén tágas fogadócsarnok, könyvesbolt, kávézó, auditórium kapott helyet, míg a gyűjtemények, az időszaki tárlatok a négy emeletre kerültek.
A Tinguely Múzeum Bázelben (terv 1993, építkezés 1994–96) nagyságát tekintve mintegy harmada a San Franciscóban lévőnek (hatezer négyzetméter, amelynek a fele a kiállítóterület), elhelyezésének köszönhetően azonban monumentális hatású. A Rajna jobb partján áll, magasan a folyó szintje felett, a Solitude nevű park keleti szélén, az egyik oldalon szinte a fák közé simulva, a másikon viszont mintegy összekötve a városi szövettel a közeli, az autópálya forgalmát a folyó felett átvezető hidat. Közvetítő szerepének megfelelően a nyugati oldalán öt hajóval nyílik meg az épület a park felé, s van egy bejárata a legalsó szinten, a folyó felől is, míg a híd felől érkező zajt az arra forduló fal tömörségével védi ki. Bejárata a park felé nyílik, ahol a két jó barát, a Mart-kiállítás Találkozások fejezetében is megidézett Niki de Saint-Phalle és Jean Tinguely színes mobil plasztikái kaptak helyet. A földszinti belső tereket kifejezetten Tinguely nagyméretű mobil műveinek dimenziói határozzák meg, az emeleti oldalsó teremsorban helyezték el a kisebb méretű alkotásokat, a tér tagolásával csillapítva azokat a zajokat, amelyeket a látogatók által mozgásba hozható művek működés közben kiadnak.
Az előbbi múzeumok mindegyikére (de a jeruzsálemi Noé bárkájára, a szöuli Museo Leeumra és a charlottei Bechler Múzeumra is) jellemző, hogy bármekkora is a méretük, hangsúlyosan jelennek meg a városi térben. Mario Botta legfontosabb és egyben legnagyobb, 20 800 négyzetméter alapterületű múzeumépülete mellett viszont akár úgy is elmehetünk, hogy észre sem vesszük. A roveretói corso Bettini mentén ugyanis úgy helyezte el a Mart épületét, hogy a tömböt két 18. századi épület, a palazzo Alberti és a palazzo del Annona tömbje mögé rejtette. Aki persze rendeltetésének megfelelően használja a korzót, azaz sétálva, nézelődve halad előre, az a két palota közötti utcácskába benézve azonnal észreveszi a háttérben az épületet. Először az épület centrumát adó kör alakú tér világos, a Palladio által is oly kedvelt sárga vicenzai kőből rakott falát pillantja meg, amelyen napsütéses időben finom, pókhálószerű alakzatban megjelenő grafikai rajzolatok látszanak, közelebb menve azután az is kiderül, hogy ezt a rajzolatot a kör alakú udvart fedő plexiüvegtető fémváza adja, amelynek közepén – akárcsak a Találkozásokban szintén megidézett római Pantheon kupoláján – egy kör alakú nyílás van, amely mintegy közvetlen kapcsolatot nyit az ég felé. Az üvegtető elemei között a múzeum feletti fás domboldal formái is láthatók, aminek köszönhetően az épület még inkább mint a természeti erőkhöz szervesen illeszkedő alkotás jelenik meg. Minden erővonal az udvar középpontja felé mutat, ahol kör alakú medencét alakítottak ki, körülötte – már ha szerencsés a látogató, és éppen nem viszik el őket valahová időszaki kiállításra – Mimmo Paladino kőplasztikái fogadják az érkezőt. A tér közepén álló számára fölsejlenek az épület tömegei, igazi dimenzióit azonban csak akkor érzékelhetjük, ha a múzeum előterébe lépünk, akkor ugyanis kiderül, hogy egy teljes szint a föld alatt kapott helyet.
Nem kis feladatot kapott Mario Botta Roveretóban, hiszen a rendelkezésére álló viszonylag szűk területen a múzeumon kívül a városi könyvtárat és egy auditóriumot is el kellett helyeznie, a múzeumi terek tágassága azonban alig mutat valamit is a tervezési folyamat nehézségeiből. A kiállítótermek a két emeleti szinten helyezkednek el, az ezeket és a föld alatti szinten lévő könyvtárat és archívumot összekötő lépcsősor hangsúlyos elemként jelenik meg a felülről világított térben. Az első szinten lévő galériákban rendezik az időszaki kiállításokat, a második emelet ad helyet a Mart gyűjteménye állandó tárlatának. Ez a kollekció bizonyos részeit tekintve nemcsak Olaszországban, de a világon is egyedülálló. A városban élt és dolgozott ugyanis Fortunato Depero, az olasz futurizmus második generációjának kiváló tagja, akinek életművét átfogóan mutatja be Roveretóban lévő múzeuma, a Casa dell Futurista. Depero hagyatékában, amelyet a Martban őriznek, mintegy háromezer festmény, rajz, szobor, szőnyeg, bútor található. A Giovanardi-gyűjtemény és a VAF Alapítvány jóvoltából pedig az olasz novecento fő művészeinek, közöttük Carlo Carrának, Mario Sironinak, Giorgio Morandinak, Giorgio de Chiricónak az alkotásai kerültek a múzeumba, amely az absztrakció olyan alkotóinak a munkáit is őrzi, mint Lucio Fontana, Alberto Burri és Emilio Vedova, aki nemrégiben Velencében önálló múzeumot is kapott. Megtalálhatók a kollekcióban az arte povera művészeinek a munkái (Mario Merz, Jannis Kounellis, Michelangelo Pistoletto és mások), de az amerikai pop art nagyságait, Warholt, Rauschenberget, Oldenburgot, Lichtensteint, Wesselmant és Jime Dine-t is tekintélyes összeállítás képviseli.
Ennek a gazdag anyagnak és a megnyitás óta nem csökkenő költségvetésnek köszönhetően működése nyolc éve alatt a Mart számos jelentős időszaki kiállítást rendezett, amelyek majd hétszázezer látogatót vonzottak. A 2002 decemberében megnyitott első kiállítás A művészet terei – Figurák és képek a XX. századból címet kapta, a legújabb – a Botta-életművet, illetve a 21. század múzeumait bemutató kiállításokkal párhuzamosan nyitva tartó – bemutató pedig különleges művészettörténeti csemegét jelent, hiszen Amadeo Modigliani plasztikáiból mutat be egy olyan válogatást, amely minden eddiginél teljesebb képet ad a Párizsban világhírűvé vált livornói festőművész szobrászi tevékenységéről. Ha vannak terek a világ nagy múzeumaiban, amelyekben a modern művészet élő örökségének ez a fontos szelete méltó módon megjelenhet, akkor a Mario Botta tervezte múzeum kiállítótermei bizonyosan közéjük tartoznak.
Museo di arte moderna e contemporanea di Trento e Rovereto
Corso Bettini 43, 38068, Rovereto
www.mart.tn.it
Telefon: +39.0424.600435
Nyitva tartás: hétfőtől vasárnapig 10–18 óráig, pénteken 10–21 óráig
Belépődíjak: teljes árú jegy 10 euró, kedvezményes jegy 7 euró,
családi jegy 20 euró, iskolai csoportoknak 1 euró/fő
MartRovereto és MartTrento kombinált teljes árú jegy: 12 euró
MartRovereto és MartTrento kombinált kedvezményes jegy: 9 euró