Állandósult ideiglenes veszteségek Az országos képtár gyűjteményéből vidékre kölcsönzött művek sorsa – imho
III. (befejező) rész: Nagybánya és Torda
MúzeumCafé 38.
Nagybánya
A gondolat, hogy a nagybányai művésztelepet befogadó bányaváros múzeumi keretek között is felmutassa az ott dolgozó, vagy éppen ott megtelepedett művészek munkásságát, jószerint egyidős a festőtelep 1896-os létrejöttével. Gesztusértékű volt Grünwald Béla felajánlása, aki a pesti millenáris kiállításon bemutatott történelmi tablóját, IV. Béla hazatérését ajándékozta a városnak egy jövendőbeli képtár felállításához. [1] Akarta a létesítményt a város, szerették volna a festők is, de az út döcögős volt az igencsak szerény kezdetekig.
Nagybánya nem volt megyeközpont – az egykori Szatmár vármegyéhez tartozott –, és a Kárpátok karéjába simuló város népessége a századfordulón még alig haladta meg a tízezer főt. Leginkább felajánlásokból és letétekből várhattak tehát megoldásokat. A múzeumi eszme fölkarolása Schönherr Gyula (1864–1908), a neves történész és levéltáros, az MTA tagja nevéhez fűződik, akinek nagybányai szülőházán sokáig emléktábla állt. Családi otthonuk polgári miliőjében Schönherr képek között élt; apját és őt Ferenczy Károlynak egy ismert kettős portréja örökítette meg. Ferenczyvel Budapesten is kapcsolatot tartott, és szóba is hozta neki gyűjteményalapító terveit.
Schönherr indítványára 1900-ban alakult meg a Nagybányai Múzeum-Egyesület, amely 1904. június 19-én nyitotta meg a városi múzeumot, benne a képtárral. A történelmi-régészeti-epigráfiai-néprajzi anyagot a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai állították össze, a „szépművészeti gyűjtemény” installációjára az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum igazgatósága az intézmény munkatársát, Weinhofer Józsefet irányította Nagybányára. A múzeum a Magyar utca 9. szám alatt, az egykori Takarékpénztár épületében nyílt meg.
Az Útmutató a nagybányai városi múzeum gyűjteményeihez című kiadvány [2] ad képet arról, mit is láthatott a polgárság a termek falain és a tárlókban. A képtári gyűjteménynek majdnem a teljes anyagát az az ideiglenes letét képezte – hat eredeti festmény és huszonhat másolat –, amelyet a város kérésére a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1903. december 7-én utalt át az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum anyagából [3]. A hat festmény a következő: Koszta József: Zöldben, Nyilasy Sándor: Kapálók, Tájkép, Glatz Oszkár: Cserfák, Zombory Lajos: Bajor szürke, Nemes Eliza grófnő: Női tanulmány. A művek szerzői közül Koszta, Nyilasy és Glatz dolgozott Nagybányán, műveik a kolóniához is kötődnek, a szegedi Zombory Lajos és a csak vázlatosan ismert pályájú Nemes Eliza [4] azonban semmilyen formában nem kapcsolódott a művésztelephez. A másolatok egy része festmény, nagyobb része reneszánsz és barokk kori mesterek műveinek színes kőnyomata, illetve rézmetszete volt. A letétek kiegészítésére a város is eszközölt vásárlásokat: Hollósy Simon Técsői részlet és Szeptemberi nap című festményeit szerezték meg 450 koronáért. [5]
A képtár gyarapodása a történelmi változások hányattatásain át nehezen követhető. Volt idő, 1944 és 1950 között, hogy a szétszóródás után megmaradt anyaga raktárban, ládákban hányódott. A gyűjtemény akkor indult lendületes fejlődésnek, amikor 1953 és 1962 között dr. Kovács Zoltánné Maderspach Viola, az egykori Aba Novák-növendék vette át szakszerű kezelését. Ma a képtár a néhai Pénzverde (a „Mincz”) 18. századi barokk épületében működik, és az MNG mellett a művésztelep korszakainak legrangosabb gyűjteménye.
A képtár sajnálatosan szakszerűtlen, amatőr módon összeállított állagjegyzékpótló kiadványában [6] azonban nyomát sem találjuk a magyar állami letéteknek. Csak feltételezhető, hogy a művek a második világháború frontátvonulásakor tűnhettek el, talán a mentés szándékával. Egyetlen kép – a legértékesebb – Koszta József festménye, a 120 × 149 centiméteres impozáns mű került vissza a Szépművészeti Múzeumba és onnan az MNG tulajdonába. Hogyan történt a visszavitele? – legfeljebb találgatni lehet. A mű kiskartonja (a mai leltári karton előtti nyilvántartása) csupán egy szűkszavú bejegyzéssel utal erre: „Magánúton visszaérkezett.” [7]
Torda
A Kolozsvártól, Erdély – Marosvásárhely mellett – legfontosabb magyar szellemi központjától alig harminc kilométerre délre fekvő város kultúrintézményei azután értékelődtek fel, hogy a kiegyezés után az 1876. évi XXXIII. törvénycikk megyei és széki területek egybevonásával létrehozta Torda-Aranyos vármegyét, és annak központjává a sóbányáiról nevezetes, mozgalmas történelmi múltú várost tette meg. Ennek nyomán Vármegyeház, posta és pénzügyi bérpalota, szecessziós ízlésű kaszinó és színház épült egészen rövid idő alatt. Arra azonban, hogy kultúrértékeket – könyvtár, múzeum – befogadó önálló épületet emeljenek, jobb és előnyösebb megoldást találtak: kínálva-kínálkozott, hogy a már szinte romos állapotba került fejedelmi házat, az egykori sókamara épületét alakítsák át közművelődési házzá. A gótikus és reneszánsz elemeket egybefogó 15–16. századi épületet állami és városi támogatással Lux Kálmán, a kor jeles restaurátora állította helyre. Az erdélyi világi műemlékeknek ez a kiemelten értékes monumentuma adott helyet történelmi hangulatot sugalló termeiben a város közkönyvtárának, muzeális értékeinek, a tordai fazekasság páratlanul szép emlékeinek és egy képtári gyűjteménynek. A tordai Magyar Közművelődési Ház névre keresztelt intézmény igazgatója Harmath Domokos lett, a város erdélyi örmény eredetű polgára, aki sokévi munkájának beérését látta megvalósulni az 1913. októberi ünnepélyes megnyitón. Ő szerkesztette azt az Emlékkönyvet is, amely a múzeumszervezés és épületfelújítás történetéről adott számot. [8]
A lelkes lokálpatrióta és kiváló szervező Harmath valamivel később maga számolt be a kis képtár keletkezéséről, amelynek egyedüli forrása az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum és a Történelmi Képcsarnok által átutalt ideiglenes letét volt. [9] Ennek jóváhagyásáról és az átutalás körülményeiről az OMSZM kézirattárában találunk tárgyszerű adatokat. Torda város tanácsa 1913. június 7-én 7795–1913. szám alatt iktatott kérvényében fordult a vallás- és köz-oktatásügyi miniszterhez képletétek engedélyezéséért. A jóváhagyást az év október 2-án kapták meg. A képek kiválogatása ezúttal is az OMSZM helyettes igazgatójára, dr. Térey Gáborra és munkatársára, Rózsaffy Dezsőre hárult. A kiválasztott művek pontos listáját az átadás-átvételi Elismervényben rögzítették. [10] Eszerint a letét a Szépművészeti Múzeum tizennégy festményéből, tíz grafikai lapjából és a Történelmi Képcsarnok két históriai tárgyú képéből állt. A letét gyors létrejöttének nyomós érve volt, hogy Térey kifejezett empátiával támogatta a kérést. Abban az egyetértő felterjesztésben, amelyet a vallás- és közoktatásügyi miniszternek, Jankovich Bélának írt, indoklásként „Torda történelmi múltjára” hivatkozott és arra a körülményre, hogy a város „a közlekedési forgalomból és ennél fogva a kultúra természetes folyamatából némileg kiesik, de meg azért is, mert a város a nemzetiségek lakta vidéken fontos kultúrmissziót van hívatva teljesíteni”. [11]
A festmények többségét az úgynevezett „mű-csarnoki festők” alkotásai képezték. Korai munka Schön Antal 19. század eleji festménye Oláh falu címmel. Szintén korai Mészöly Géza fára festett két műve, az Árvíz és a Velencei halászbárka. A szolnoki művésztelep alapítói közül Mihalik Dániel Téli táj, a gödöllői mesterek közül Körösfői-Kriesch Aladár Pihenő parasztok című festménye került a letétbe. Találkozunk a névsorban Spányi Béla, Edvi Illés Aladár, Olgyay Ferenc, Poll Hugó, Zombory Lajos, Kacziány Ödön, Krajna János, Ziegler Károly, Miess Frigyes munkáival. A grafikai lapok erdélyi fejedelmeket ábrázoló képek voltak, és a Tordai-hasadék pompás természeti környezetét megörökítő Rohbock-metszetek. A letét teljes értéke 16 475 koronát tett ki.
Mivel a Közművelődési Ház megnyitásának napja már nagyon közel volt, és az Erdélyi Múzeum-Egyesület tordai vándorgyűlését is erre az időre rögzítették, a képeket soron kívül, sürgősségi vasúti szállítmányként juttatták el a Keleti Vasút leágazásaként csak szárnyvonalon megközelíthető Tordára. Így a képek már a megnyitás napján „ki is függesztettek”. Az installációban csak két festménnyel volt gond, Mihalik Dániel Téli táj és Krajna János Falurossza című alkotásával, amelyek a „kultúrház termeinek alacsony falméretei miatt a lépcsőház falára voltak elhelyezhetők”. [12]
A tordai múzeum- és képtárszervezők komoly terveket dédelgettek: 1914 tavaszán, március 16. és 22. között a festő Nagy István kiállítását szervezték meg a Közművelődési Ház két termét megtöltő képekkel. [13] A háború azonban minden további kezdeményezésnek véget vetett, a letéti képek hányattatásai innen már nem is követhetők. Az épületben a harmincas évek végétől a Vasgárda, a fasiszta román szervezet rendezkedett be. Nemcsak a tárgyakat, de a bútorzatot is szétverték. Az egykori Közművelődési Házból a második világháborút követően ismét múzeum lett. Építészeti értékeihez méltó, szakszerű helyreállítása azonban évtizedes huzavona után csak az elmúlt évben történt meg. Emeleti traktusán kapott helyet a nagyméretű „Dávid Ferenc-kép”, Körösfői-Kriesch Aladárnak a vallásbékét kimondó 1568-as tordai országgyűlést ábrázoló millenniumi festménye. A restaurált, tizenkét négyzetméteres monumentális mű közönséget vonzó látványosság – de önmagában nem képtár. Az egykori letéti művekből létesített képtárnak csak egyetlen darabja maradt meg, Krajna János 150,5 × 175,5 centiméteres Falurossza című olajfestménye. Ez egy szomszédos teremben áll, díszes keretben, magányosan kifüggesztve. A többi képet szétszórták a történelem viharai.
[1] Fővárosi lapok, 1897. november 18. 62. sz. 5.
[2] Budapest, Athenaeum, 1904.
[3] Az OMSZM kézirattára 80/1904. Ezúton köszönöm meg Dörögdi Évának, az OMSZM irattára munkatársának a letéti iratanyagok tanulmányozásához nyújtott segítségét.
[4] Éppen feltáratlan pályája miatt álljon itt a francia származású festőnő néhány fontosabb életrajzi adata. Gróf Nemes Eliza (1843–1899) házassága révén került Magyarországra. A bécsi akadémián kezdte tanulmányait, majd Budapesten Benczúr Gyula Mesteriskolájában folytatta. Nagyszámú festményből álló hagyatéka az OMSZM-be került. Egy önarcképe a firenzei Uffici képtárban van. Festményeiből ideiglenes letétként nemcsak a nagybányai, hanem a marosvásárhelyi képtár is kapott. Utóbbi helyen a Damenstift belseje című festménye látható.
[5] A városi takarékpénztár a múzeumnak. Nagybánya, 1909. december 9. 49. sz. 4.
[6] Centrul artistic Baia Mare 1896–1996.
[7] Szücs György szíves közlése.
[8] Emlékkönyv a tordai fejedelmi curia „Magyar Közművelődési Ház” felavatási ünnepélye alkalmából az „Erdélyi Múzeum-Egyesület”-nek Tordán, 1913. évi október hó 11–13. napján együttesen megtartott vándorgyűlése emlékezetére. Összeállította Harmath Domokos. Nyomtatott Csákai Péter könyvnyomdájában, Torda, 1913.
[9] Harmath Domokos: A Tordai Közművelődési Ház történelmi képei. Aranyosvidék, 1914. febr. 14. 7. sz. 3.
[10] Elismervény Harmath Domokos és dr. Térey Gábor aláírásával. OMSZM irattára 1995/1913. szám alatt.
[11] Dr. Térey Gábor felterjesztése a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, 1913. jún. 24. (fogalmazvány). OMSZM irattára, 1367/1913. szám alatt.
[12] Harmath Domokos levele az OMSZM igazgatóságához, 1913. november 2. OMSZM irattára 94/1913. szám alatt.
[13] Murádin Jenő: Nagy István. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984. 53.