Ami Amszterdamban Van Gogh, az Brüsszelben Magritte
Költői józanság, józan költőiség a művészetek hegyén
MúzeumCafé 29.
Néhány évvel ezelőtt több mint 350 ezer látogatója volt a milánói Palazzo Realéban rendezett René Magritte-kiállításnak, és nem sokkal maradhatott el a milánóitól a bécsi Albertinában 2011–2012 fordulóján megrendezett monografikus kiállítás látogatóinak a száma sem. Ahogyan a belga festő, grafikus, szobrász, fotográfus és filmkészítő (1898–1967) más bemutatóinak sikere is jelzi a világ bármilyen részén, művészete iránt korra, nemre, nyelvre és bőrszínre való tekintet nélkül mindenütt a közönség legszélesebb rétegei érdeklődnek, miközben a 20. századi művészet történetének kulcsfigurájaként tartják számon a szakemberek. Műveinek ismertségére jellemző, hogy néhány hónappal ezelőtt a tolvajok visszaadták azt a festményt, az 1948-ban festett Olympiát, amelyet 2009. szeptember 4-én fényes nappal fegyverrel kényszerítve vittek el a Brüsszel egyik külvárosának számító Jettében lévő múzeumból. Nem a bűntudat gyötörte őket, hanem rájöttek, hogy a mintegy hárommillió euró (900 millió forint) értékű kép annyira ismert, hogy sohasem találnának rá vevőt.
Magritte-nak ez a múzeuma abban az épületben nyílt meg 1999-ben, amelybe a festő és felesége, Georgette 1930-ban költözött. Eredetileg csak néhány hónapot akartak tölteni a Rue Esseghem 135. szám alatti, akkor alig ötéves épületben – végül huszonnégy évig maradtak. Magritte számos festményén, fotóján feltűnnek az épület részletei. 1954-ben aztán a házaspár a Schaerbeckben lévő Boulevard Lambermont-ra költözött, majd a Rue des Mimosasba, ahol a festő 1967-ben, felesége pedig 1986-ban hunyt el. Hagyatékukat a Sotheby’s és a brüsszeli Palais des Beaux-Arts aukcióin árverezték el. Hogy a Jettében lévő épület még egyáltalán létezik, azt 1992-ben André Garitte fedezte fel egy friss fénykép láttán, és a kifejezetten erre a célra létrehozott alapítvány már a következő évben megvásárolta az épületet, amelyben hatéves felújítási munkálatok után 1999. június 5-én nyílt meg a festő első múzeuma. A földszinten a házaspár egykori lakását rekonstruálták, az emeleten festmények, grafikák, fotók, dokumentumok bemutatásával idézik meg Magritte életét és művészetét.
Szinte napra a lakásmúzeum megnyitása után tíz évvel, 2009. június 2-án nyílt meg a nagyközönség számára Brüsszel központjában, a Művészetek hegyén a Musée Magritte Museum (a kettős elnevezés a politikai korrektség jegyében utal a két fő belgiumi népközösségre, a vallonokra és a flamandokra). Ahogyan a lakásmúzeum, úgy a Musées Royaux des Beaux-Arts de Belgique (MRBAB) részét képező új intézmény is kiválóan példázza azt a tényt, hogy a 20. század legjelentősebb belga alkotójának tekintett szürrealista festő művészete nem egyszerűen népszerű szülőföldjén, de képes rá, hogy állami és magánintézményeket, multinacionális cégeket és alapítványokat egyszerre mozgósítson az életmű méltó bemutatását lehetővé tevő múzeum létrehozására. Az állami és magánintézmények közötti különleges együttműködés résztvevői az egyik oldalon a belga tudománypolitikai minisztérium és a regionális építészeti hatóság volt, a másikon a René Magritte Alapítvány, valamint a GDF Suez nevű multinacionális cég belgiumi leányvállalata. A múzeum létrehozásában azonban elsősorban magának a múzeumi szakmának van múlhatatlan érdeme. Egészen pontosan Michel Draguet-nak, akit 2005. május 1-jével neveztek ki a Musées Royaux des Beaux-Arts de Belgique főigazgatójának. Az ő legfontosabb célkitűzései között szerepelt, hogy a világ legnagyobb Magritte-múzeuma szülessen meg a Belga Királyi Szépművészeti Múzeum részeként. Elképzelése annál is inkább természetes volt, mivel a világ legnagyobb Magritte-gyűjteményét éppen ez a múzeum birtokolja. A folyamatos vásárlások mellett elsősorban adományok gazdagították az anyagot: a festmények, grafikák, filmek, dokumentumok jó része a művész özvegye, Georgette Magritte adományaként került a múzeumba, más részük a Magritte-tel szoros munkakapcsolatban-barátságban lévő Louis Scutenaire özvegyétől, de jelentős adományokat köszönhetett a múzeum Brabant provinciának, Garemeine Hergé-Kieckensnek, Maurice Rapinnek és Mirabelle Dorsnak is. A hetvenes–nyolcvanas években egyre gyorsabb ütemben gyarapodott a múzeum Magritte-gyűjteménye, az anyag java részét a belga királyi szépművészeti múzeumok akkori főmuzeológusa, Philippe Robert-Jones 1984-től külön teremben mutatta be, amely hamarosan a múzeum egyik legfontosabb súlypontja lett.
Minden ok megvolt tehát arra, hogy a belga fővárosban egy olyan nemzetközi művészeti központot álmodjanak az egyébként az Hainaut nevű városkában született, de élete jó részét Brüsszelben töltő René Magritte alakja és művészete köré, mint amilyen Amszterdamban Van Gogh vagy Bernben Paul Klee életművét bemutatja. Ez az elképzelés a 2000 utáni első fél évtizedre erősödött meg, amikor Charly Herscovici, a Magritte Alapítvány elnöke Párizsban kapcsolatba lépett a GDF Suez vezetőivel. A nagy, közös célkitűzésnek megfelelően indultak el, és közép-európai mércével mérve villámgyorsan zajlottak az események azután, hogy a múzeum létrehozásáról szóló megállapodást 2008. február 29-én aláírta a belga állam, a Régie des Bâtiments, a GDF Suez és a Fondation Renée Magritte képviselője. A munkálatok 2008. május 27-én kezdődtek meg, mégpedig azzal az ünnepélyes aktussal, amellyel átadták azt a nagyméretű molinót, amely a múzeumnak otthont adó palota homlokzatát takarta el az építkezés ideje alatt, és amelyen René Magritte L’Empire des lumières című festményének reprodukciója volt látható. A múzeum ünnepélyes megnyitója a belga királyi pár jelenlétében 2009. május 20-án zajlott. Másnap az első négyezer látogató ingyenesen tekinthette meg a múzeumot.
A GDF Suez energetikai cég kapcsolata René Magritte művészetével azonban nem 2008-ban kezdődött, hanem már évekkel korábban. Ugyanúgy támogatta a Magritte és a fotográfia című kiállítás megrendezését Belgium megszületésének 175. évfordulóján, mint a Belga Királyi Szépművészeti Múzeum nagy retrospektív kiállítását a festő születésének centenáriuma alkalmából. Jelen esetben pedig főtámogatóként mintegy 6,5 millió eurós, azaz több mint egymilliárd forintos támogatással járult hozzá a múzeum létrehozásához. Mecénási tevékenységéért 2008-ban megkapta a Prix Caïust, amelyet a nagy belgiumi kulturális vállalkozások támogatásával lehet kiérdemelni. A díj odaítélésének indoklásában az szerepel, hogy a GDF Suez hozzájárulása a Magritte Múzeum létrehozásához volt az első ilyen típusú és nagyságrendű mecénási gesztus Belgiumban, amely magánvállalkozáshoz kötődik, és amely a pénzbeli támogatáson túl a cég műszak-technikai tudásának és innovációs képességének a kamatoztatását is jelenti, azaz a tervezési és kivitelezési munkálatokat.
A Musées Royaux des Beaux-Arts de Belgique gazdag anyaga, a Magritte Alapítvány szervező-közvetítő tevékenysége, a GDF Suez jelentős anyagi hozzájárulása és konkrét kivitelezési munkája mellett az együttműködés negyedik fő partnere a Régie des Batiments, azaz az ország építészeti örökségét gondozó hivatal volt, amely már a kilencvenes évek közepétől dolgozott a Brüsszel szívében, a királyi palota közvetlen szomszédságában lévő múzeumi negyed, a Mont des Arts építészeti és infrastrukturális megújításán. Ezeknek a munkálatoknak a sorába illesztve újította meg a Magritte Múzeumnak helyet adó Hotel Altenloh 19. század közepi, neoklasszicista stílusban épült tömbjét is, restaurálta a homlokzatot és újította meg a felvonót – a projektet ez az intézmény több mint egymillió euróval támogatta.
A Place Royal felől nézve háromemeletes, a környező, szintén múzeumi célokat szolgáló épületegyüttesbe illeszkedő Hotel Altenlohban Winston Spriet tervei szerint alakították ki a belső tereket. Mégpedig oly módon, hogy a kívülről háromemeletesnek tűnő épületben a földfelszín fölött négy szintet alakítottak ki, amelyhez egy ötödik, felszín alatti szint is csatlakozik, amelyen keresztül az új múzeum közvetlen összeköttetésben van a mellette álló központi múzeumi épülettel. A 2500 négyzetméteres múzeum három fölső szintjén kapott helyet a gyűjtemény, mintegy kétszáz festmény, rajz, grafika. Az itteni termeket a maastrichti műkereskedelmi vásárok installációjának tervezőjeként is jól ismert Winston Spriet mintegy „anti White Boxokként” alakította ki: a termek, mintha csak moziban lennénk, sötétek, a sötétkék falak – valójában a padlótól a mennyezetig érő összefüggő paravánok, amelyek mögött van elég tér a technikai berendezések karbantartói, kezelői számára, „doboz a dobozban” – illetve az egyes műveket, dokumentumokat megvilágító mintegy hatszáz spotlámpa kiemelik a tér és az idő összefüggéseiből a képeket, és magát a látogatót is, lehetővé téve, hogy az alkotás és a néző között különösen intenzív, bensőséges kapcsolat jöjjön létre, hogy a látogató elgondolkodhasson azon a bizonyos magritte-i igazságon, amely szerint Ceci n’est pas une pipe, azaz, hogy a képen látható ábra nem pipa akkor sem, ha annak látjuk – azaz, hogy tudatosodjon benne igaz és valódi, felszínes és mély, értékes és értéktelen viszonya.
Spriet kapcsolata a Magritte-életművel ugyancsak nem mai keletű: ő volt az, aki Georgette halála után megtervezte a Musées Royaux des Beaux-Arts de Belgique Magritte-műveknek szentelt termeinek installációit. Ez a feladat jelentette számára a találkozás lehetőségét Charly Hersovicivel, illetve ez indította el az újabb, Magritte-nak szentelt kiállítások (Magritte és a fotográfia, Magritte papírmunkái) installációs munkáinak a sorát. Korábban alkalma volt találkozni Georgette Magritte-tal is, valamint megismerni a házaspár utolsó lakását, amelyben a józanság, a dekoráció konvencionalitása különös kontrasztban volt a falra akasztott művekből áradó kreativitással. Ez a „költői józanság” vagy „józan költőiség” nem egyszerűen bizonyos hangulatokat idéz, reprodukál, amelyeket egyébként a látogató személyesen legfeljebb a Magritte házaspár egy korábbi életszakaszához kötődő lakásmúzeumban érezhet meg, és nemcsak sajátos teret teremt a művekkel való találkozásra, hanem arra is alkalmat ad, hogy a műalkotások és a dokumentumok mellett a multimédia is jelentős szerepet kapjon az életmű és az életút megidézésében, ami annál is inkább indokolt, mivel élete utolsó időszakában Magritte számára a filmezés egyre fontosabbá vált.
A barátok társaságában forgatott filmek elsősorban az egyes termek előtti közlekedőterekben, illetve külön vetítőben jelennek meg, de a termekben is mindenütt jelen van az animáció. Maga a kiállítás – kurátor: Virginie Devillez – egyszerre követ kronologikus és tematikai elrendezést: a múzeum legfelső szintjén az indulás éveivel, a konstruktív korszakkal kezdődik, és a párizsi szürrealista körökhöz való csatlakozással, a mozgalomról adott körképpel zárul. A második szinten az 1930 és 1950 közötti évek eseményei, művei jelennek meg: a Brüsszelbe való visszatérés, a harmincas évek gazdasági válsága, a reklámgrafikai munkák, a második világháború évei, a párizsi szürrealistákkal való újabb kapcsolatfelvétel, a period vache tagolják ezt a korszakot. A kiállítás harmadik részében pedig az 1951 és 1967 közötti időszak sorozatokban, ismétlésekben való gondolkodásának kísérletei jelennek meg, és azok a variációk, amelyek a Magritte legismertebb művei közé számító L’ Empire des lumières és Domaine d’ Arnheim témáira készültek.
A kiállítás törzsanyaga természetesen állandó, egyes részeiben azonban állandóan változik annak a programnak köszönhetően, amely 2010-ben kezdődött el a brüsszeli múzeum és a houstoni Menil Alapítvány között, amely Magritte műveinek kivételesen gazdag együttesével és a művészre vonatkozó dokumentumokkal rendelkezik. Így érkezett egy évre Belgiumba a művész két olyan főműve, mint az 1952-es La Chambre d’écouteés az 1963-as La lunette d’approche, amelyeket ez alkalommal állítottak ki először a művész hazájában. 2011 augusztusában az 1952-es L’Explicationt és az 1926-os La Salle d’Armest hozták Brüsszelbe, amelyek magángyűjtemények részét képezik. Tavaly szeptemberben négy hónapra érkezett a múzeumba a L’Assassin menacé, amely egyébként New York-i Museum of Modern Artban van, és amelyet párdarabjával, a Le Joueur secret-vel 1927-ben festett Magritte, Ez a két kép mind tematikáját, mind formátumát illetően az életmű legfontosabb darabjai közé tartozik. Októberben az 1967-es Madame Récamier és az 1956-os Seize septembre érkezett a múzeumba, valamint a Le cap des Tempêtes, amely a Musée royal des Beaux-Arts d’Anvers tulajdonát képezi, és egészen 2014-ig, a felújítás alatt lévő anvers-i múzeum újranyitásáig Brüsszelben marad.
A 2009. június 2-i hivatalos közönségmegnyitó óta több mint egymillió látogató járt az épületben: ez a szám azt mutatja, hogy a Magritte Múzeum a világ egyik legsikeresebb monografikus kiállítóhelyévé vált. Népszerűsége a következő években alighanem továbbra is viharos gyorsasággal emelkedik majd. 2011-ben ugyanis kialakítottak egy olyan, időszaki kiállítások rendezésére szolgáló teret, amelyben Magritte művészetét a többi között különböző nagy kortársaival való kapcsolata felől vizsgálva mutatják majd be. A megidézendők között szerepel Joan Miró, André Breton, Joseph Cornell és Salvador Dalí – Magritte nélkül is képes volna mindegyik zsúfolásig tölteni a kiállítótermeket közönséggel. Magritte-nak persze aligha kell segítség, a múzeumnak lesz közönsége a jövőben is. A fennállásának kétéves évfordulója alkalmából készített statisztika szerint a látogatók több mint egyharmada a 26 éven aluli korosztályhoz tartozik.