Arkangyalok találkozója a momentgép üveglapján
Beszélgetés E. Csorba Csillával, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával
MúzeumCafé 18.
Szívgyógyfürdő, perzsaszőnyegek, valamint Brachfeld császári és királyi szállító mérték utáni szabósága mellett Székely Aladár művészi fényképeit ajánlotta a nagyérdemű figyelmébe a Nyugat címlapja 1916 nyarán. A papír alapú örökkévalóság Váci utcai szentélyébe ekkor már örökbérletet váltott Ady, a várakozás klubgarnitúráján gyakran Babits lapozgatta a legfrissebb művészeti folyóiratokat, Rippl-Rónai a pasztell-lilára pingált falakat csodálta, Szinyei pedig szívesen merengett a bejárati festménymásolat színes emberkavalkádján, amint a szabin nők éppen elszántan küzdenek elrablóikkal. Az állványon száradó lemezek, napfénypapírra másolt kópiák birodalmában egymást váltotta zeneszerző, főherceg és írófeleség, a mester előre elpróbált, virtuális pózkollekciójából instruálta őket, miután bambuszbotjával a fény és árnyék szolgálatába igazgatta a nehéz brokátfüggönyöket. Székely sokszoros díjnyertes, hazai és külföldi kiállításokon bemutatott – később háborúkba, pincékbe, de leginkább feledésbe merült – művészi hagyatékát a hetvenes évek elején bízták az örökösök a Petőfi Irodalmi Múzeumra, ahol hamarosan egy újonnan érkező, friss diplomás bölcsész, Csorba Csilla vette azokat gondjaiba. A múzeum mai főigazgatója, ha a Károlyi-palotában eltöltött harmincöt évéről kérdezik, a fotó és az irodalmi muzeológia nagykorúsításáról, buszon, metrón utazó tárlataikról mesél, na meg a Nyugat-évad kapcsán előkerült kisfilmről, amelyen a Zeppelinnel leszálló Karinthy lelkendezik. De szóba kerül a kertészkedő Jókai, Az év múzeuma elismerés és a Márai-regényből hímzett kabát is.
– Megjelent A legyek ura című regény Goldingtól, Hemingway Nobel-díjat kapott, és megalapították a Petőfi Irodalmi Múzeumot 1954-ben. Kétévesen, gondolom, egyik sem foglalkoztatta különösebben.
– Ha nem is Golding vagy Hemingway vezetett be az irodalomba, hamar megkezdtem a vadászatot a családi könyvespolcrengetegben. Mikor egy pillanatra visszagondolom magam a gyerekkoromba, édesanyámék kezében könyv van, a háttérben klasszikus zene szól. Az Operában törzsvendégnek számítottunk, de a múzeumok valahogy kimaradtak ezekből az évekből.
– Frissen szerzett bölcsészdiplomával a zsebében mégis az első dolga volt, hogy bekopogtasson a Károlyi-palota kapuján.
– Ezen a szüleim is megrökönyödtek. Mindketten bankárok lévén inkább a számok világában képzelték el a dolgos hétköznapokat. Először jöttem az ötlettel, hogy történelem–francia szakra felvételiznék. Azt el sem árultam nekik, hogy a franciára édesapám barátja miatt esett a választásom, aki egy az egyben úgy nézett ki, mint Yves Montand, ráadásul beszélt franciául, gyönyörűen. Aztán amikor a diplomaosztó nyarán se francia-, se történelemtanárt nem kerestek a budapesti gimnáziumok, megfogadtam legkedvesebb tanárom, Szabad György tanácsát. Hozzá írtam a diplomamunkámat is, a ’48–49-es szabadságharc után Párizsba emigráló Irányi Dánielről és a francia lapokban publikált forradalmi nézeteiről. Már mindezen túl a tanár úr, akinek családi jó barátja dolgozott a Petőfi Irodalmi Múzeumban, egyszer csak azt kérdezte, miért nem teszek egy próbát a múzeumban. Én meg bejelentkeztem. Felejthetetlen élmény.
– Kikérdezték a Petőfi-összest?
– Nem, se versmondás, se évszámok nem kerültek szóba. Levelet kellett fogalmazzak franciául, németül, aztán jött a beszélgetés a főigazgatóval, Illés Lászlóval. Nem irodalomvizsga volt, inkább embervizsga. Nagyon szigorú légkörben.
– De felvették.
– Próbaidőre, segédmuzeológusnak, a művészeti tárba. Aztán, amikor néhány hónap elteltével véglegesítettek, hivatali esküt tettem.
– Esküt?
– Titoktartást fogadtam a palota szakmai „belügyeit” illetően. Megadták a módját, de megtiszteltetésnek is éreztem, hogy ott dolgozhatok, és hivatalból kézbe vehetem például az eredeti, kézzel írott Nemzeti dalt, Vörösmarty sakkfiguráit, Babits írógépét.
– Vagy a világhírű fotós, Székely Aladár üveglemezeit, nagyításait. A legendává rögzült könyöklő Adyval, a kissé szomorkás Babits-csal, az igéző tekintetű Kaffka Margittal.
– Bármilyen furcsán hangzik, ez a terület akkoriban senki földjének számított. Így kerültem én oda, a partvonalról, kezdőként. Noha Székely zsánerképeit Rembrandt és Munkácsy remekműveihez hasonlították a korabeli kritikusok, sorra aratta velük a babérokat Londonban, Münchenben, Bécsben, a fotó műfajával nem tudott mit kezdeni az utókor. Alig foglalkozott valaki fotótörténettel, ami legfeljebb segédtudománynak számított, miután nem sikerült beszuszakolni se a történettudományok, se a művészettörténet világába.
– De ez nem szegte kedvét. A Műcsarnok ’77-es leltárában legalábbis szerepel egy Székely Aladár-tárlat, amelyet a feljegyzések szerint Csorba Csilla nyitott meg.
– Ady születésének századik évfordulóján. A kiállításon az addigra már teljes egészében leltározott, rendezett anyagból nagyrészt Ady portréi szerepeltek, Ady és Székely meghatározó barátságának pillanatképei. Az ismeretség 1907 nyarán köttetett, amikor is Ady állapotos szerelmével, Lédával titokban beosont Székely műtermébe, hogy megörökítsék közös boldogságukat. Örömük teljes titkosítása érdekében megkérték a mestert, törje szét az üveglapot, amelyre a negatív készült, az egyetlen nagyítás pedig Lédáé maradt. Később Ady visszajáró vendéggé vált, ennek emlékét megannyi, Csinszkával, édesanyjával, Babits-csal közös kép őrzi. A legjelentősebbek mégis a misztikus tekintetű Ady önálló portréi, amelyeken megelevenedik a költőzseni, aki Nizzából rendelt cipőben, párizsi és bécsi szabóknál varratott öltönyben, Kolozsvárról hozatott nyúlszőr kucsmában járt, és enyhe kölniillat lengte körül. Székely „ördögi” tehetségű segédje volt a legendateremtésben, a költő fényképe a Váci utcai műterem kirakatában maga volt az üzlet cégére, a befutott fotós ingyen küldte Ady után Európa különböző pontjaira a fényképeket, amelyeket aztán ő képeslap gyanánt, de inkább kegytárgyként, gyakran a képet körbeírva postázott női rajongóinak és a barátoknak egyaránt.
– A Székely-hagyaték feletti gondviselés okán egy életre elkötelezte magát a fotó irányában.
– Így történt, noha volt olyan kollégám, aki megkérdezte, mikor tervezek valami komollyal is foglalkozni. Erre még komolyabban beleástam magam a fotóügybe. Antikváriumokban bogarásztam, tucatjával vásároltam a történelmi ritkaságokat, például Székely fotográfiáit is, amelyeket még a mindentudó régiségtudósok sem ismertek. A művészeti tárat vezető Somogyi Ágnes kezdeményezésére fotoikonográfiai kutatásba fogtunk: elkezdtük gyűjteni egy-egy íróhoz kapcsolódóan az összes fellelhető képet, és az összes, a képre vonatkozó személyes adatot. Hol készült, milyen apropóból, ki készítette, kik szerepelnek a képen és így tovább. Levéltárakban, könyvtárakban, még élő szemtanúk, családtagok, munkatársak emlékeiben keresgéltünk. Nekem Jókai és Ady jutott. Az ikonográfiai kutatás közben kerül az adott fotó mellé például, hogy az egyik, Csinszkát ábrázoló képen a saját maga tervezte, fekete selyemruhát viseli, vagy hogy Ady 1899-es portréján azért feltűnően rövid a haja, mert a Geréby Pál tartalékos huszártiszttel folytatott párbaja fejsérüléssel végződött, a konfliktus pedig kényszerűségből a borbélynál zárult.
– Az írók életében mindenképpen fontos szerepet játszott a fotó. Hiúsági és presztízskérdéssé vált. Az irodalmi művekbe is beszivárgott az új keletű intézmény?
– Jókai naprakészen követte a technikai újításokat, az agysebészet éppúgy érdekelte, mint a röntgen, a csillagászat és a mélytengerek világa, a fényképezés fejlődését is figyelte, megjósolta mondjuk a háborúk szempontjából jelentős légi fényképezés lehetőségét, és szinte valamennyi regényébe beleszőtte a közkedvelt találmányt, ahogy ő nevezte, a momentgépet és divatos produktumát. A Fekete gyémántok grófnője egy bécsi műárustól neves és névtelen, de mindenképpen simára borotvált arcú férfiak képét rendeli meg, A Szerelem bolondjai főhőse egy pesti fotós kirakatában megpillantott képmásba habarodik bele, és vásárolja fel annak összes példányát. Jókai egyébként regényírási „mankónak” is használta a fotót, az élethű és részletező leírás érdekében előszeretettel rendelte meg helyszínek, épületek, emberek fotóit. Akár csak spórolós festő barátai, mint mondjuk Munkácsy, aki szintén dolgozott fotó után.
– A múzeumban eltöltött évtizedek jelentős része a fotó köré szerveződött. A kitartó kutatás eredményei idővel mind könyvben öltöttek testet. Önálló kötetbe gyűjtötte a századelő fotográfusnőit, publikálta Jókai és Ady „fotókollekcióját”, míves albumba foglalta a fent említett Székely Aladár és neves kortársa – a hőerőműtől az íróportréig, a táncosnőktől a szappanreklámig mindent művészi elhivatottsággal megörökítő – Máté Olga alkotásait. A legtermészetesebben és hitelesen értekezik munkáiban bróm-olajnyomásról, platinotípiáról, pigmentátnyomásról. A hozzávalók birtokában létre is tudna hozni képet efféle eljárásokkal?
– Elvileg igen. Ha a tömérdek átolvasott szakirodalom és a korabeli sajtó nem csal.
– Két évvel ezelőtt felkérték egy kéttagú, New York-i delegáció tagjának, hogy Kincses Károly fotótörténésszel válogasson össze Robert Capa megvételre és hazahozatalra szánt 937 darab, zselatinos-ezüst papírképe mellé további 48 eredeti, a felvétellel egykorú pozitívot az International Center of Photography gyűjteményéből. A Nemzeti Múzeum és a Ludwig Múzeum kiállításai, majd a vidéki Capa-turné elsöprő sikere bebizonyította, a nagyvilágba vándorolt haditudósító képeinek itthon a helyük.
– És rangot adnak a múzeumnak, amelyben bemutatják őket. Salgótarjánban, a Nógrádi Történeti Múzeumban tavaly például hosszú sorok várakoztak a bebocsátásra. Az intézmény életében először óriásplakátok vitték az esemény hírét. A megrendítő kíváncsiságot, azon felül, hogy részben visszanyertünk egy zseniális magyar fotóst, a találkozás közvetlensége indokolta. A vizuális élménybe sűrített emberi alkotóképesség és az azonnal dekódolható, közismert történelmi pillanatok hatóereje.
– Egy hagyományos értelemben vett irodalmi kiállítással is el lehet érni ezt a hatást?
– Nincsenek többé hagyományos értelemben vett irodalmi kiállítások. Ma már nem lehet körbetapétázni a falakat sűrűn gépelt, bolhabetűs életrajzokkal és idézetekkel, és még a legelszántabb látogatók sem kíváncsiak a telezsúfolt, leharcolt üvegvitrinekre, a fekete-fehér másolatokból összeeszkábált tablókra. Színt váltott a múzeumi világ, minden értelemben. Más témákról beszélünk, a tárlatok más nyelven kommunikálnak a közönséggel.
– Ebben élen járt a Nyugat századik születésnapjának ünneplése, amelyet sokan a „fordulat évének” aposztrofálnak a múzeum történetében. Kiderült, hogy a porosnak ható évforduló műfaja mindenkit megszólító, kulturális parádéként tündökölhet tizenkét hónapon át. Csak hogy a legeredetibb ötleteket említsem, interneten lehetett szavazni a Nyugat legjobb írásaira, amelyből aztán Top Nyugat-számot szerkesztettek. Nyugatos szerkesztők, szerzők fényképeivel és kortárs írók rájuk reflektáló gondolataival utazhattunk három hónapig a metróban, de saját, a szó szoros értelmében utazó kiállítással felszerelt buszt is indított a múzeum. Móricz után szabadon, aki azt mondta, jó garázs volt a Nyugat, csak jó kocsikat vettek fel, s azok futhattak, amerre akartak, a Nyugat egy valódi busszal is gazdagodott.
– A busz pedig eljutott az ország legtávolabbi pontjaira, nyolcvankét állomásán negyvenezernél is többen látták. Parkolt a gyulai Shakespeare-fesztiválon, a keszthelyi Helikon Napokon és a budapesti Sziget Fesztiválon is. Ahogy 1929-ben a lapot szerkesztő Móricz is szervezett felolvasóesteket, hogy újabb előfizetőket toborozzon, a buszos kiállítással naponta háromszáz új „hívet” szereztünk az ügynek. Pont annyit, ahányan annak idején előfizettek a lapra.
– Ráadásul a Nyugat buszmegállóiban megelevenedett a múlt század. Az irodalmi estek, vetélkedők, előadások mellett meg lehetett kóstolni a korabeli ízeket, a kávéházak békebeli remekeit. Ha már az ehető irodalomnál tartunk, a múzeum feltalálta a Nyugat-csokoládét is: szerkesztők, írók gyerekkori fényképével ellátott kis tábla ínyencséget. Ami a szellemi ínyencségeket illeti, szerkesztettek egy topográfiai CD-t, amelyen feltüntették a legfontosabb dolgozószobákat, teraszokat, kávéházakat és szerkesztőségeket, ahol a nyugatosok megfordultak, kapcsolódó korabeli fényképekkel, életrajzi adalékokkal, a kávéházakban született kéziratokkal. A Nyugat-mozi 18 perces összeállításában pedig „megmozdultak” a legfeljebb fényképről ismert figurák: Karinthy a fiával hógolyózik, Móricz lányai a leányfalui kertben pingpongoznak, Babits az Attila utcai lakás erkélyén viccelődik fogadott lányával és feleségével.
– A kedvencemet nem is mondja? Amikor a Zeppelinnel landoló Karinthy éljenzi a repülő szivart, és bejelenti, új bolygója született a földnek, ez az új bolygó pedig a Zeppelin. Sosem láttam ezeket a felvételeket korábban.
– Felkavaró szórakozás volt látni a kultúrtörténeti pillanatokat. Tudományos kutatás is kísérte a „látványos” eseményeket?
– Feltétlenül. Persze ne felejtsük el, hogy ezek a látványos attrakciók nem nélkülözhetik a tudományos alapozást, ezek mögött rengeteg az évtizedek során összegyűjtött ismeret, a hangtár interjúi a nyugatosokkal és családtagjaikkal, a gondosan dokumentált levelezés, a társművészetek, mint a képzőművészet, a zene, az építészet, a film, a színház és a kritika történetéből megőrzött adalékok. De az évadban egyetemekkel, irodalomtörténészekkel, külsős kutatókkal is együttműködtünk, konferenciát szerveztünk, és természetesen kiállítást is rendeztünk, Rippl-Rónai nyugatos portréival, kéziratokkal, személyes tárgyaikkal.
– Ezzel az évaddal a főváros egyik legfontosabb kulturális helyszínévé vált a Petőfi Irodalmi Múzeum, a PIM szimpla rövidítésből önálló, közkeletű szóvá érett, főigazgatóságának harmadik évadja megszolgálta Az év múzeuma elismerést, amelyet a következő évben el is nyertek. Hála a Nyugatnak vagy hála a megközelítésnek?
– Ahogy Ottlik mondja, a Nyugat arkangyalok összeesküvése volt a világ feje felett. Őket, ezt a világot nem lehet nem szeretni. De talán ennyi mégsem elég ahhoz, hogy egy éven át szellemi izgalomban tartsuk a közönséget. Ehhez kell a többlet, a fűszer.
– Ha nem is ilyen intenzíven, előremutató törekvésekre korábban is volt példa. A múzeum ezredfordulós felújítására kiadott évkönyvben olvasom, hogy a ’78-as Krúdy-kiállítás kapcsán Óbudáról lovas rendőri kísérettel és külön útvonalengedéllyel hajtott át a múzeumba egy vörös postakocsi, amelyet a balatonszemesi Postamúzeumtól „lízingeltek”. Szintén ezen a tárlaton történt, hogy a kiskocsma, amelyet Gundel Imre instrukciói alapján és a Vendéglátóipari Múzeum eredeti tárgyaival rendeztek be, olyan élethűre sikerült, hogy a látogatók beültek a díszletbe, és várták a pincért. Korán elkezdte gyűjteni a múzeum a kortárs relikviákat, pályázatokkal vonták be a társművészetek alkotóit, és a gyerekközönség megszólítására is külön figyelmet fordítottak.
– Kezdettől kereste a múzeum az önmeghatározás lehetőségeit, és azt, hogyan lehet a nyelvet, a szöveget, az irodalmat múzeumi körülmények között tálalni. Ebből az útkeresésből alakult ki az irodalmi muzeológia, amely mára elfogadott, önálló szakterületté vált.
– A Gutenberg-galaxis állítólagos eltűnése sem fenyegeti az irodalmi múzeumok létét?
– Túlzás azt állítani, hogy az olvasás ma már csak szórakozott bölcsészek hobbija. Megváltoztak az olvasási szokások, annyi szent, de nem igaz, hogy nem olvasnak a fiatalok. Csak ezen a nyáron tizenöt olvasótáborunk fut telt házzal, a felolvasásokról készült fotókon elbűvölt gyerekek láthatók. Körberajongják az írókat, költőket, akikkel ilyenkor személyesen is találkoznak. De ugyanolyan élményt jelentenek nekik a táborok helyszínéül szolgáló írói emlékházak és környezetük. Az évekkel ezelőtt elindított program keretében ezeket nem kegyhelyként, hanem átélhető, az irodalmi élményt erősítő miliőként igyekeztünk felújítani. Mint a nemrég átadott balatonfüredi Jókai-villa, amely nem egy vitrinekkel teletömött épület, hanem a személyes találkozás helye.
– Mintha vendégségben járnánk Jókaiéknál, ahol még ma is zöldell az egykori törökszeder- és fügefája, eredeti helyén áll Az arany ember „születési helyeként” ismert íróasztala. Épp csak Jókai kedvenc kakadui nem sertepertélnek a kertben. A remélt közönség már birtokba vette ezeket a helyeket? Köztudomásúvá vált, hogy országos szinten összekapcsolódik és megújul ez a hálózat?
– Ott még nem tartunk, mint a franciák, akik sajátos, irodalmi emlékturizmust építettek ezekre a helyekre. A párizsi városnézés kedvenc célállomása Verlaine, Baudelaire, Zola emlékháza. Sajátos kultusza alakult ki ennek az olaszoknál, a németeknél, a Baltikumban, és hogy egy kicsit hazabeszéljek, a kínaiak rajonganak az író, fordító Lu Hszün pekingi emlékházáért, amelyben több Petőfi-kötet helyet kapott. Ő fedezte fel a Kínában ma is ünnepelt Petőfit.
– Járt is ott?
– A kínai magyar évadban oda is eljutottam, Franciaország és Németország irodalmi helyeit viszont többször bejártam. Bonnban és környékén különösen járatos vagyok, ahol ’90-től a férjem diplomáciai szolgálata idején majd’ hat évet töltöttünk. Több múzeumot is átadtak akkoriban, akkor nyílt a Kunstmuseum, a Kunsthalle, a Haus der Geschichte, amelyek szellemiségét, építészetét is nagyra értékelem. De lenyűgöz a marbachi Modern Irodalmi Múzeum is, na meg legutóbbi felfedezésem, a brüsszeli Magritte Múzeum.
– A belga művészetért most nem is kell olyan messzire menni. A spanyol és magyar divattervezők mellett az ő kreátoraik irodalomból szőtt ruháit is látni a PIM-ben. Márai és Marquez regényei például aprólékosan hímzett kabáttá, kanárisárga selyemruhává lényegültek át.
– Még mondja valaki, hogy az irodalom nem mindenható!
Csorba Csilla 1975-ben az ELTE Bölcsészettudományi Karán, történelem–francia szakon szerez diplomát, majd 1983-ban a művészettörténész szakot is elvégzi. 1997 és 2000 között részt vesz az ELTE Művészettörténeti Tanszék Doktori Iskolájának PhD-képzésén, ahol 2000-ben abszolutóriumot szerez, disszertációjának témája: A festészet és fotó kölcsönhatása a századforduló művészetében. A Petőfi Irodalmi Múzeum Művészeti tárába 1975. szeptember 1-jén veszik fel, először segédmuzeológusnak, majd 1983-ban, már muzeológusként, rábízzák a tár vezetését. 1990-től öt és fél éven keresztül férjével, a Bonnban diplomáciai szolgálatot teljesítő Erdődy Gábor történésszel és két gyermekével, Orsolyával (1976) és Kristóffal (1987) Németországban él, s a bonni múzeumokkal együttműködve jelentős múzeum-pedagógiai tapasztalatokra tesz szert. 1996-tól visszatér a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ahol majd’ tízéves főigazgató-helyettesi pozícióját követően, 2005-ben főigazgatónak választják. Tanít a Bálint György Újságíró Akadémián, részt vesz az ELTE történelem segédtudományi tanszék muzeológiai képzésében, tagja az NKA Fotóművészeti Kollégiumának, évekig vezetőségi tagja az UNESCO ICOM/ICLM-nek (irodalmi és zenei múzeumok tagozata). Kiállítást rendez többek között Salvador Dali mágikus illusztrációiból, magyar írók Párizs- és Berlin-élményéből, Jókai Mór világáról és arról, hogyan élt tovább Petőfi a képzőművészetben. Önálló kötetben állít emléket a századforduló neves fotóművészeinek, Székely Aladárnak és Máté Olgának, könyvet szentel a korszak női fotósainak s tekintélyes albumot Ady száz portréjának.