Ars sacra – a szentség erejének sugárzása
Rövid séta a szakrális képzőművészet világában
MúzeumCafé 8.
Így karácsony táján ki tudja, hány százezer, vagy akár millió képeslap kerül a postaládákba szerte a világon, amelyeken Krisztus születésének különböző korokból származó, a legkülönfélébb stílusokban készült ábrázolásaival kívánnak boldog ünnepeket egymásnak a távollévők. De vajon a festmények, szobrok, grafikák, gobelinek láttán, amelyek mondjuk a menekülő Szent Családot, a barmok által a jászolban melengetett Kisjézust, vagy éppen a háromkirályok imádását örökítik meg, gondolunk-e arra, hogy ezek az alkotások a képzőművészeten belül mennyire sajátos területet képviselnek, illetve hogy van-e, és ha igen, milyen a szakrális művészet a mi profán 21. századunkban?
„Minden mű, amiből a nézője számára sugárzik valamiféle szentség ereje, ami alázatra, töprengésre, magunkba szállásra késztet, segít egyfajta katalizátorként abban, hogy Isten felé kinyíljunk, az szakrálisnak tekinthető.”
A kérdés persze már a kiindulópontjánál sem egyszerű, merthogy a fogalmak – legalábbis a legtöbb nem szakmabeli számára – valószínűleg alaposan össze vannak keveredve. Vallásos művészet? Egyházi művészet? Szakrális művészet? Melyik mit takar; mennyire vannak „fedésben” ezek a definíciók egymással? És egyáltalán: kell-e ilyen distinkciókat tennünk a művészet egészén belül?
Ez utóbbi kérdés annál is inkább jogosnak tűnhet, hiszen ha visszamegyünk egy kicsit az időben, mondjuk úgy Krisztus születése elé néhány tízezer évvel, akkor ott, nagyjából a paleolitikumnak, azaz az ős-, vagy más néven pattintott kőkorszaknak nevezett időszak végén találkozunk először az evolúció során a Földön azzal a fajjal, amelynek egyedei már főleg vadászatból és halászatból éltek, kő- és csonteszközöket használtak, bizonyos meghatározott szokások szerint temették el a halottaikat, de mindemellett és legfőképpen már bizonyos olyan tevékenységeket is folytattak, amelyeknek fennmaradt emlékeit semmiképpen sem értelmezhetjük a faj egyedeinek mindennapi megszokott tevékenységével, azaz elsősorban az egyed- illetve a fajfenntartásra irányuló cselekedetek nyomaival, hanem amelyek már nem tekinthetők másnak, mint bizonyos vallási és/vagy művészi tevékenységek kezdeteinek.
Ennek a bolygónkon akkoriban mindinkább egyre jelentősebb szerepet betöltő fajnak, a Homo sapiensnek az egyedei voltak ugyanis a legelsők, akik már számtalan olyan különböző tárgyat is létrehoztak, amelyeknek – Georg Kubler (1912–1996) amerikai történész, a prekolumbián kultúrák egyik legnagyobb kutatójának megfogalmazása szerint – „nem a használhatóság, a technikai és racionális megoldás a fő jellemzője, amelyet kevésbé értelmünkkel használunk, mint inkább közvetlenül hat érzelmeinkre, s érzékenységünket változtatja meg, amely kiegészítő – azaz szimbolikus és nem valóban létező jelentésre vonatkozó – jelek egész sorát bocsátja ki”. Vagyis ezek nem „praktikus”, „hasznos” használati tárgyak, hanem egyfelől már „csak” gyönyörködtetnek, „csak” információt adnak át, azaz tanítanak, illetve amelyektől másfelől meg segítséget lehet kérni (és elvárni), amelyekhez nehéz helyzetben megoldásért, vagy éppen vigasztalásért lehet fordulni, fohászkodni. Így van tehát bennük együtt művészet és vallás; ars és sacra.
A bevezetőben felsorolt fogalmak között (persze sok más egyéb értelmezések mellett) a II. Vatikáni Zsinat (1962. október 11. – 1965. december 8.) egyik legelső dokumentuma, a Liturgikus Konstitúció ad bizonyos eligazítást. Az 1963. decembert 4-én kiadott szöveg ezt mondja: „Teljes joggal számítják a legnagyszerűbb emberi teljesítmények közé a képzőművészeteket, különösen pedig a vallásos művészetet, s azon belül is mint ennek csúcsát, a szakrális művészetet.” Eszerint tehát a vallásos művészet mindenképpen tágabb értelmű fogalom, mint az azon belül elkülönített szakrális művészet, bár a Konstitúció további szövege szerint mindkettő ugyanazt a cél szolgálja: „A vallásos és szakrális művészet Isten végtelen szépségére figyel, azt akarja lehetőségei szerint emberi alkotásban kifejezni.”
A vallásos művészetek persze – akárcsak maguk a legkülönbözőbb vallások – szinte végtelenül sokfélék lehetnek: éppúgy ebbe a körbe tartoznak az egyiptomi halottkultuszt és túlvilághitet megtestesítő piramisok, mint az Északnyugat-India területén az 1-5. században virágzott gandharai gréko-buddhista vallás első ember alakú Buddha-szobrai, a Csendes-óceáni szigetek egykori sámánizmusából kinövő japán sintó szentélyei éppúgy, mint a bizánci aranymozaikok. Utóbbiakat különösen nem véletlenül említem, hiszen a történetíró Prokopiosz (465 körül – 528) éppen ezekre, a monumentális bizánci falfestészetre vonatkoztatva fejtette ki a szakrális művészet egyik legfőbb ismérvét, miszerint „szépségük nem a materiális világhoz tartozik, hanem szellemi eredetű: az idea átsugárzása az anyagon”.
Merthogy a szakrális művészet lényegét tekintve éppen ebben „több” a „csak” vallásosnál: a valóságtól való nagyobb fokú elvonatkoztatásban, a transzcendensbe történő erőteljesebb felemelkedésben. Titus Burckhardt (1908–1984) olasz származású művészet- és vallástörténész (csak névrokona a nagy Jacob Burckhardtnak) szerint a szakrális művészet „nem csupán vallásos témát feltételez, hanem formái a szellem időtlen tartalmát tükrözik vissza, és képes az embert a tények világából kiszakítani azáltal, hogy a teremtést szimbolikusan utánozza. A szakrális művészet törvénye szerint az örök, elsősorban az egymást kizárni látszó formákban nyilatkozik meg, mégpedig úgy, hogy azok Istenre utalnak.”
Persze ez a burckhardti definíció is még bőven többféle „értelmezést” tesz lehetővé. Sturcz János művészettörténész néhány éve egy interjúban azt fejtegette, hogy „A legnagyobb vitánk az egyház kötelékében vagy környezetében dolgozó művészettörténészekkel, elméleti emberekkel abban van, hogy szerintük csak azok a művek tekinthetők a szakrális művészet részének, amelyek megfelelnek a liturgikus szabályoknak. Mint szakralitásra nyitott művészettörténész, vagy mint istenkereső ember azt mondhatom, hogy vannak olyan művek, amelyek ezektől a szempontoktól függetlenül is hordozzák ezt az értéket. Az én intuitív alapú elképzelésemben a művészi és a szellemi kvalitás egysége, egyféle transzcendens jelleg a meghatározó, mely az embert áthatja és meditációra készteti.” Beke László művészettörténész egy nyilvános beszélgetésen a Pannonhalmi Főapátságban pedig ezzel kapcsolatban többek között azt mondta, hogy a szakrális művészetnek kétféle értelmezését lehet/szokták elkülöníteni: „Az egyik gondolatmenet szerint – ezt általában vallástörténészek szokták mondani – minden szakrális művészet, ami valahogy a földtől elvonatkoztat: eszerint a sámánizmus, a táltosizmus, a woodoo is valamilyen módon a szakrális témakörbe tartoznak. A szűkebb értelmezés szerint viszont csak az szakrális, ami a keresztény gondolkodás szempontjából szent.”
Ugyanő ugyanitt a következőképpen kezdte el megközelíteni a „szent” fogalmának meghatározását: „Amit mi szentnek mondunk, vagyis szakrálisnak, az a sacer szóból jön…” Egy másik alkalommal egy másik beszélgetésben Balassa Péter (1947–2003), a kiváló esztéta pedig – mintha csak Beke gondolatmenetét követte volna – a szó eredetét így magyarázta: „A szent szónak a töve az ószövetségi héberben azt jelentette, hogy »levágni«. Ez a »levágni« jelentésátvitel révén lett az, hogy »szent«, tehát az, ami »levágódik«, elkülönül a profán, a hétköznapi világtól. A szent tiszta, szemben a tisztátalannal… – majd így folytatta: – A modern világban elég nehezen hajtható végre ez a »levágás«, vagy elkülönítés, de valószínűleg a művészet-közeli emberekben van egy különös hajlam, vagy fogékonyság arra, hogy ezt az elkülönítést, a tárgyaknak ezt az egyfajta megtisztítását – ilyen vagy olyan értelemben »szentté tételét« – megtegyék.”
Ennek a művészi értelemben vett „elkülönítésnek”, „megtisztításnak” ráadásul hatalmas hagyománya van, ha most már csak az európai keresztény kultúrát nézzük is; adjuk vissza ismét a szót Beke Lászlónak a már idézett pannonhalmi beszélgetésből: „Az európai kultúrában Jézus születésétől kezdve kialakult egy úgynevezett egyházi művészet, vagyis azt lehet mondani, hogy az európai kultúra legnagyobb területe a legutóbbi pillanatig az egyházművészet, vagy a vallási művészet volt, amit ilyen értelemben akár szentnek is lehet mondani. Ebbe persze minden beletartozik: festmények és szobrok, az útszéli keresztek meg a szenteltvíz-tartók és nagyon sok minden más hasonló is.” Simone Weil (1909–1943) francia filozófus és misztikus ide vonatkozó megfogalmazásában: „a szakralitás az az űr, amelyet Isten kitölthet” – márpedig ha ez így van, akkor ez az űr végtelen számú formát, és ezen belül természetesen végtelen számú képzőművészeti, iparművészeti, vagy éppen néprajzi tárgynak, műalkotásnak a formáját is felveheti.
- János Pál pápa (1920–2005) 1999. április 4-én, Húsvét vasárnapján levelet intézett a világ művészeihez, amelyben többek között ezeket írta: „A keresztény misztériumok ábrázolásának kérdése körül elkeseredett vita folyt az ókorban, ami mint képvita vonult be a történelembe. A hívők jámborságában már meghonosodott képtisztelet erőszakos tiltakozás célpontjává lett. A 787-ben tartott Niceai zsinat, amely a képek használata és tisztelete mellett döntött, nemcsak a hívők, hanem az általános műveltség szempontjából is történelmi esemény volt. (…) Az Ószövetség Törvénye kifejezetten tiltja, hogy a láthatatlan és kimondhatatlan Istent »faragott vagy öntött képmással« (MTörv 27,15) ábrázolják, mert Isten felülmúl minden képi ábrázolást: »Én vagyok, aki vagyok« (Kiv 3,14). A megtestesülés titkában azonban Isten Fia személyesen láthatóvá tette magát: »Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született« (Gal 4,4). (…) A döntő érv, amire a püspökök hivatkoztak (ti. a niceai zsinaton – M.G.) , a Megtestesülés misztériuma volt: ha Isten Fia belépett a látható valóságok világába, amikor embersége által hidat vert a látható és a láthatatlan világ közé, analóg módon föltételezhetjük, hogy a misztérium ábrázolása a jel logikája szerint – tudniillik hogy érzékelhető utalás a misztériumra – alkalmazható. A képet nem önmagáért tiszteljük, hanem mindig a tárgyra utal, amit ábrázol.”
Így vállnak tehát szakrálissá, valamilyen transzcendentális „szent”-ség hordozójává bizonyos tárgyaink, köztük a legkülönfélébb művészeti alkotások, ábrázolások is. Ezek egy része persze, kiszakadva eredeti környezetéből és bekerülve mondjuk egy múzeum gyűjteményébe, már nem hordozza eredeti liturgikus-vallási jellegét (nyilván senkinek nem jutna eszébe mondjuk a Magyar Nemzeti Galéria csodálatos gótikus szárnyasoltárai előtt térdre borulva imádkozni), ám a transzcendens felé megnyíló kapcsolódás lehetőségét valamiképpen legtöbbször még ilyenkor is ott érezzük rajtuk.
A kortárs művészetben a szakrális vonulat viszont már a korábbi korokénál sokkal ritkábban konkrétan egyházművészeti jellegű (még ha természetesen ma is épülnek templomok, festenek oltárképeket, készítenek szentségtartókat, szőnek miseruhát és így tovább); a mai szakrális műalkotások már nem elsősorban valamilyenfajta áhítat céljára szolgáló tárgyak, hanem „mindössze” olyanok, amelyek valamilyen módon nyitottak a transzcendensre.
Hogy hogyan, az persze nagyon is sokféle lehet – hiszen a művészi kérdésfeltevések és az azokra adható válaszok száma szinte végtelen. Lőrincz Zoltán művészettörténész például – aki protestáns teológusként Kőszegen olyan templomot építtetett, amelyben állandó képzőművészeti kiállítóhely is van, és aki az általa szerkesztett albumokban, többek között A Biblia a magyar festészetben, vagy a Jézus példázatai a magyar festészetben címűekben módszeresen dolgozza fel a magyar szakrális művészetet, utóbbi könyvében – a következő kérdéseket veti fel: „…egyáltalán ábrázolható-e egy példabeszéd, s ha igen, hogyan? Lehet-e egy elvont tartalmat vizuálisan megragadni? Hogyan fejezhető ki egy spirituális tartalom; figurálisan, vagy absztrakt módon? Hiszen maga a példázat is absztrahál!”
Ezekre a kérdésekre, ezekre a problémákra ma egyre többen keresik a válaszokat, a megoldásokat. Ha a szakrális művészetnek – nem számítva a nagy, állandó gyűjtemények, mint amilyenek például az esztergomi Keresztény Múzeum, a budapesti Evangélikus Országos Múzeum, vagy a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár kiállításai (a hazai egyházi gyűjteményekről egyébként a MúzeumCafé indulása óta sorozatban számol be – a szerk.) – csak a legutóbbi hazai múzeumi eseményei között is tallózunk, olyan kiállításokkal találkozhattunk, mint például az idén Kecskeméten immár negyedik alkalommal megrendezett, alig néhány hete bezárt Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennále, amely ifj. Gyergyádesz László művészettörténész-kurátor szervezésében rendre konferenciákat is csatol a témában a tárlatokhoz, a biennálékon eddig részt vett művészek munkáiból pedig lassan egy kortárs szakrális gyűjtemény is formálódik a Kecskeméti Képtárban. Ugyancsak a transzcendens felé utakat kereső művészek alkotásaival találkozhattunk ősszel az Erdő Péter bíboros, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye prímás-érseke és az Ars Sacra Alapítvány kezdeményezésére tavaly életre hívott Szakrális Művészetek Hetének hat magyar városban megszervezett több mint egy tucatnyi múzeumi rendezvényén, vagy Szegeden a Móra Ferenc Múzeumban, ahol a Biblia évének jegyében az „…és látta Isten, hogy jó” című tárlat mutat be (még egészen jövő februárig) nagyszabású válogatást öt évszázad kelet-közép-európai bibliai témájú műkincseiből. A Pannonhalmi Főapátságban pedig – ahol egyébként az egyik legjelentősebb hazai kortárs szakrális képzőművészeti gyűjtemény található –, szintén alig néhány hete zárt be az Ikontól az installációig című tárlat, amelyben az Apátsági Gyűjtemény tizenhárom klasszikus festménye köré „hívták meg” kortárs alkotók műveit a szervezők, így teremtve meg a régebbi és a mai korok közti művészeti dialógus izgalmas lehetőségét.
És végül említsünk meg egy egészen különleges kiállítást is, amelyet az idei Múzeumok Éjszakáján az Evangélikus Múzeum mutatott be Érték(t)rend címmel: ezen olyan vallásos vonatkozású giccstárgyakat mutattak be, mint amilyenek például a lecsavarozható fejű Szűz Mária-szenteltvíztartók, a Matrjoska-babaként egymásba rakható Mária-figurák, a „Mária fényeskedjen neked” feliratú öngyújtók, a pápa arcképével „díszített” kulcstartók, a műanyag tóratekercsek, vagy éppen a zokniba szőtt Luther-idézetek.
A világot mindinkább elárasztó gagyival szemben azonban szerencsére ma is van komoly szakrális művészet. A számos ezen a téren működő hazai alkotó közül most befejezésül mutassunk be egy különös 21. századi „oltárképfestőt.”
Kovács-Gombos Gábor az 1980-as évek eleje óta kiállító művész: több mint kéttucat önálló tárlata volt idehaza (újabb munkáiból többek között a Pannonhalmi Főapátságban is) és külföldön, s ugyancsak határon innen és túl folyamatos résztvevője csoportos kiállításoknak is. Indulásakor az úgynevezett hiper-, vagy fotórealizmus bűvölte el, első korszakának munkái még ebben a stílusban készültek. Később egy személyes, családi tragédia miatt fordult egyre inkább a szakrális művészet felé: előbb még részben a korábbi stílusában festett „realista” angyalokat ábrázoló képeket, majd az ezredforduló táján kezdte el kimunkálni azóta is rá jellemző, különleges „oltárképeit”. Ezeken a nonfiguratív, a végletekig redukált kompozíciójú, legtöbbször szimmetrikus elrendezésű, szinte már monokróm képeken tulajdonképpen semmi mást nem látunk, mint valamilyen egyszínű, testtelen térben lebegő fénypontokat, vakító fényességekre megnyíló „kapukat”, az ezekből előtörő fénypászmákat.
Beke László többek között ezeket írta ezekről a festett fényekről a művész egyik kiállítási katalógusában: „Kétféle fény van. Egy fizikai és egy metafizikus fény. Kovács-Gombosnál a kettő nem zárja ki egymást, hanem természetesen összefügg. A néző először egy erőteljesen sugárzó, intenzív képmezővel találkozik, melynek sötét-világos, pozitív-negatív felosztása valamilyen absztrakt egyensúlyi törvény érvényesülésére utal. Aztán rájön, hogy ezek a színmezők a természetből erednek. Végül a néző felfedezi, hogy ez a sugárzás egy szellemi sugárzás visszfénye, melynek fényforrásához – mint minden fény, mint minden pozitívum egyetlen, tökéletes és teljes Őseredetéhez – akár imádkozni is lehet.”
Maga a művész – aki egyébként főiskolai tanár is, és aki (jelenleg éppen a Képzőművészeti Egyetem DLA-doktoranduszaként) komoly elméleti kutatásokat is folytat a szakrális művészet témakörében – egy írásában így foglalja össze saját művészeti céljait: „… egy olyan korszerű, szakrális festészet megteremtése, amely – a hagyományos táblaképen belül (túllépve a figurális-absztrakt ellentéten) – a jelenkor vizuális eszköztárát felhasználva, magába olvasztva képes a változatlan, alapvető tartalmak művészi közvetítésére. (…) A jórészt monokróm felületek geometrikus rendje, szimmetriája és látszólagos statikája a nézőben egyszerre idézze fel a szemmel érzékelhető világ képét és utaljon a csupán belső látással felfedezhető világra (…), hogy a festmény – miközben látványában határozottan érzéki – legyen alkalmas filozófiai, teológiai gondolatok hordozására.”
Adjuk vissza újra a szót Beke Lászlónak, aki Kovács-Gombos képei kapcsán egyszer arról beszélt egy előadásban, hogy az ő munkáit elnézve „…olyan nagy festőkre kell gondolni, mint az amerikai Marc Rothko, vagy Barnett Newman, akik imádságként készítették a festményeiket, az absztrakt festményeiket. Igaz, ők azt is hozzátették, hogy azért, mert ők zsidók, és a zsidó vallásban tilos az ábrázolás. Ezért ők fényeket, foltokat festettek, mint imádság. Ehhez a tradícióhoz kapcsolódik Kovács-Gombos Gábor is.” És hogy Bekének ezek a gondolatai mennyire nem járnak messze az igazságtól, azt magának a festőnek egy nyilvános beszélgetésből vett önvallomásával lehet alátámasztani: „Úgy érzem, van egy utam, amit próbálok a magam tudása, tehetsége szerint bejárni. Ennek bizonyára vannak korlátai, de úgy érzem, hogy tudok mondani valamit, vagy tudok valamilyen módon egy dialógust folytatni a teremtővel, miközben ezeket a képeket festem. (…) Ezek a képek nagyon konkrétan és nagyon határozottan valamiféle földi utazásnak a stációi, ahol az ember egyre közelebb kerül egy hatalmas, csodálatos, de közben rettenetes fénylő kapuhoz, ahol ha átmegyünk, minden megoldódik. Nem tudom, hogy hogyan, nem tudom, hogy mi ennek az oka, célja, nem az én dolgom, hogy erre válaszoljak. Az én dolgom annyi, hogy ne féljek, az én dolgom az, hogy amerre van a fény, arra menjek. (…) A titkos vágyam az, hogy ha valaki sokáig nézi a képeimet, akkor spirituális értelemben talán tisztább lesz, mint mikor elkezdte nézni. Ha egyszer ez sikerült, akkor volt értelme az egész festékkel való küzdelemnek.” Mint ahogyan nyilván ez az értelme és a célja az egész szakrális művészetnek.
És végül, ha már a cikk elején művészi kategóriákkal és azok lehetséges meghatározásaival kezdtük, befejezésként álljanak itt Kovács-Gombos Gábor gondolatai arról, hogy ő hogyan fogalmazza meg a szakrális művészet lényegét: „Minden mű, amiből a nézője számára sugárzik valamiféle szentség ereje, ami alázatra, töprengésre, magunkba szállásra késztet, segít egyfajta katalizátorként abban, hogy Isten felé kinyíljunk, az szakrálisnak tekinthető.”