Az alfödi parasztpolgári életmód öröksége a homokbuckákon
Megújulás közben a kiskunhalasi Thorma János Múzeum
MúzeumCafé 48.
Ahogy Kecskemét mellett letérünk az autópályáról, és ráfordulunk az alföldi országútra, önálló kis világba érkezünk. A Kiskunság síkján virágzik a mezőgazdaság, gyümölcsösök és zöldségeskertek, szőlősorok és gabonatáblák mellett, rendezett falvakon át haladunk, amíg Kiskunhalasra érkezünk. Persze nem termelési riportot jöttünk írni – de a vidék leírása nélkül nem lehet megfejteni a hely szellemét, azt a szellemiséget, amiből a kiskunhalasi Thorma János Múzeum is megszületett és az évtizedek során továbbfejlődött. Maga a múzeum is nagymértékben a helytörténetre épül: a város mint közösség ezen az intézményen keresztül ápolja múltjának emlékezetét.
Kiskunhalas egyike a takaros alföldi mezővárosoknak: ez már akkor látszik, ahogy beérkezünk az árnyas fákkal borított központba. Csaknem harmincezres, büszke parasztpolgár-város, ami egészen az Árpád-korig tudja visszavezetni a múltját. Ezen a vidéken, ahol homokbuckák és szikes síkok váltakoztak vizenyős területekkel, meg tudtak kapaszkodni a sztyeppei örökségüket őrző kunok is. A középkor folyamán kialakult kun székek egyikének Halas lett a törvénytartó helye. A dokumentumokban először 1366-ban említett város nevét onnan származtatják, hogy egykor egy tó partjain, később annak helyén épült fel. A puszták közepén elterülő „oázis” hamar fontos hellyé vált: 1390-ben búcsújáró hely lett; 1408-ban Zsigmond király látogatta meg, 1436-ban pedig mezővárosi kiváltságot kapott. A török hódoltság idején azok közé a tehetős alföldi települések közé tartozott, amelyek képesek voltak nagy összegű adók megfizetésével megőrizni a belső autonómiájukat: önállóan gazdálkodtak és bíráskodtak, a törökök nemigen avatkoztak bele az életükbe. Ez a nyugalom már akkor is vonzotta a közeli és távoli környékek sok viszontagságtól sújtott lakóit, ezért is alakult úgy, hogy az Alföld történelmi városai közül többen már akár évszázadokkal ezelőtt is sok ezer lakossal rendelkeztek. Kiskunhalas is egy volt a gyarapodó alföldi mezővárosok sorában: a tatár betörések súlyosan érintették ugyan, de a város mindig újjászületett, a török időkben pedig a lakosság áttért a református hitre.
A kun gyökerek, a khász autonómia és a dacos protestáns hit már önmagukban is erős alkotóelemei Kiskunhalas lokálpatrióta örökségének. De ahogy a múzeum munkatársai hangsúlyozták, a város modern fejlődését – ami a múzeum megalapításához is elvezetett – az alapozta meg, amikor 1745-ben a halasiak a többi jász és kun várossal együtt újra megváltották a szabadságukat, immár a Habsburg-birodalmi jobbágysorból. A jogok visszaszerzésében, vagyis a redemptióban részt vevő és azt finanszírozó halasiak magukat redemptusnak is hívták, megkülönböztetve magukat a közösségük megváltásában részt venni képtelen irredemptusoktól. A Jászkun Kerület városaiban gyakorlatilag egy évszázaddal a jobbágyság intézményének magyarországi eltörlése előtt eljött a szabadság korszaka. Ez a magyar viszonyok között korainak mondható polgárosodással, egyes népi szokások és hagyományok korábbi elhagyásával járt. A 19. században tovább gyarapodott a város – nemcsak anyagiakban, hanem a lakosok számát illetően is. A korábban színmagyar református városba egyre több zsidó és cigány lakos érkezett, valamint a környék katolikus parasztsága is ide áramlott.
És ahogy egy rendes, gyarapodó polgárvároshoz illik, annak lakóit elkezdte érdekelni a múlt, a saját múltjuk is. Révész György, egy itteni neves család sarja debreceni tanulmányai után Halas árvagyámja lett, majd 1824-től elkezdte járni a város határát régiségek után kutatva. „1824-ik év óta a határban talált régi pénzekből adatokat gyűjtögettem, helynevek, Halmok, Templom, temető s szélhordta homokos tájékok körül szemlélődtem; és még a Pusztában lakó birtokosoktól, szántóktól, pásztoroktól szüntelen tudakozódtam; ahonnan pénz vagy más talált régiségdarabokat kaphattam, azt feljegyezgettem” – írta magáról. Nagy Czirok László, a múzeum későbbi vezetője pedig azt jegyezte fel Révész Györgyről: „Ha megtudta, hogy valamerre régi tárgyak kerülnek elő a föld alól, rögtön a helyszínen termett, s mentette, ami még menthető volt.” Ez az autodidakta régész-muzeológus az idők során országos hírű, több ezer darabos régiséggyűjteményt rakott össze magának. Gyűjteményét negyvenöt évnyi alapos kutatómunka után – amelynek során pontosan adatolta, mérte, azonosította és lajstromozta minden egyes kincsét – 1869-ben mutatta be a kiskunhalasi városházán. Ekkor már, egy-két évtizednyi gyűjtés után a halasi református líceum is egy csaknem ezerdarabos érem- és régiségtárral rendelkezett, amit az iskola két termében mutattak be a diákoknak és más érdeklődőknek. Révész György halála után a helyi református egyháztanács 1874-ben megvásárolta gyűjteményét az örökösöktől, majd ugyanezen év augusztusában – immár egy „halasi múzeum” létrehozása céljából – a Révész-gyűjteményt összevonták a református líceum gyűjteményével.
A múzeumalapítás atyja Szilády Áron református lelkész, történész, nyelvész, orientalista, akadémikus – és egyúttal politikus is – volt. Szilády a klasszikus reneszánsz emberek rendjébe tartozott, akikből olyan sok akadt a régi Magyarországon (és akik olyannyira hiányoznak manapság). A kiskunhalasi tudós lelkész saját bevallása szerint huszonhét nyelven írt és olvasott. Az bizonyos, hogy a főbb európai nyelvek elsajátítása mellett tökéletesen megtanult héberül, perzsául, arabul és törökül is. A Kisfaludy Társaság tagja, az MTA akadémikusa és Kiskunhalas szabadelvű párti országgyűlési képviselője is volt, miközben városi lelkészi feladatait, tudományos munkásságát és kultúraszervezői tevékenységét is folytatta. Szilády a halasi múzeum indulásakor hatvannégy gipszöntvényt ajándékozott a gyűjteménynek, de hosszú életének évtizedei során (1922-ben hunyt el) továbbra is aktívan részt vett a múzeum sorsának alakításában. A gyűjtemény időközben a szintén Szilády által építtetett új gimnáziumi épületbe költözött. A harmincas évekre azonban kissé gazdátlanná és rendezetlenné vált, amikor 1940-ben elkészült a nagyleltár, több mint tizenháromezer darabból állt már a múzeum kollekciója.
Tragikus cezúrát jelentett viszont a második világháború: a front átvonulásakor a halasi gimnázium épülete szovjet katonai kórház lett, a gyűjtemény ebek harmincadjára jutott. Persze mindezért nem csak a szovjeteket lehet okolni: Nagy Czirok László feljegyzései szerint „a civil lakosság a régiségtári szobákat is feldúlta”; az iskola igazgatójának parancsára pedig a gyűjtemény jelentős részét az épülettörmelékekkel együtt egyszerűen a városi nádasba hordták. Wicker Erika tanulmánya szerint a háború végén széthullott halasi gyűjteményből még a bécsi Kunsthistorisches Museumba is kerültek avar kori leletek. Annyi bizonyos, hogy az 1948–49-es kárfelmérés szerint mindössze kettőszáznyolcvanhét lelet maradt meg az eredeti gyűjteményből. Wicker tanulmánya kitér arra is: szerencsésnek mondható, hogy a környék nagy leletei (a fehértói középkori és balotaszállási kun kincslelet, valamint más kun kincsek) a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe kerültek.
A kiskunhalasi múzeum 1950–51 folyamán született újjá, az újrakezdés atyja pedig a már idézett Nagy Czirok László volt, akinek helytörténeti és néprajzi kutatásai megkerülhetetlenek a múzeumi történetben. Ő javasolta az illetékeseknek Thorma Jánost is a múzeum névadójának, és bár viták után, de végül emellett maradtak a döntéshozók.
De ki is volt Thorma János? Az 1870-ben Kiskunhalason született festő a nagybányai művésztelep egyik alapítója és meghatározó mestere volt, aki a 19. században gyökerező festészeti irányzatok egész sorában kipróbálta magát a történelmi festészettől a naturalizmuson és a realizmuson át a (poszt)impresszionizmusig. Festett tájképeket, portrékat, csendéleteket, de tömegjeleneteket ábrázoló óriástablókat is: talán két legismertebb főműve az Aradi vértanúk, illetve a Talpra magyar! című nagyméretű festmények, amelyek ma a nevét viselő halasi múzeumban láthatók sok más Thorma-mű mellett. Az első világháborút megélt Thorma János Trianon után is tartotta a lelket a nagybányai alkotókban, és végül a Romániához került városban is halt meg 1937-ben.
Az immár Thorma nevét viselő halasi múzeum történetének fordulópontja 1953 volt, amikor is az intézmény máig végleges helyére, a Kolozsváry–Kiss-kúriába költözött. A halasi városháza szomszédságában álló hatalmas, eklektikus polgárház szinte középület-méretekkel büszkélkedhet. Nem véletlenül: a Kolozsváryak a város leggazdagabb famíliái közé tartoztak, és mint a múzeum munkatársaitól megtudtuk, sok legenda keringett a vagyonosodásuk körül. A család a rendes kereskedelmi és állattenyésztési tevékenységével magyarázta a gazdagodást, míg mások azt pletykálták, a környékbeli betyárvilággal való kapcsolataik segítették őket a vagyongyűjtés rögös útján. Ami mára megmaradt, az maga a tágas polgárház, amelynek termeiben 1953 után a Thorma János Múzeum berendezkedett. A költözés évében vette át Janó Ákos a múzeum igazgatását az akkor már idős Nagy Czirok Lászlótól. 1960-ra elkészült az épület bővítése, hogy a nagyméretű Thorma-festményeknek is méltó helyet tudjanak biztosítani. Ezekben az évtizedekben Janó Ákos, majd utóda, Vorák József vezetésével alapos és széles körű kutatásokkal és gyűjtésekkel gazdagodott a múzeum, elsősorban a néprajz, a gazdálkodás és a kismesterségek örökségét gondozva. A fentebb idézett Wicker Erika 1979 és 1995 között vezette a múzeumot, ő a munkássága során főként a népvándorlás korára specializálódott.
A Thorma János Múzeumot immár két évtizede Szakál Aurél történész, néprajzkutató, muzeológus vezeti. A múzeum könyvtárszobájában ülünk le beszélgetni vele: nem sokkal korábban jött meg külföldi útjáról, de aznap még indul Pécsre is ügyeket intézni. Szakál kiváltságos embernek tartja magát: halasi születésűként rövid kitérők után a város múzeumába került, ahol nagyszerű elődök nyomdokain folytathatja a tudományos és kultúraszervezői tevékenységet. „A helyemen vagyok, tisztában is vagyok ennek értékével” – mondja. Az intézmény vezetőjének családi örökségéből ered a történelem és a polgári értékek iránti vonzalma, és múzeumigazgatóként is aktív kutatói és szervezői munkával igyekszik az intézményt a városi kulturális élet központjává tenni. Büszke arra, hogy mintegy kétszáz tagja van a múzeumbarátok körének, akik lehetőségeikhez mérten aktívan támogatják az intézmény működését, és akik a múzeumi eseményektől kezdve a közös kirándulá-sokon át számos programot élvezhetnek egymás társaságában. Népművelőként kezdte, de intézményvezetőként el kellett sajátítania a menedzseri képességeket is. Az ő és kollégái tevékenységét már a kilencvenes években siker övezte: 1996-ban a Halasi Múzeum Alapítvány, 1998-ban a Múzeumbaráti Kör megszervezésével erősítették a múzeum helyzetét, majd 1998-ra, az 1848-as forradalom és szabadságharc évfordulójára restauráltatták Thorma témába illő két nagy festményét, valamint rendbe hozták a Thorma-galériát is. Az Év Múzeuma kitüntető címet 1998-ban nyerték el, és 1999-ben ünnepelték a múzeum megalapításának százhuszonötödik évfordulóját. Szakál Aurél a múzeum vezetése mellett régóta aktív kutató és könyvszerkesztő is: húsz év alatt csaknem száz kötetet szerkesztett, ami az egyik legkedvesebb elfoglaltság a számára. Maga a Thorma János Múzeum Könyvei sorozat immár a negyvenedik kiadványnál tart; az egyes könyvekben az utóbbi években feldolgozták többek között a névadó festő levelezését, a múzeumalapító Szilády Áron életét, a kiskunhalasi zsidóság történetét, de szenteltek könyvet a halasi népi humornak és a helyi gasztronómiának is.
Szakál Aurél a MúzeumCafénak elmondta: most több mint százezer darabra tehető a múzeum gyűjteménye, amelynek „talapzata” a néprajzi kollekció. Elsősorban a néprajzra és a helytörténetre koncentrálnak, de régészeti, numizmatikai, valamint képző- és iparművészeti anyagot is gyűjtenek. Jelentős a dokumentumtár, a fotótár és a könyvtár gyűjteménye is. Az intézménynek helyet adó Kolozsváry–Kiss-ház az igazgató szerint „polgárlakásnak nagy, múzeumnak kicsi”. Nem csoda, hogy az évtizedek során bővíteni kellett az épületet. A Thorma-galéria 1960-as bővítése után 2011-ben készült el annak újabb meghosszabbítása. A Társadalmi Infrastruktúra Operatív Program keretein belül az Iskolabarát fejlesztés a Thorma János Múzeumban című pályázaton nyertek el kilencvennégymillió forintnyi nettó támogatást az újabb épületszárny felhúzására, ami ma látványraktárként és oktatási, múzeumpedagógiai helyiségekként szolgál. Földszinti részében több mint ezeregyszáz népi kerámia, emeletén kilencven népi bútor van kiállítva, emellett kisfilmek és érintőképernyős pultok segítségével lehet még jobban elmélyedni a múzeum gyűjteményében. A bővítési hullám azonban nem áll meg itt: újabb nagy fejlesztésre készül a város és a múzeum. Történt ugyanis, hogy a Németországba elszármazott nagybányai Bay Miklós és felesége hatvankilenc nagybányai műalkotást adományozott Kiskunhalasnak – egy feltétellel: mindez egy újabb épületbővítést igényel. A kollekcióban Ferenczy, Ziffer, Hollósy Simon festményei mellett további tizenkilenc Thorma János-mű kerülhet a halasi múzeum birtokába, az intézmény így az ország legnagyobb nagybányai kiállításával büszkélkedhet majd. Az újabb építkezés előkészítése a múzeumigazgató szerint folyamatban van, a város fő döntéshozói támogatják annak megvalósulását. A tervek szerint 2016 decemberére készülne el a Bay-gyűjteményt befogadó újabb épületszárny.
De a Thorma János Múzeumban addig sem áll meg az élet: jelenleg Szakál Aurél igazgató, történész-néprajzkutató mellett Gyarmati Andrea történész, Laki Rita könyvtáros, gazdasági ügyintéző, Varga Zsuzsanna régész, múzeumpedagógus és Szabó Krisztina múzeum-pedagógus-gyűjteménykezelő végzi a múzeumi tudományos munkát, mellettük pedig restaurátor, teremőr-gondnok és takarító segíti az intézmény működését.
A múzeum fenntartója Kiskunhalas város önkormányzata, az intézmény dologi költségvetése nyolcmillió forint. „Persze, pénzhiány van, de tudunk támogatói pénzeket szerezni” – mondja Szakál Aurél a múzeum pénzügyeit és terveit érintő kérdésünkre. „Több lábon kell állni” – hangsúlyozza az igazgató. Önerő, pályázati forrás, szponzoráció és saját bevételek – minden forintra szükség van. Szakál úgy látja: az NKA ad egy jó alapot, de akkor lehet igazán kiteljesedni, ha tud még más forrásokat is mellétenni az intézmény. Az igazgató megmutat néhány általa szerkesztett könyvet, amelyek megjelenését számos, jobbára helyi vállalkozó és más szponzor támogatta anyagilag. Ebből is látszik, hogy Kiskunhalason – amely persze a legtöbb magyar vidéki városhoz hasonló gondokkal is küzd – továbbra is él az a régi lokálpatrióta szellem, ami a helyi örökségben gyökerezik. „A siker alapja, hogy nem csak a szűkös állami forrásokra támaszkodunk, hanem mindenre pályázunk, ami csak szóba jöhet” – mondja Szakál Aurél. A kisebb pályázatokat maguk is meg tudják írni, a nagyobbak kapcsán pedig együtt dolgoznak egy tapasztalt pályázatíróval.
A Szakál Auréllal folytatott beszélgetés után Gyarmati Andrea történésszel járjuk végig a múzeumot. A Thorma-képtárban megtekintjük a sokféle műfajban és stílusban alkotó festő életművének keresztmetszetét. Innen lehet átmenni a kerámia- és bútorgyűjteményt őrző látványraktár új épületszárnyába. A régi épületben továbbhaladva a régészeti kiállítás termébe jutunk. Bronzkori tálak, edények, gyűrűk, későbbi korok ékszerei és lószerszámdíszei mellett itt láthatjuk az avar kori, zöldes árnyalatú, rombuszos mintával díszített üveg ivókürtöt is, amely a múzeum egyik büszkesége. A következő teremben a török hódoltság és a Habsburg-birodalomépítés korszakának emlékeit szemlélhetjük meg egy 17. századi páncélingtől kovás puskákon és nemesleveleken keresztül a kiskunhalasi csizmadiacéh 1784-es okleveléig, amelyen a város első hiteles, ma is beazonosítható ábrázolása látható. Korabeli térképeken megfigyelhetjük, milyen volt a város és környéke akkor, amikor még sivár, homokbuckás puszta borította a tájat. A következő termekben a 19. századi polgárosodás tárgyi emlékeivel találkozhatunk, amikor a város az országgal együtt döbbenetes fejlődésen ment keresztül. Ezüstgombok, rézcsatok, faragott pipák, díszes bútorok és finom porcelánok elevenítik fel a régi Magyarország hétköznapjait. A múzeum festménygyűjteményében Thorma művein kívül 18–19. századi helyi portrékkal is találkozhatunk. A híres halasi csipke önálló múzeumot kapott ugyan a városban, ám a Thorma János Múzeumban is találunk utalásokat az országos hírű helyi hagyományra.
A múzeum főépületétől ezután Kiskunhalas éppen ezen a nyáron megújuló főterén keresztül sétálunk át a kisebbik kiállítóhelyig, a Berki Galériáig, amelyet szintén frissen újítottak fel, és 2014 őszén nyitotta meg újra a kapuit. Ebben az épületben kapott helyet Berki Viola és Diószegi Balázs helyi, Munkácsy-díjas festőművészek állandó kiállítása. Berki sokszor biblikus tartalmú, népies hatású, néha meseszerű, finom vonalú képei izgalmas kontrasztot alkotnak az „utolsó parasztfestőnek” is nevezett Diószegi rendkívül erőteljes, vaskos ábrázolásmódú, sötétebb hangvételű festményeivel. Képeik mellett időszaki kiállítótér ad helyet más alkotóknak is a Berki Galériában.
Kiskunhalas múzeuma éppen a megújulás, a további bővülés, a gyűjteményi gazdagodás időszakában van. Az intézmény tehát tartja magát ahhoz az ethoszhoz, amit Szakál Aurél úgy fogalmaz meg: a múzeum feladata „a régmúlt tárgyainak a megszólaltatása és hozzáférhetővé tétele, nemcsak a jelen, hanem a jövő számára is”.