Az aquincumi tábla Felfedte titkát: ólomlemezre írt átok az ókorból
MúzeumCafé 13.
Nem könnyű úgy írni egy ókori, aquincumi átoktábláról, hogy az, aki megrendelte, s aki ellen megszületett is, régen halott. Évszázadok óta. Ráadásul az átok ereje alighanem elszállt. Vagy mégsem? Van ugyanis egy része a szövegnek, amely még megfejtésre vár. Nem sok hibázik ugyan a teljes megértésből, s az év végére el is készül vele Barta Andrea, a holt nyelvek kiváló ismerője, aki másfél éve böngészi a latin szavakat a sárgásfehérre fakult ólomtáblán, és Lassányi Gábor régész, aki 2007-ben rátalált az egykori aquincumi temetőben a lemezre. Amiről az avatatlan szem azt hinné, csak egy fémdarab a múltból.
Csak kevesen tudják, akik egy kopott ólomlemezt találnak a földben, hogy sokkal értékesebb darabja lehet az a múltnak, mint az első ránézésre látszik. Mert része lehet például egy csőrendszernek, egy hajdani tetőnek, konyhai felszerelésnek, ám arra már valóban kevesebben gondolnak, hogy emberi sorsokról szól, a legkülönfélébb átkokat rejthet egy-egy ólomlemez. Azt pedig még kevesebben tudják, milyen sok volt belőlük. A 2007-ben, az egykori aquincumi temetőből előkerült ólomlemez, egy Kr. u. 2-3. századból származó átoktábla különösen ritka emléknek számít. Különleges, mert az ókori átoktáblák szövegezési gyakorlatával szemben ez nem a mágia nyelvén, azaz görögül, hanem latin nyelven íródott, de ritka azért is, mert a rajta lévő szöveg teljes egészében megfejhető. Az ókori Pannónia térségéből eddig négy hasonló, latin nyelvű átoktábla került elő. A ptuji (Szlovénia) tábla egy kikosarazott férfi szerelmi átkát őrzi: a szerelmet visszautasító nő soha ne lehessen senki másé; a Kulpa folyóban (Horvátország) talált tábla egy szolgai közösség egymásra mutogatása; a ljubjanai (Szolvénia) tábla elátkozott nevek sorából áll; a petronelli (Ausztria) tábla pedig egy edénytolvajt átkoz el, és arra kéri az alvilág isteneit, hogy kilenc napon belül kerüljön vissza a tárgy a gazdájához, mert ha ez nem így történne, akkor „amennyire nehéz ez az ólomtábla, annyira legyetek haragosak ti is”.
Az aquincumi lelet abból a szempontból is értékes, hogy a rajta lévő átkok betekintés adnak az ókori aquincumi élet mindennapjaiba, azon belül is egy meglehetősen nagy létszámú csoport viszályába. Barta Andrea és Lassányi Gábor azt valószínűsíti, hogy egy folyamatban lévő peres eljárásnak lehetünk tanúi a tábla szövege alapján. A vita tárgya egyelőre rejtve marad – Barta Andrea, a kurzív latin nyelv kiváló ismerője szerint a hiányzó félsorok megfejtését követően erre a titokra is fény derülhet –, de ez a tábla azért született, hogy a megnevezettek ne tudjanak egymás ellen cselekedni, vallani, azaz: ne legyenek képesek elárulni az igazat, bármiféle titkot, ha arról faggatnák őket.
A kor, amelyben a tábla megszületett, a Kr. u. 2-3. század fordulója mozgalmasnak számított Pannonia Inferiorban. Alsó-Pannónia fővárosában, Aquincumban 15-20 ezer ember élhetett akkoriban, meglehetősen nagy létszámú katonaság, kereskedő-családok, szolgák seregei. Az egykori óbudai Gázgyár területén – ahol az ókorban temető volt – talált átoktáblán mégsem a tehetősebb társadalmi réteg tagjai kívánnak egymásnak csúfságot, hanem – a nevek alapján – főként szolgák és rabszolgák átkozzák meg egymást. Barta Andreáék azt feltételezik, hogy két gazdag család klientúrája állhatott egymással perpatvarban, és az egyik tábor tagjai egy folyamatban lévő ügyben fordultak az alvilág – a tábla alapján meg nem nevezett – istenéhez, hogy ellenük szólni, cselekedni ne legyen képes az ellentábor egyetlen tagja sem. A táblán szereplő nevek (Oceanus, Amoena) elárulják azt is, hogy megrendelői keletről érkezhettek; a szöveg pedig egyfajta tehetetlenségre utal, mert szemben az ókori átoktáblák „gyakorlatával”, az aquincumi tábla inkább védekező tartalmú, nem pedig támadó. Szövegezője ismeretlen, lehetett akár egy írástudó szolga, vagy rabszolga is.
A tábla szövegképének feltérképezése nem volt egyszerű feladat. Barta Andrea különféle módszerekkel próbálkozott, még röntgenfelvételeket is készíttetett a tárgyról, hátha a tábla hiányosságaiból következtetni tudnak a rajta lévő szavakra, a mikromélyedések elárulják a hiányzó részleteket. A legnagyobb segítséget végül egy mikroszkóp pontlámpájának súrlófénye jelentette, amely megmutatta a kézzel írt betűk vonalait az ólomban. Így állt végül össze, mutatta meg magát a szöveg (Barta Andrea fordítása a 45. oldalon olvasható), amelyről kiderült, hogy a írója ismerte a változó latin nyelvet, és igen kevés nyelvtani hibát vétett. Barta Andrea úgy magyarázza ennek lényegét, hogy az átok megfogalmazója nem a cicerói latin nyelv alapján dolgozott, hanem egy – vélhetően – a Kr. u. 2-3. században használt beszélt latin szerint.
Barta Andrea másfél éven át, hónapról hónapra böngészte az ólomlap felszínét, s fejtette meg a 12 sort, valamint még három felet. Segítségére volt az is, hogy a tábla szövegezője nagyon hasonló mondatszerkezetben fogalmazott. Még az is lehet, előre elkészített táblát használt, mivel a hellenisztikus kortól egészen a 3. századig, a kereszténység elterjedéséig nagy keletje volt az átoktábláknak. Szinte külön iparág szerveződött ezek megszövegezésére; mai szóval fogalmazva: vállalkozásként működtek a táblakészítők. A lapokra olyan nagyüzemben vésték az átkokat, hogy akár formanyomtatványoknak is nevezhetnénk az ólomtáblák sablonjait. Erre engednek következtetni az azonos földrajzi környezetben talált táblák; erre utal méretük, formájuk, és erre utalnak az aquincumi ólomlemez felszínébe karcolt sorvezető vonalak is, valamint a mondatok közötti sortávok. Megátkozni akkoriban bárkit nagyon is emberi dolognak számított – még ha nem is barátságos cselekedetnek. Voltak rituálék, amelyeket ugyan kifejezetten tiltottak – ilyen volt például az ártómágia, vagy a császár sorsával kapcsolatos jóslás –, ám mint minden tiltást, ezt sem tartották be minden esetben az ókori polgárok, urak, szolgák, katonák. Ha ugyanis valakinek gondja, baja, sérelme akadt valamiért, rendelt magának – pontosabban másnak – egy átoktáblát, és ráíratta, mit kíván annak, aki rosszat tett ellene, aki ellopta értékes, vagy kevésbé drága használati tárgyait. Aztán az istenek belátására bízták, lesz-e az átoknak foganatja.
Babona. Mondhatnánk, persze, mi volna más. Az ókor átoktáblái azonban valóban fontos részei – darabjai – voltak a mindennapi életnek. Az ólomlemezre megszövegezett átkok ugyanis, azon túl, hogy számos leírással szolgálnak a hajdani társadalmi és emberi viszonyokról – sőt, 21. századi értelemben véve akár pletyka-, illetve bulvárértékei is lehetnek –, azt is megmutatják, mennyire hasonló gondokkal és problémákkal küzdött az ókori ember, mint a mai. Amiben talán mégis más volt: sokkal nagyobb „harmóniában” élt az istenekkel. Félt tőlük, vágyott hozzájuk, imádkozott a segítségükért, áldozatot mutatott be a kegyeikért. Az átkok sem voltak kivételek ez alól, éppen ezért megpróbálták azokat minél közelebb juttatni az alvilághoz, hogy felfigyeljenek rájuk az istenek. Talán ezért is alakult úgy, hogy főként a temetők közelében ásták el azokat, szent kutakba, vagy tavakba hajították, összehajtva, átütve szöggel a táblát, hogy gyorsabban közvetíthessék az üzenetet a halottak szellemei, s hogy minél hamarabb beteljesíthessék az átkokat az alvilág istenei. Ólmot is azért használtak az átkok-szövegek hordozására, mert a fém az ókorban túlviláginak számított: szürke, mint a halál, fémes, mint az alvilág égboltja.
Egyelőre talány, milyen perpatvar következtében született az aquincumi átoktábla. A hiányzó részek megfejtése után viszont talán arra is választ kapnak a kutatók, ki ellen és miért védekeztek Aquincum polgárvárosának lakói. De hogy fogott-e az átkuk, az örökre titok marad.