Az arab-Öböl országainak új múzeumai: a múlt vagy a jövő hullámain?

Saadiyat Island, avagy A Boldogság Szigete egy 28 milliárd dolláros fejlesztés Abu Dhabi városközpontjától néhány percnyi autóútra, az Arab/Perzsa-öböl vizében. A sziget 27 négyzetkilométeren harminc hotelnek, nyolcezer villának és mintegy 125 ezer lakosnak szolgál majd otthonául. A 2018-ra tervezett 1,5 millió látogatót azonban nem csak a térség imázsát domináló luxus és kényelem ígérete hivatott a szigetre vonzani. Saadiyat Island fő látványossága a kulturális negyed lesz, amely – benne a nyugati világ vezető márkanevű múzeumaival – már a jövő, a művészeti, intellektuális, kulturális pezsgéséről híres Arábia hírnöke kíván lenni. A Cultural District tehát annak a mesternarratívának a legújabb változata, amely Dohától Abu Dhabin át Dubaiig a nemrég még elmaradott, sivatagi kisvárosok globális metropolisokként történő újjászületéséről szól. Ebben az írásban ennek a történetnek a természetét szeretnénk valamelyest árnyaltabb megvilágításba helyezni. Hiszen ha a YouTube-on Katar vagy az Egyesült Arab Emírségek legújabb országimázs-videóinak bármelyikére kattintunk, érdekes változásnak lehetünk tanúi: szemben az elmúlt évtized luxusfogyasztásra, urbanizációs szuperlatívuszokra épített fantáziavilágával a trend ma egyértelműen a kultúra által vezérelt marketingstratégia irányába mutat. Ezek a koncepciók egyre inkább egy olyan világot jegyeznek, amelyben a tradicionális arab és muszlim identitások – a nemzetközi kapitalizmus nyelvezetén és szimbólumrendszerén keresztül kifejezve – bátran és büszkén látják vendégül a globalizált, multikulturális valóságot.

Ennek az egyszerre tradicionális, etnikai-nacionalista és globalizált-kozmopolita imázsnak a kettősségét jelzik azok az új kulturális projektek is, amelyek világhírű sztárépítészek által tervezett futurisztikus, ám hagyományos arábiai szimbólumokkal operáló épületekben mesélnek a térség múltjáról és reményeiről. Hasonlóképpen a térség új múzeumai is ezen tematika mentén jegyeznek nemzeti történelmi, néprajzi intézményeket, és a lokálist globális művészeti, kulturális, civilizációs folyamatokban és összefüggésekben újraértelmező kiállításokat.

Abu Dhabi új kulturális szigetének zászlóshajójául a Zayed National Museum szolgál majd. Az Emírségek első uralkodójának nevét viselő nemzeti múzeum épületét – amelynek ikonikus, egy sólyom szárnyait mintázó tornyai a sziget legmagasabb pontján helyezkednek el – Norman Foster tervezte. A 2016-ban megnyíló múzeum Sheikh Zayed bin Sultan Al Nahyan életén keresztül mutatja be az ország 1971-es születésének és első évtizedeinek történetét. Ebben a szellemben, az emír természetszeretetét hangsúlyozva, a hagyományok és az erkölcs fontosságát méltató gondolatai és munkássága köré szervezve tárják majd a látogatók elé az ország természetvilágát, kulturális, vallási és társadalmi életének mindennapjait.

A szomszédos Louvre Abu Dhabi azonban már a sziget új múzeumainak globalizációs hullámához tartozik. Küldetése szerint, aminek alapján az arab világ első univerzális múzeuma kíván lenni, túllép a művészeti múzeumok megszokott, egyes korszakok, irányzatok mentén szervezett tematikáján, ehelyett a különböző párhuzamos civilizációk között lépegetve mutatják majd be ideák, tudás, trendek és történetek egymásra hatását. A történelmi, kulturális és társadalmi jelentőségük szerint válogatott műalkotások mintegy ezer évet fognak át az univerzális emberi tapasztalat és történet egyetemességét és hasonlóságait hangsúlyozva, földrajzi, nemzeti, történelmi határokat és kontextusokat egyszerre átívelve és összekötve. A harminc évre kötött államközi megállapodás szerint a kollekció jelentős része az 1793-ban alapított Musée du Louvre anyagaiból származik majd. Minden bizonnyal ennek az évszámnak a szellemében az állandó kiállítás a civilizációk párhuzamos fejlődését azok születése (régészeti termek), a középkor és az iszlám, a humanizmus és a felvilágosodás, valamint a modern kor tematikája alapján kívánja rendszerezni a tervek szerint 2015-ben megnyíló, Jean Nouvel tervezte, egymásba fonódó pálmalevelek között beszűrődő napfényt idéző épületben.

A Louvre koncepciójához hasonlóan a Guggenheim Abu Dhabi is a kölcsönös kulturális egymásra hatás szellemében rendezi újra a művészettörténeti kánont. Az indoklás szerint mindez szervesen következik a hely genetikájából: Abu Dhabinak és az egész térségnek a kultúrák keresztútján elhelyezkedő földrajzi adottságaira és történelmére utalva. Ennek a multikulturális tapasztalatnak a jegyében a múzeum a globális művészetet nem egyes földrajzi régiók kapcsolatán keresztül értelmezi, hanem partikuláris művészeti jellemzők különböző történeti kontextusainak és inspirációs forrásainak egymásra hatását bemutatva. A kiállítások 1965-től tekintik át a modern művészet irányzatait olyan témákon keresztül, amelyek a globalitást kultúrákon átívelő, transznacionális, közös tapasztalatként és élményként reprezentálják. A Frank Gehry tervezte, 31 ezer négyzetméter kiállítóterű épület 2017-ben nyílik majd meg.

Míg Abu Dhabi új múzeumai egyelőre csak maketteken és országimázs-videókon léteznek, a szomszédos Katar új kulturális intézményei már több éve fogadják a látogatókat. Az I. M. Pei sztárépítész által tervezett, a 8–9. századi maghrebi erődök mintájára megálmodott épületben 2008-ban megnyílt Museum of Islamic Art 1400 év muszlim művészetébe nyújt átfogó betekintést. Az emír és lánya, Sheikha Al Mayassa elképzelései és személyes felügyelete alapján létrejött és működő múzeum küldetése elsődlegesen azonban egy olyan civilizáció történetének bemutatása, amely születésétől kezdve az Oszmán Birodalom fénykoráig a kulturális tolerancia és együttélés, valamint a tudományosság és kreativitás központja volt [1].

A 2010-ben megnyílt Mathaf – Arab Museum of Modern Art ennél partikulárisabban, de a globalizáció és a modernitás nyelvezetén belül maradva a modern és kortárs művészet egyfajta „arab perspektíváját” nyújtja. Ahogy Sheikha Al Mayassa, a Qatar Museums Authority vezetője fogalmaz, a Mathaf missziója felülírni, kitágítani a nemzetközi közvélemény elképzeléseit a régió művészetének kereteiről és mibenlétéről. Szavai szerint a gyűjtemény küldetése annak megmutatása, hogy a történet sokkal izgalmasabb, mint ahogy azt gondoltuk volna. A Modern Művészet Arab Múzeumában otthont kapó gyűjtemény alapjául a katari emír unokatestvérének, Sheikh Hassan bin Mohamed Ali Al Thaninak a magángyűjteménye szolgált. A sejk, aki a nyolcvanas évek óta vásárolja kortárs arab, iráni és török alkotók műveit, mintegy hatezer műalkotást ajándékozott a múzeumnak.

Katar saját nemzeti múzeumának Jean Nouvel tervezte új épületegyüttese 2014-re készül majd el. A tervek szerint a sort az Orientalist Museum teszi majd teljessé, amely – a világ egyetlen kizárólag az orientalista művészetnek szentelt intézményeként definiálva magát – a 16. századtól kezdődően mutat majd be egyszerre romantikus és birodalmi látásmóddal készült festményeket, grafikákat és szobrokat. Végül Katar egyik legutóbbi kulturális látványosságaként megemlíthetjük a 2010-ben megnyílt Katara – Cultural Village művészeti komplexumot is, amely fesztiválok, kiállítások rendezésével kíván a térség multikulturális, művészeti központja lenni.

Talán ez a fesztiválkoncepció áll a legközelebb a közeli Dubai identitásához is: a város ezen a téren sem kíván alább adni kizárólag szuperlatívuszokban megfogalmazott imázsából. Ahogy Sheikh Mohammed, Dubai uralkodója azt a Dubai Modern Art Museum & Opera House District terveinek bejelentésekor megfogalmazta: egy nemzet karakterét és egyéniségét annak kulturális tevékenysége és eredményei határozzák meg. És bár az operaház eredeti elképzelések szerint homokdűnét mintázó, Zaha Hadid jegyezte koncepcióját, úgy tűnik, elmosta a gazdasági válság, a bejelentés szerint az Arab-öböl így is rövidesen újabb zenei intézménnyel gazdagodik, amely Maszkat és Doha operaházait követi a sorban.

A nemzetközi publicitást tekintve ritkán esik szó arról, hogy a helyi kulturális reneszánsz jelentőségének felismerésé-ben Sharjah emirátusa évtizedekkel a szomszédai előtt jár. Dr. Sheikh Sultan Bin Mohammed Al-Qasimi, Sharjahnak a földrajz- és történelemtudományokból is doktorátussal bíró emírje 1972-ben örökölte meg a 17. század óta kiemelkedő befolyású Kászimi törzsi konföderáció és egyben a Sharjah emirátus vezetői posztját.

Leginkább talán a tudós sejk személyiségének és víziójának köszönhető, hogy az Emírségek első iskolájával, ma pedig már legnevesebb egyetemeivel is bíró „Sharjah kulturális emirátust” az UNESCO 1998-ban „az arab világ kulturális fővárosának” választotta, 2014-re pedig elnyerte „az iszlám kultúra fővárosa” címet is. A városban ma több mint húsz múzeum működik, és az emirátus 1982 óta rendez nemzetközi könyvvásárt, 1993 óta pedig művészeti biennálét is. A város múzeumai közül kiemelkedik a Sharjah Museum of Islamic Civilization, amelynek high-tech galériái kiváló szakmaisággal magyarázzák az iszlám világ hozzájárulását az orvostudomány, a geográfia, a hajózás, a vallástudományok egyetemes fejlődéséhez. Meg kell említeni a sivatag közepén elterülő, az uralkodó nevét viselő Centre of Gulf Studiest is: a gyeppel körülvett palota az emír magántulajdonát képező, harminc éve gyűjtött térképkollekció otthonául szolgál. Az Öböltudományok Központja gyűjteményének kincsei között megtalálható az Arab-öbölről készült első nyomtatott térkép 1477-ből, és a világ első arab írással nyomtatott térképe is 1559-ből. Sharjah művészeti látványosságainak csúcspontjaként azonban az az emír által nagy becsben tartott, mintegy háromszáz orientalista remekművet bemutató kollekció említendő, amelyet a Sharjah Art Museum jegyez. A gyűjtemény olyan alkotásokat is magában foglal, mint a legendás skót orientalista, David Roberts litográfiái; a múzeumban a „Kelet” által megbabonázott, a 19. század eleji Egyiptomot és Szentföldet beutazó európai festő képeinek legjobbjait találjuk meg.

Bár a Kelet bűvöletében kézenfekvő lenne a térség figyelemre méltó művészeti aktivitását valamiféle kulturális reneszánsz perspektívájában értelmezni, mégsem kerülhetjük meg történetünknek a neoliberális globalizáció és kommercializálódás összefüggéseiben való vizsgálatát. Ennek az olvasatnak alapvetése, hogy városok, térségek, országok egyre inkább egyfajta versenyben állnak egymással a globális (el)ismertség és népszerűség kivívása és megtartása céljából. Az ezeken a skálákon elért eredményük természetesen tőke-, munkaerő-, tehetség-, kreativitás- és médiafigyelem-vonzó képességükben is mérhető, amelyek mentén ezeknek a helyeknek nemzetközileg is értelmezhető és versenyképes látványosságként, érdekességként kell megjelenniük, hogy a kapitalizmus világtérképén maradhassanak, vagy hogy arra felkerülhessenek. Az, hogy ennek a vállalkozásnak az építészet, a kultúra és a művészet az egyik legfontosabb forrásává és eszközévé lesz, azt is jelzi, hogy a tárgyalt új múzeumok koncepcióinak szinte mindegyikében megjelenik indoklásként hivatkozva a Bilbao-effektus.

Ezek az urbanizációs és kulturális fejlesztési modellek azonban joggal kritizálhatók is. A kulturális készletek egy paradigmatikusan neoliberális logika mentén való, profitcélú manipulációja ugyanis annak a marketingfundamentalizmusnak az emblematikus megjelenési formája, amely helyek és közösségek szellemiségének, kultúrájának, örökségének kizárólag globálisan piacképesnek vélt elemeit képes és hajlandó megjeleníteni. Ebben az összefüggésben az Öböl új múzeumainak koncepcionalizálása tehát sokkal inkább jelzik az őket megálmodó „vállalkozó városok” [2] „wannabe global cities” [3] jellegét, mintsem bármiféle lokális kulturális autenticitást. Ebben a kritikai olvasatban a térség városmárkáinak történetei, amelyek a nevesincs sivatagi településekből a globális élménygazdaság kulturális központjaivá váló metropolisokról szólnak, ugyancsak az urbanizációs és kulturális beavatkozások ezen speciális reprezentációs logikának való kiszolgáltatottságát jelzik [4].

Ugyanennek az értelmezésnek természetesen létezik sokkal kevésbé kritikus szemlélete is. A főképpen nyugati, leginkább amerikai médiákban népszerű történet szerint a térség „kulturális ébredése” olyan pozitív jelenség, ami a globalizációra adott „progresszív” válaszként értelmezendő. Ezek a narratívák az ország- és városmarketing „jótékonynak” vélt, „gyógyító” hatásait emelik ki: modernizáló, jövőbe tekintő identitások kialakulását látva és várva. Ebben a meglehetősen arrogáns nyugati olvasatban az új épületek és múzeumok az Öböl újdonsült, globális identitásának kifejezésére hivatottak, és annak a szélesebb vállalkozásnak képezik a részét, amely „újraformálja” majd a térség kulturális identitását [5]. Az általuk vélt és várva várt folyamat egyes szerzőket olyan kijelentésekig ragadtat, amelyek szerint a futurisztikus épületek és a bennük kiállított, sokszor hagyomány és vallás dominálta tartalmak egy optimista világkép hírnökei, ami végre túllép majd a kozmopolita modernitás és vallási fundamentalizmus ellentétpárján is [6].

Ezek az identitást „újrakódoló” elméletek attól sem riadnak vissza, hogy egész „regionális missziót” rendeljenek e kulturális vállalkozások mellé. Vízióikban az új, merész „kulturális Xanadu” remélhetőleg egy komplex, civilizációs dialógus kezdete lehet az arab világ számára, egy olyan kísérlet, amely magában hordozza egyfajta kultúrák közötti megtermékenyítő hatás reményét is. Ezen olvasat szerint az Öböl-államok arab világon belüli gazdasági, majd politikai megerősödése kiegészülhet azzal, hogy Doha és Abu Dhabi egyfajta új arab identitás béta verzióivá válnak, részben az új arab narratívát és identitást megfogalmazó múzeumaikon keresztül.

Kétségtelen, hogy az elképzelés, amely szerint ezek a múzeumok az egész Közel-Kelet új kulturális központjává tehetik az Öböl-térséget, kezdetektől fogva központi helyet foglalt el például a Saadiyat Island koncepció indoklásában is [7]. Mielőtt azonban kritika nélkül elfogadnánk ezeket a sok esetben nyugati remények, álmok, de leginkább stratégiai, politikai és gazdasági érdekek alapján, valamint a térségtanulmányok imperialista tradíciójának kebelén született magyarázatokat, érdemes a jövőre való koncentrálás mellett egy keveset visszalépni a múltba is. Nem szabad elfelejtenünk ugyanis, hogy a térség közelmúltját és talán sok szempontból jelenét is domináló posztkoloniális államépítés infrastrukturális problémái mellett ezeknek az 1970-es években függetlenné vált államoknak máig szembe kell nézniük birodalmi geneológiájukkal és annak következményeivel is. A függetlenné vált, de sokszor imperialista érdekek mentén megrajzolt területeken létrejövő nemzetállamoknak az infrastrukturális építkezés és modernizáció kihívásai mellett választ kellett és kell adniuk az ezeket a formákat legitimáló, illetve működtetni képes „elképzelt közösségek” hiányára, illetve kialakításuk feladatára is.

Ebben az olvasatban az új államalakulatoknak a modernizáció és fejlesztés területén való „bizonyítás” mellett – egy sokak szerint máig tartó folyamat keretében – biztosítaniuk kellett a nemzetépítés ideológiai-kulturális komponensének kialakítását, meglétét is [8]. Ennek a szimbolikus mezőnek a kitöltésére más példák esetében is elsődlegesen a kultúra egyfajta nacionalizációja szolgált, vagyis a kulturális örökség, a hagyományok nemzeti kodifikációja, nem utolsósorban múzeumok, kulturális intézmények és rendezvények felhasználásával. A történelmi emlékezet és nosztalgia megtartásának, illetve előállításának egy másik módja az újdonsült populáris hagyományok teremtése volt és maradt. A gyöngyhalászat eszközeinek és metódusainak emblematikus történelmi jelentőségre emelése vagy a teveverseny nemzeti sporttá avatása a térség antropológiai irodalmában ezen invenciók kategóriája alá soroltatik, és elsődlegesen a nemzetépítés szimbolikus tartományaiban értelmezendő [9].

Ezek az ideológiai beavatkozások szorosan kötődnek a politikai legitimitás kérdéséhez is. A nemzeti múzeumok kiállításai, a hagyományőrző fesztiválok, a nemzeti sportesemények a politikai elit nemzetépítő tekintélye alakításának, megőrzésének nagyon fontos eszközeivé válnak [10]. Ezek a folyamatok azonban még nagyobb jelentőségre tehetnek szert az Öböl autokratikus politikai rendszereinek kontextusában, amelyek központi elemeként a térség politikatudományi irodalma szerint egy speciális „uralkodói alku” áll [11]. A formula szerint ezek a rentier államok bár a demokratikus politikai képviseletről való teljes vagy részleges lemondás fejében kényelmes anyagi jólétet biztosítanak állampolgáraiknak, legitimációjuk alapvető feltételeként tekintenek egyfajta kulturális autenticitás imázsának fenntartására is, ami a politikai hatalom jogosultságának legfontosabb szimbolikus összetevője, biztosítéka [12].

Ebben az összefüggésben megkerülhetetlen a térség egy másik alapvető sajátosságának kiemelése is, amely szintúgy része ezeknek a modernizációs modelleknek. A hihetetlen iramú fejlődést ugyanis ezekben az országokban kivétel nélkül olyan népesedési politika és modell biztosította, aminek következtében az Egyesült Arab Emírségek mintegy nyolcmilliós összlakosságát ma alig 11 százalékban alkotják állampolgárok, vagyis „őslakos” emírségbeliek. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a szinte kivétel nélkül két-három évente megújított munkavállalói vízumokkal az országban dolgozó dél- és délkelet-ázsiai, arab vendégmunkások jelentős része már évtizedek óta ott él, sőt egy generációjuk már helyben is született, így megkérdőjelezve – természetesen csak elméletben – a „helybéli” kategória létjogosultságát is. És bár a kereskedelem évszázadok óta kultúrák kavalkádjává tette az Öböl kikötőit, a fenti adatok ismeretében nem meglepő, hogy a nemzeti identitás megőrzése, megerősítése mára az Öböl-államok mindegyikében stratégiai fontosságú politikai kérdéssé vált. Ebben a kontextusban pedig mind a globalizáció, mind a lokális kultúrák múzeumai érdekes megvilágításba kerülnek. Ahogy a vendégmunkások millióival szemben az „autentikus Én” elkerülhetetlenül konfliktusba kerül a kulturális Mással, a nemzeti/etnikai identitás megőrzése elsődleges magyarázatául is szolgálhat a lokális identitásokat megerősítő kulturális reneszánsznak. Végül rá kell mutatnunk arra is, hogy a térség történelmi pozicionálását és kulturális reprezentációs módjait alapvetően jellemző (eurocentrikus) felvilágosodás-modernitás logika vállalása, illetve az orientalizmus önreprezentációs nyelvezetté és képvilággá avatása felveti mind a Nyugat dominálta neoliberális globalizáció kritika nélküli elfogadását, mind egyfajta posztkoloniális referencia- és identitásrendszer továbbélését is.

Befejezésként térjünk vissza az alapmítoszhoz, vagyis mesebeli mesternarratívánkhoz a térség jelenéről. Ahogyan arra Ahmed Kanna rámutat, a mainstream történet szerint az Öböl közelmúltja igazi keleti sikertörténetet jegyez, amelyben bölcs törzsi vezetők jóakaró és okos nyugati tanácsadók segítségével az elmaradott térséget és népeiket néhány évtized alatt a high-tech urbanizáció és a kozmopolita, felvilágosult (értsd: nyugati) modernitás zászlóvivőivé varázsolják [13]. E történet szerint, mint láttuk, ahol a hatvanas években még sivatagi sátortáborok és kis halászkikötők álltak, ott ma futurisztikus felhőkarcolók, a világ legnevesebb múzeumai és legjobb egyetemei sorakoznak, természetesen a jó kormányzásnak köszönhetően. Ahmed Kanna szerint ez a történet alapjaiban orientalizáló jellegű, bár annak egy „kifordított” változata. Értelmezése szerint míg a klasszikus orientalizmus a Keletet mint egyfajta despotikus, ám egzotikus fantáziavilágot jelenítette meg a Nyugat számára, az Öböl fent vázolt sikertörténete újfent a Nyugat fantáziavilágának a szülötte, amely saját iszlámfóbiáját, valamint 21. századi félelmeit próbálja felülírni a modern és felvilágosult arab és muszlim állam és polgár ilyetén megteremtésével [14].

Nyugati szempontból ez így még érthető is lenne. De hogy egy rohamosan kialakuló új világrendben, ahol a Nyugat képzete – legalábbis az általa ötszáz éven keresztül kirabolt nem nyugati világ számára – lassan már csak a kapitalizmus egy bizonyos szakaszát jellemző, feledésbe merülő fantazmagória vagy rossz álom marad csupán [15]; hogy ebben az új világban mi jót hozhat a fenti történet egy saját kultúrájára méltán büszkén tekinthető arab világnak, ez legalábbis vitatható kérdés. Felmerül tehát, hogy ezek a futurisztikus épületek a jövő helyett leginkább a múltról szólnak majd. Egy letűnő világról, benne a kapitalizmus modus operandijaként működő nemzetállami keretekkel és formákkal, sőt azoknak is egy birodalmi érdekek diktálta és rajzolta posztkoloniális verziójával, amely eredetének sajátos logikájában vergődve egy kitalált civilizációs múltidézésbe és futurisztikus ábrándozásba menekül ahelyett, hogy saját képzelőerejét szabadon engedve megidézné valódi, urbánus kozmopolitizmusát.

Az Öböl új világának azonban legkevésbé egy újabb aggódó nyugati hangra van szüksége. Befejezésül ezért idézzük fel az idei Sharjah Biennial japán kurátorának, Yuko Hasegawának a koncepcióját, amely szerint a biennále a Re:emerge – Towards a New Cultural Cartography címet viseli, az arab világ, Ázsia, Észak-Afrika és Latin-Amerika kapcsolatrendszerének újrarajzolását javasolva; Sheikha Hoor Al-Qasiminek, az uralkodó lányának szavai szerint: egy globális kulturális változás és átrendeződés időszakában.

[1] Ouroussoff, N.: For I. M. Pei, History Is Still Happening. http://www.nytimes.com/2008/12/14/arts/design/14ouro.html?pagewanted=all&_r=0 [2] Harvey, D.: From managerialism to entrepreneurialism: the transformation in urban governance in late capitalism. Geografiska Annaler, 1., 1989, 3–17. [3] Short, J. R.: Urban theory: a critical assessment. Palgrave Macmillan, 2006 [4] Bani Hashim: Branding the brand new city: Abu Dhabi, travelers welcome. Place Branding and Public Diplomacy, 2012, 8., 72–82. [5] Ouroussoff, N.: id. hely [6] Uo. [7] Elsheshtawy, Y. (ed.): The Evolving Arab City: Tradition, Modernity and Urban Development. London–New York, Routledge, 2008 [8] Khalaf, S.: The Nationalization of Culture: Kuwait’s Invention of a Pearl Diving Heritage. In: Alsharekh A. & Springborg R.: Popular Culture and Political Identity in the Arab Gulf State. London, SAQI & SOAS, 2008 [9] Khalaf, S.: Poetics and Politics of Newly Invented Traditions in the Gulf: Camel Racing in the United Arab Emirates. Ethnology (2000 Summer) XXXIX/3., 243–261. [10] Khalaf, S.: The Nationalization of Culture: Kuwait’s Invention of a Pearl Diving Heritage, id. h. [11] Davidson, C. M.: The United Arab Emirates: A Study In Survival. Lynne Rienner Publishers, 2005 [12] Uo. [13] Kanna, A.: Dubai, the City As Corporation. Minneapolis: University of Minnesota Press, 2011 [14] Uo. [15] Dabashi, H.: Islamic Liberation Theology. Resisting the Empire. London–New York, Routledge, 2008; ill. Uő: The Arab Spring: The End of Postcolonialism. London–New York, Zed Books, 2012.