„Az egészet már csak Attila miatt csinálom”
A balatonszárszói József Attila Emlékház megújulása
MúzeumCafé 29.
József Attiláról mindent tudunk – csak az a minden nem mindenkinél ugyanaz. „A nemzet nagy költője.” „A tragikusan fiatalon elhunyt, meg nem értett zseni.” „A proletárköltő.” „A szegény kisfiú, akinek a nevét is elvették.” „A beteg költő, az egzisztencialista, a kommunista, az összeférhetetlen” – sokáig lehetne sorolni a meghatározásokat. Az életút állomásait is ismerjük, jól feldolgozott az életmű, nincsenek feltáratlan foltok, a hagyaték nagy része múzeumban, nincs titok. Akár könnyű feladatnak is nevezhetnénk – könnyelműen persze – egy aktuális József Attila-emléktárlat kigondolását. Azt, hogy ez semmilyen szempontból nem könnyű feladat, azt a balatonszárszói villasoron, az egykori Horváth Panzióban található József Attila Emlékház 2011-es felújításának története is igazolja. H. Bagó Ilona muzeológus – harminc éve a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, a szárszói emlékházban megnyílt új kiállítás kurátora – nem először találta magát szemben a feladattal, hogy emléket állítson a költőnek: 2005-ben Eszmélet címmel multimédiás vándorkiállítást rendezett József Attila születésének századik évfordulója alkalmából – amelyre abban az évben múzeumi nívódíjat kapott –, a Gát utcai emlékszobában látható, 2002-ben felújított állandó kiállítást is ő rendezte, így a költő születésének és halálának helyszínén harmadszor volt lehetősége végiggondolni, mit és hogyan mondana el József Attiláról. Azzal azonban ő sem számolt, hogy nem mindegy, mekkorára szabatják az üvegposztamenseket… Merthogy jön a pályázat ellenőre, és mér. És ha kisebb a posztamens, levon.
A szülőházban kialakítandó kiállítások esetében könnyű dolga van a kurátornak: „A Gát utcai emlékhely bizonyos szempontból egyszerűbb eset volt. Ott született, mutassuk meg, hogy honnan indult, mi lett belőle. Sorsának és költészetének alakulását a Curriculum vitae és az Eszmélet című vers segítségével rajzoltuk meg. A szülőhelyen a befogadó az eszmélődés folyamatának lehet a szemtanúja. Balatonszárszón minden más. Itt élete utolsó napjait töltötte a költő, ráadásul nem olyan helyen, amelyhez erősen kötődött volna. Ebből a házból indult utolsó útjára, itt tragikus halála az a pont, ahonnan el kellett indulni. A kiállítást az emlékezés fonalára fűztük fel” – meséli H. Bagó Ilona, akinek a dolgát az is nehezítette, hogy József Attila halála körül időről időre felkorbácsolódnak az indulatok. A polémia két csomópont körül szokott kialakulni: öngyilkos lett-e vagy baleset érte, illetve hogy meg lehetett volna-e akadályozni a halálát, ki a felelős annak bekövetkeztéért?
Makai Ödön, József Attila sógora 1935-ben megvásárolta a balatonszárszói Palota Panziót, ahol 1936 nyarának végén a költő eltöltött egy önfeledt hónapot. Nővérével, Etussal és a gyerekekkel pihent, és új versekkel a zsebében ment vissza Budapestre. Másodjára 1937. november 4-én érkezett ide. A Szieszta szanatóriumbeli kezelés után orvosa nővérei gondjára bízta, remélve, hogy családi körben gyógyulása folytatódhat. Igaz, nem is tudott volna máshová menni. Etushoz és a gyerekekhez a szintén nehéz élethelyzetben lévő Jolán is csatlakozott, nem tűnt rossz ötletnek, hogy együtt legyenek, és támogassák egymást. Jolán visszaemlékezéseiből ismeretes, hogy ottlétük nyolcadik napján egy nagy vihar tönkretette a tetőt, beáztak, olyannyira, hogy a következő néhány napban sem sikerült helyrehozni az épületet. Végül a vasúti sínek másik oldalán, a Horváth-villában béreltek két szobát. Itt töltötte élete utolsó két hetét a költő, és ez az épület lett 1954-ben a József Attila Emlékmúzeum. A döntés hátteréről keveset tudunk. Talán a család tulajdonában lévő, persze időközben államosított Palota Panzió túl nagy és dekoratív épület volt, túl reprezentatívnak ítélték ahhoz az ideologikus képhez, amelyet a hivatalos pártpolitika kialakított. Akkoriban József Attilát a proletariátus nagy költőjeként tartották számon. Az egykori Palota Panzió ma a Békés Megyei Önkormányzat tulajdona, nehéz sorsú gyerekeket nyaraltatnak itt. (Ez már tökéletesen illik József Attila szellemiségéhez.) Az utókor a Horváth-panziót jelölte ki az emlékezés színteréül. Sokan látogatták, tulajdonképpen mindenféle reklám nélkül, aki erre járt, szívesen emlékezett itt kicsit Attilára. Első sírja (négy helyen nyugodott már!) a balatonszárszói temetőben szintén kegyhely lett. A sírkő körüli fákra rendszeresen kézzel írt versidézeteket tűznek ki, József Attila emléke nagyon is élő.
„Aki Balatonszárszóra megy, tudja, hogy ott halt meg József Attila. A koncepció kialakításakor ezzel nekem számolni kellett – avat be H. Bagó Ilona a kiállítás forgatókönyvének kiinduló gondolataiba. – Szárszó a mai napig kultuszhely, ahová elzarándokolnak a költő rajongói. Gyakran bűnösöket keresnek: bűnös a magyar társadalom, amely nem tűri a zseniket, Kozmutza Flóra, aki nem ment hozzá feleségül, a barátai, akik nem vitték magukkal december 2-án Budapestre, a nővérei, mert nem vigyáztak rá. A kultuszkutatásból tudjuk, erős igény van arra, hogy ezekről a kérdésekről beszéljünk, de határozott szándékom volt, hogy emlékezésünk ne a tragikus végre fókuszáljon. Emlékezzünk a halottra, hajtsunk fejet, de ne a halál előtt, hanem a mai napig élő és ható csodálatos költészetnek, ami itt maradt nekünk. Gyűjtsük csokorba a család, a barátok, a szerelmek, az orvos emlékeit, azokét, akik az utolsó, nehéz időszakban mellette voltak, akiknek az utolsó napon levelet írt. Ezeket az emlékeket aztán hozzuk játékba azokkal a versekkel és más szövegekkel, amelyekben nagyon erős az emlékezés gesztusa. A kiállítás előhívja az egyéni emlékezetmorzsákat, és azt a kollektív emlékezet részévé teszi, hogy az összehasonlítás révén egyre közelebb kerüljön a látogató a költő személyiségéhez és költészetéhez. A kiállításban szereplő versek (Könnyű emlékek, A Dunánál, Óda, Emlék stb.) és egyéb szövegek mind-mind ezt szolgálják.”
Az épület eredeti állapotának rekonstrukciója is fontos kérdés. A házat az 1910-es, 1920-as évek körül építették, majd később bővítették, és át is alakították. Az épületre vonatkozó dokumentumokat nem találtak, végül előkerült egy 1942-es fotó. Ezen jól látszik, hogy az udvar felől három bejárata volt, hogy a benne lévő hat szoba külön legyen megközelíthető. A felújítási tervet Kaposvár műemlékvédelemmel is foglalkozó főépítésze készítette. Kívülről változatlan maradt a ház, pusztán a palatetőt cserélték piros cserépre. Egyébként a PIM muzeológusai, a megyei tervező csapat és a kivitelező között a projekt megvalósítása során kiváló kapcsolat alakult ki.
„Az együttműködésünkre jellemző – meséli Bagó Ilona –, hogy amikor az első megbeszélésre mentünk a házhoz, egész úton azon töprengtük, mennyire szabad az épület belső terét átalakítani. A kiállításhoz tér kell. Arra gondoltunk, hogy megpróbáljuk rábeszélni az építészt, ha lehetséges, alakítsuk át a belső teret. Szerencsére meg se kellett szólalnom, az építész azzal fogadott bennünket, hogy mit szólnánk ahhoz, ha kivenné a falakat. Ilyen radikális átalakításra nem is mertünk gondolni, de nagyon örültünk a 140 négyzetméteres térnek.
Aztán persze az élet közbeszólt. A tervezés közben kiderült, hogy statikai okokból meg kell tartani oszlopokat, a tér közepén hosszában is szükség volt egy támfalra. Az udvarról nyíló padlásfeljáró kialakítása is megbontja a teret, de a falakat a látvány tervezése során könnyen tudtuk integrálni a kiállítási anyag bemutatásába. A támfal a teret két félre osztja, és a kiállítás egyik legattraktívabb főfalát alakította ki belőle Fákó Árpád látványtervező. Ide került betűszoborként a Talán eltűnök hirtelen kezdetű vers első strófája, s az üvegajtón keresztül József Attila írógépe és december 3-án viselt inge látható. A tartóoszlopokra pedig nyolc hangboxot helyeztünk el, amelyekből József Attila verseit lehet meghallgatni magyarul, angolul és németül, valamint kortárs költők József Attila-versei szólnak.” A látogatót József Attila kinagyított fiatalkori arcképe mellett Juhász Gyula sorai fogadják: Emberek, magyarok, íme a költő, aki indul magasba és mélybe: József Attila, szeressétek és fogjátok pártját neki!
A fal előtt hét, felülről megvilágított üvegposztamens, mint hét világító gyertya tartja a költő életében megjelent köteteit. Négy főfal van, ezeken a tér más pontjain emlékezők mondatait József Attila-idézetek egészítik ki. Az utolsón az „Íme, hát megleltem hazámat” verskézirat hatalmasra növelt printje látható, a tárlóban pedig a kézirat a maga fizikai valójában. Ez a kiállítás végpontja, ide érkezünk. A bemutatandó anyag nem lineárisan épül fel, hiszen az emlékezetnek sincs kronologikus sajátossága. A befogadás sorrendje sem kötött, szinte észrevétlenül haladunk egyre mélyebb rétegek felé. Mindezt a kiállítás egységes arculata is segíti: Fákó Árpád és Zalavári Tibor üvegfal-installációja vizuálisan jeleníti meg Juhász Gyula ajánló sorait. József Attila írógépét és az utolsó nap viselt ingét tükrökkel szórja szét magasba, illetve a mélybe, miközben az üvegbe vésett betűk, mint a vízesés, örvénylenek.
„A támfal bejárat felőli oldalán a balatonszárszói emlékeket helyeztük el. A térben a szemben lévő falak egymásnak felelgetnek. Az emlékezés folyamatát a Könnyű emlék című verssel és Kozmutza Flóra József Attila alakját felidéző soraival indítjuk. A szemközti falon kísérjük kiemelt figyelemmel a költő Kozmutza Flórához kötődő kapcsolatát. Itt állítottuk ki a Flóra által 1937. február 20-án éjjel felvett, József Attila fáradtsága miatt abbahagyott Rorschach-tesztnek a kéziratát.” A félbemaradt teszt a kiállítás fontos, új információja. Kozmutza Flóra 1984-ben odaadta elemzésre két tanítványának, anélkül, hogy elárulta volna, kié. Bagdy Emőke, az egyik kiválasztott később, 1995-ben írt egy izgalmas tanulmányt erről, összevetve a teszt válaszait az életművel. A kiállításon az eredeti teszt mellett egy félórás interjú látható Bagdy Emőkével, aki beszél József Attila betegségéről, haláláról. A tudomány mai álláspontja szerint József Attila nem volt skizofrén, a teszt is erre enged következtetni. A kiállításon a búcsúlevélként számon tartott négy dokumentum is olvasható, közülük csak a könyvkiadó Cserépfalvi Imrének szólóról tudjuk, hogy azt postán fel is adta. De se Szántó Juditénak, se Kozmutza Flóráénak nincs meg a borítékja, a Bak doktornak szóló levélről pedig tudjuk, nem adta fel, a hagyatékában találták meg nővérei. Itt tájékozódhatunk barátai látogatásáról is.
A kiállítótérben kevés relikviát látunk. Ennek prózai oka van: nem maradt a költő után szinte semmi. A régi kiállításban az egyik szoba be volt rendezve korabeli panziónak, az akkor szokásos fehér bútorokkal, olvasólámpával. Ezekhez a bútorokhoz nem volt József Attilának semmi köze, ezért nem kerültek vissza az új kiállításba. A kurátor csak egy éjjeliszekrényt tartott meg posztamensnek. Ezen annak a Victor Hugo-kötetnek a másolata áll, amelyet halála előtt József Attila a kezében tartott. Az „Útrakészen találtam” fal előtt a korabeli sezlonon nyitott bőröndben állították ki a búcsúleveleket. Az öngyilkosság kérdését ezen a kiállításon nem lehet megkerülni. Először a hatvanas években merült fel az eset újrafeldolgozásának, újragondolásának kérdése. Akkor váltak nyilvánossá a korabeli MÁV-jegyzőkönyvek, amelyekből kiderült, hogy egy tehervonatot rakodtak az állomáson, eltorlaszolva a vasúti átjárót. József Attila halála után a napilapok úgy jelentek meg, hogy a vonat alá vetette magát. Ami biztos: késő este kiment sétálni, a nővérei pedig elengedték, mert aznap már nem volt vonat. Az orvosok a Szieszta szanatóriumban felkészítették a testvéreket, nagyon vigyázzanak Attilára, mert elképzelhető, hogy önmaga ellen fordul. Figyeltek is mindenre, ami veszélyes lehet, elzárták még a borotvát is. Korábban többször volt öngyilkossági kísérlete, egyszer a sínekre is odafeküdt, várta a vonatot – ami azért nem érkezett meg, mert előtte valakit elütött. Attila akkor fölállt, és hazament.
Ahány visszaemlékező, annyi verzió arra, mi történt december 3-án – ezt igyekszik a kiállítás is érzékeltetni. „Az egyik szemtanú azt mondta, látta, hogy szalad, és a vonat elé veti magát. Ez szöges ellentétben van egy másik nyilatkozattal, amelyik szerint a vonat éppen csak elindult. Nekem mint muzeológusnak nem dolgom állást foglalni, minden dokumentumot megmutatok, a többit a befogadóra bízom. Tapasztalatom szerint az emberek ragaszkodnak a saját álláspontjukhoz, akár a tények ellenében is. Aki abban hisz, hogy lerakta a fejét a sínekre, az akkor is hiszi, hogy úgy történt, ha az orvosi jelentés szerint nem vágta le a fejét a vonat – mondja H. Bagó Ilona, hangsúlyozva azt a nagyon fontos tényt, miszerint ez a kiállítás senkit sem hibáztat. – A célom az volt, hogy aktív befogadásra serkentsem a látogatókat. Örülök, ha többféle olvasat alakul ki, hiszen a különböző egyéni olvasatok részei lesznek annak az emlékezetnek, amelyet utódainkra hagyunk.” A kurátort az sem zavarta, amikor az ünnepélyes megnyitó után némi sajtóvita bontakozott ki a kiállításról. Volt, aki a sterilséget kifogásolta, mások úgy érezték, túlságosan is modern lett ez a tárlat, nem illik a helyhez, megint mások az életrajz és a költészet aránytalanságát kifogásolták, akadt, aki többet szeretett volna a korabeli Szárszó hangulatából. H. Bagó Ilona szerint jól van ez így. A fontos az, hogy sokan voltak a megnyitón, reméli, ha a ház programjai elindulnak, a látogatószámot sikerül a jelenlegi hat-hétezerről feltornászni akár a háromszorosára. Jólesett neki, amikor azt írták: „Ez a kiállítás bárhol a világon megállná a helyét.”
A ház fenntartása a továbbiakban a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatóságának hatásköre. Ábrahám Levente igazgató nagy terveket sző a ház jövőjével kapcsolatban. Egyelőre – ahogy az ország összes többi megyei múzeumigazgatójának – tudomásul kellett vennie, a jelenlegi költségvetési összegekkel egy ilyen múzeum csak szezonálisan tud nyitva tartani, a munkatársak bére és a rezsiköltségek nincsenek arányban a bevételekkel. De az igazgató fontosnak tartja, hogy telefonos és internetes bejelentkezés alapján bármikor kinyitják az épületet az érdeklődőknek, szezonon kívül is. Czigány Györggyel és feleségével rendezvénytervet dolgoznak ki verses, zenei estekre. A ház udvarán ötven néző befogadására alkalmas mini amfiteátrumot alakítottak ki, nyári időszakban akár minden este koncerteket, felolvasásokat lehet itt tartani. A polgármesterrel megállapodtak, bekapcsolják az emlékházat a falu kulturális életébe, közös rendezvényekről gondolkodnak a művelődési házzal és a Csukás István Színházzal. A nyári időszakban a strandtól a házig József Attila-versrészletek kiplakátolásával kalauzolják el a nyaralókat a kiállításig. A környékbeli üdülőkben 20-25 ezer gyerek táborozik évente, elképzelésük szerint beépítik a táborok programjába az Emlékház meglátogatását. Külön termet alakítottak ki a múzeumpedagógiai foglalkozások részére, ide a nyári időszakban a PIM szervez olvasótáborokat. Ősztől a megyei múzeum felvett egy új munkatársat, kifejezetten múzeumpedagógiai feladatkörrel. Szeretnék a környéken lévő három emlékházat (a szárszói József Attila, a füredi Jókai és a niklai Berzsenyi) összekapcsolni, és osztálykirándulásokra kiajánlani.
A ház a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatóságához tartozik. 2007-ben bekerült a PIM szakmai felügyeletével indított Magyar Irodalmi Emlékházak Megújulása programjába. A programot eredetileg hét évre tervezték, de 2010-ben a válság miatt félbeszakadt. Összességében 200 millió forint állt rendelkezésre, miközben 800 millióra lett volna szükség. A házak többsége tarthatatlanul rossz állapotban volt, a rendszerváltás óta a látogatószám radikálisan csökkent, a kiállítások installációja elavult, új kutatási eredmények is születtek. A program ereje a komplexitásában rejlett: egyszerre indította el az épületek, a kiállítások, a hozzájuk kapcsolódó múzeumpedagógia foglalkozások megújulását és a munkatársak szakmai továbbképzését. Mindez intenzív marketingtevékenységgel egészült ki. Tizenhét helyszínen dolgoztak, a látogatószám mindenhol meredeken elindult fölfelé, öt esetben szakmai díjakat is nyertek. A kiállítások kora átlagosan harminc év volt, ezt sikerült tíz körülire leszorítani. Tízévenként egyébként is illene megújítani az állandó kiállításokat, azalatt a befogadói magatartás változik, előkerülhetnek újabb kutatási eredmények is. A kezdetektől cél volt: minél hamarabb képesek legyenek a házak önállóan pályázni, elsősorban uniós forrásokat lehívni. A balatonszárszóiról lehetett tudni, hogy nagyon magas a felújítás költsége, az emlékházprogram költségvetésébe nem fér bele, de a Somogy Megyei Önkormányzatnak sikerült egy uniós turisztikai attrakciófejlesztés programba belevenni a ház felújítását. A pályázatot 2009-ben adták be, 2011. július 11-én nyerték meg, és villámgyorsan, mindössze hét hónap alatt elkészült minden, az épület felújításától kezdve a kiállításon át a kiadványokig. Akik részt vettek benne, mondják – mivel a 2009-es árak nem azonosak a maiakkal –, sok dologról le kellett mondaniuk, ez szerencsére a kiállítótérben nem látszik. A felújítás költsége 60 millió forint volt, a kiállításra és a marketingre ebből 18 millió forint jutott. A felújításra elnyert uniós pénzekkel el kellett számolni határidőre, a kiállítás nagy érdeklődés mellett megnyílt februárban, majd bezárt május 1-jéig. „Munka közben azt mondtam, hogy uniós pályázatban soha többé nem akarok részt venni. De ez az érzés hamar elmúlt, most a határon átnyúló európai uniós pályázatból megújuló csesztvei Madách-kúria kiállításának megvalósulásában veszünk részt. Amikor a József Attila-kiállítás pályázatát állítottuk össze, tapasztalatlanok voltunk. Ma már tudom, hogy az előkészítés szakasza a legfontosabb. A Somogy Megyei Múzeumnak kész forgatókönyvet és látványtervet kellett volna beadni a pályázatba, de nem volt pénz ezekre a munkákra. Az elnyert pályázatban előírtakhoz kellett mindent igazítanunk, így nagyon meg volt kötve a kezünk.” H. Bagó Ilona azt tanácsolja mindenkinek, aki uniós pályázaton töri a fejét, hogy látványterv, forgatókönyv és kiviteli terv nélkül ne pályázzon, csak ha minden mozzanatot pontosan meghatároz. Ő maga az adminisztrációt tartotta a legborzalmasabbnak, egy jellemző adatot is említ: a felújítás teljes dokumentációja 22 kilogrammot nyom.
„Az örökös változásbejelentés viselt meg a legjobban. Az elbírálók nem vették figyelembe, hogy itt nem egy kilométer útról vagy egy négyzetméter falfelületről van szó, aminek pontosan kiszámítható a munkamenete és az anyagigénye. A kiállítás kivitelezése más műfaj. Miközben dolgozunk, jöhet olyan ötlet, ami százszor jobb a leírtnál, és mégsem lehet megcsinálni, mert az anyagigénye nincs benne a három évvel azelőtt leadott anyagban. A legkorszerűbb technikát sem tudtuk alkalmazni, mert az iPadek az után jelentek meg, hogy elnyertük a pályázatot. Pedig ezekkel sokkal korszerűbb múzeumpedagógiai foglalkozást tudtunk volna tartani. Aki rendezett már hasonló kiállítást, tudja: a legjobb ötletek a végén jönnek. Ekkor kéne még 10-15 százaléknyi játéktér.”
Az ellenőrzés is szigorú, a legapróbb részletnek is úgy kell megvalósulnia, ahogyan az eredeti tervben szerepel. Ha ott az állt, tizenkét villanykapcsoló lesz, akkor annak ott is kell lennie beépítve, ahogy a lámpáknak is szám szerint, mint a tervezetben, mert jön az ellenőr, és megszámolja. Tanulságos eset, amit a kurátor elmesél: „Már a kivitelezési szakaszban derült ki, hogy az álmennyezetet lejjebb kell hozni harminc centiméterrel. Ez azt eredményezte, hogy a költő arcképét ábrázoló print is alacsonyabbra került. Ha az eléje tervezett, gyertyákra emlékeztető üvegtárlókat meghagytuk volna eredeti magasságukban, pont belelógtak volna a költő szájába. Lecsökkentettük az üvegoszlopok magasságát, így maradt annyi pénzünk, hogy a legújabb, de drágább csúcstechnológiával ragasztott üveghasábokat rendelhettük meg. Csakhogy a centi volt a mérőszám, és nem a technológia: ha alacsonyabb az üveg, kevesebb pénz jár, le is vontak több mint 600 ezer forintot emiatt a költségvetésünkből. Mire lezajlott a levelezés, mi már legyártattuk az üveget, mert nem gondoltuk, hogy a technológia nem lehet mérőszám. Már tudom, hogy ezt a kérdést is tisztázni kell a munka megkezdésekor. József Attila mondogatta Kozmutza Flórának a Rorschach-teszt felvétele alatt: »Ezt már csak a maga kedvéért csinálom.« Sokszor felidéztem ezt, és morogtam a felújítás alatt: az egészet már csak Attila miatt csinálom.”