AZ ELMOZDULÓ SZÍNFALAK MÖGÖTT
KÖLTÖZIK A NÉPRAJZI MÚZEUM
MúzeumCafé 72.
A gyűjteménykezelés1 elméleti és gyakorlati problémáit taglaló kézikönyvek jellemzően nem tekintik feladatuknak a gondolkodást a gyűjtemények költöztetéséről. Ezt nemcsak az magyarázhatja, hogy szerencsére nem túl gyakori eseményről van szó, hanem az is, hogy maga a költözés a műtárgyak megőrzésére és fejlesztésére irányuló múzeumi elméletbe csak ellentmondásosan illeszthető.
¶ Ha a gyűjteménykezelést általánosságban a fizikai és kulturális formációs folyamatok hatásaival való szembenézésként értelmezzük,2 és ennek szellemében a tárgy állapotának és identitásának, valamint a gyűjtemény áttekinthetőségének megőrzését tekintjük normának, akkor a gyűjtemény költöztetése – a totális anyagmozgatás – éppen e norma ellenében hat. A költözés ebben az értelemben tehát formációs folyamat. Más – múzeumon kívüli – megközelítésben viszont egyszerű logisztikai esemény, amely – definíciója szerint – anyag és információ rendszeren belüli és rendszerek közötti áramlásának szervezése. Ez pedig – tekintettel a múzeumban őrzött „anyagra” és „információra” – mégiscsak műtárgyvédelmi és nyilvántartási feladat, vagyis maga a totális, azaz minden tárgyra kiterjedő gyűjteménykezelés.
Néprajzi Múzeum
¶ A Néprajzi Múzeum költözése éve óta zajló, sokszereplős, komplex projekt, javarészt a színfalak mögött.3 A folyamat külvilág számára kommunikált értelmezésében4 a költözés gyűjteménykezelési kihívásaira esik a hangsúly. A mintegy kétszázharmincezer műtárgy mozgatásának és adminisztrációjának nincsenek módszertani előképei, ezeket – mint például a digitális azonosító kódrendszert – a múzeumon kívüli világból kell behozni. A néprajzi tárgyak azonban jellemzően hétköznapi, funkcionális s így sok esetben eleve igénytelen anyagokból készült és elhasznált állapotukban muzealizált tárgyak. Formájukban változatosak, anyagukban és szerkezetükben sérülékenyek, így sem a kód rögzítése, sem a csomagolás nem standardizálható, még akkor sem, ha – szintén etnográfiai tárgy jellegükből adódóan – számos esetben alkotnak sorozatokat. A standard ipari-kereskedelmi és a speciálisan múzeumi igények, lehetőségek és megoldások egymáshoz illesztése és önálló gyűjteményköltöztetési módszertanná fejlesztése rendkívüli kihívás. Biztosak lehetünk benne, hogy ennek a munkának a részleteiről a múzeum restaurátor és nyilvántartási szakemberei számos tanulságot fognak még közzétenni.
¶ Ez az írás a Néprajzi Múzeum gyűjteményének költözésére, mint önreflexív formációs folyamatra tekint. Olyan projektre, amely nem utólag azonosítja a gyűjteményt befolyásoló hatásokat, hanem szinkron módon tapasztalja, szenvedi el és elemzi azt. Ha a gyűjteményi munkát tipikusan a színfalak mögött folyó munkaként fogjuk fel, akkor a bezárt múzeumban folyó költözést nem érzékelhetjük másként, mint e színfalak elmozdulását, mégpedig egyidejűleg több irányba.
¶ A költözést előkészítő szakaszban a korábban a nyilvános múzeumi jelenlétet a háttérből kiszolgáló gyűjteménykezelési munka kerül az előtérbe, tehát a színfalak bizonyos értelemben összeszűkülnek, bizonyos értelemben pedig meg is szűnnek, vagy legalábbis ezt a látszatot keltik. A tényleges költözés pillanatában ezek a színfalak ismét elmozdulnak majd: más fizikai terekbe helyeződnek át, újraszervezik a múzeumról való gondolkodást (intézményen belül és kívül egyaránt), elbizonytalanítják a napi gyűjteménygondozási rutint és a múzeumi szereplők gyűjteményi tudásának érvényességét.
Néprajzi Múzeum
¶ Hogy e folyamat, pontosabban ennek drámaisága hátterében mi áll, azt a múzeumi gyűjteményi raktározást értelmező elméleti keretezés felől lehetne és kellene megértenünk. Ehhez azonban kevés érdemi fogódzót nyújt a múzeumelméleti szakirodalom. Míg a gyűjtemény értelmezése számos elméleti, metaforikus, stratégiai megközelítésben késztet gondolkodásra, addig a tény, miszerint e gyűjtemények konkrét fizikai tereket foglalnak el, töltenek ki, majd nőnek ki, az 1990-es évek óta leginkább állományvédelmi problémaként van jelen a múzeumi világban. Erőteljes tematizálása annak volt köszönhető, hogy a „múzeumszakadás” (azaz a kiállított és a raktározott állomány kényszerű kettéválása)5 óta az exponálás és deponálás ide-oda lengő ingája6 ekkor mozdult el erőteljesen a „megmutatás” felől a „megőrzés” irányába, drámai felismerésekre késztetve a múzeumügy nemzetközi és hazai képviselőit egyaránt.7 A preventív állományvédelem és általában a „megőrzés” gondolatának érvényessége ma is megkérdőjelezhetetlen, legalábbis a múzeumi szakmában. A múzeum kettős természetének lényegét kifejező exponálás-deponálás inga azonban továbbra is ki-kileng a megmutatás (közzététel) prioritása felé. A kilengés tartománya ugyanakkor jelentősen szűkül, köszönhetően a nyitott, látogatható raktárak kétezres évek óta tartó európai divatjának és a digitális hozzáférés növekedésének. Más kérdés, hogy minden egyes látványraktárprojekt maga is az exponálás és deponálás skáláján kénytelen pozicionálni önmagát, miközben csak nagyon kivételes esetekben váltja ki a háttérben létező állandó és időszaki tárlatokat és/vagy a gyűjteményi raktárat. Nem törli el a deponált és exponált tárgyak státusbeli különbségét az adatbázisok internetes publikálása sem, amelyek átgondolatlan és rossz minőségű adatállományát sok kritika éri világszerte.8 A deponálás hatalmas projektjével küzdő Néprajzi Múzeumban mindkét exponálási folyamat jelen van a költözéssel párhuzamosan, egyelőre szintén a színfalak mögött. A városligeti új múzeumépületben lesz egy látványtár, miközben a költözési műtárgy-adminisztrációt kiszolgáló adatbázis-építést egy majdani 100 százalékos internetes közzététel előszobájának (is) tekinti a múzeum. E két folyamat együttesen joggal kelti azt a képzetet, hogy a költözést követően birtokba vett új – részben a máshová költöző múzeumi szakembergárdától is elzárt – raktári terek az állományvédelem és nem a közvetlen belső és gyűjteményi munka terepei lesznek.
¶ Ha feltételezzük, hogy az adatbázisok által generált új tudásmodellekben valóban megváltozik a raktározott tárgyak szerepe, akkor látnunk kell, mi (volt) ez a szerep hagyományosan. Hatottak és hatnak-e a fizikai terek magára a gyűjteményre, a róla való tudásra és nemtudásra? És ha igen, kiváltja-e majd ezt a hatást a gyűjtemény megkettőzése: a digitális médium térnyerése?
¶ Melyik modellt tekintjük érvényesnek? A gyűjtemény a kommunikáció egy közbülső (pihenő) állomása, ahol a tárgyak a következő nagy fellépésükre várnak,9 vagy éppen ellenkezőleg: a raktár minden múzeum „pulzáló szíve”,10 ahol a tárgyak szüntelen fellépésüket élik és jelentéseiket termelik? A raktár a „tárolt memória”11 helye, amely élesen elkülönül az interfészektől, például az összefüggéseket színre vivő kiállításoktól? A néprajzi gyűjtemény élő organizmus, amely aktív kapcsolatban áll a külvilággal, és amelynek minden egyes alkotóeleme dinamikus és funkcionális viszonyban van az organizmus egészével?12 Zárt rendszer vagy lazább kapcsolódásokkal jellemezhető, időben változó kollektíva?13 Vagy valami egészen más, például terep, amelyre belső (szaktudományos) és külső (részvételi) kutatásaink irányulnak?14
¶ Mielőtt bármelyik modellért lelkesedni kezdenénk, talán érdemes érvényességüket a költözés szempontjából (is) mérlegre tenni. A tárolt memória egységeit talán könnyen elképzeljük egy másféle fizikai adottságokkal rendelkező térben. De vajon elköltöztethető-e egy élő organizmus, mint például egy kert? És mit kezdjünk a múzeum testéből kiemelt „pulzáló szívvel”?
Néprajzi Múzeum
¶ A Néprajzi Múzeum most végleg megszűnő raktári terei maguk is formációs folyamatok eredményei. Egyszerre emlékezettárolók és tudásgenerátorok, mégpedig komplex módon: nemcsak a ránk bízott társadalmi emlékezet és tudás koncentrátumai, hanem az évtizedek alatt egymásra rétegződő múzeumi emlékek, tudások és tapasztalatok fizikai helyei is. Struktúrák, amelyekben a raktárfalak révén egymástól elszigetelt gyűjteményi egységek, a polcokon véletlenül vagy tudatosan egymás mellé sorolt, szinergiát képző tárgyegyüttesek,15 a polcokra ragasztott vagy a tárgyakból kihulló cédulák, a törött tárgyak egymás mellé helyezett darabjai vagy a múzeumőr elődök ottfelejtett íróasztalai mind-mind a gyűjteményekről való gondolkodás lehetőségeit és korlátait írják a térbe. Éppúgy, ahogy a kiállítás a látogató számára,16 a raktár elsősorban érzéki tér a muzeológus számára, amely egyszerre őriz és termel gondolatokat és információkat. A tárgyak raktári összefüggései nem teljesen azonosak a gyűjtemény belső összefüggéseivel, és még kevésbé a gyűjteményi adatbázisok végtelenségig tágítható hipertext-káoszával és kreativitásával. Ebben az érzéki térben érvényesül a leginkább a tárgyak ágenciája, fizikai és érzelmi súlya, amely szembesít bennünket azzal, hogy a raktári tér és a raktározott tárgy sem nem „semleges”, sem nem „inaktív”.17 A raktári tér szemlélteti a sokat szereplő, restaurált, egyedi tárolómegoldással védett sztár tárgyak és a hátsó sorokban, takarásban várakozó tárgyak különbségét, nem beszélve a korábbi költözések óta ki sem bontott ládákról. Láthatóvá válik e térben az előző költözés időszakának tárgykorpusza, amelyhez az akkor ideálisnak gondolt polcokat és fiókokat tervezték, és látszanak az ehhez itt-ott szervetlenül hozzáillesztett gyarapodások: másféle polcok, beépített lépcsőaljak, dobozok, magányos tárgyak. A muzeológus – tölthet bármennyi időt a raktárban – soha nem fog személyes kapcsolatba lépni a rá bízott tíz-negyvenezer tárgy mindegyikével. De álmában is tudja, melyik sarokban vannak a szám nélküli (lehet, hogy más gyűjteménybe vagy más múzeumba tartozó?), az egykor cserének szánt tárgyak, a különgyűjtemények, letétek, a revíziós maradványok, a leltározásra váró anyagok. Ismeri a fiókok és szekrények előlapján egymásra rétegződő információk hierarchiáját, a muzeológusgenerációk által használt kéziratok, jelentések, tipológiai segédletek helyét, a raktári rend és rendetlenség egymást értelmező, egyidejű jelenlétét. És még így is nap mint nap érik meglepetések.
Néprajzi Múzeum
¶ Ez a sajátos raktári struktúra természetesen nem kőbe vésett. A tárgyak összefüggésrendszerét megszakítják a kiállítások, új és új ideiglenes kapcsolódási pontokat hozva létre a műtárgyak szabad vegyértékein. De megszakítják és újrarendezik a struktúrákat a házon belüli raktárköltözések és -rendezések, korszerűsítési kísérletek, amelyekre a Néprajzi Múzeum Kossuth téri korszakában is számos példa volt.18 Ezek a formációk, de a múzeum korábbi (gyakori) költözései is segítenek megfogalmazni a múzeumcsinálás egyik legnehezebb felismerését: a múzeum egyszerre van a szüntelen adatgyarapítás és a szüntelen adatvesztés állapotában. Az elvesző adatok egy része a raktári térbe és az erre vonatkozó tudásunkba van beleírva: tárgyakból kihulló poros vignetták, dobozokra és polcperemekre felfirkantott azonosítók, egykori kiállítások műtárgyak közé keveredett installációi, az elkülönített helyekre csoportosított „problémás” tárgyak és kartonok formájában. A színfalak mögött folyó gyűjteménykezelés egyik legfontosabb célja éppen ezeknek a térbe rendezett, de a tér megszűnésével végleg elvesző adatoknak a mentése: revízió, (újra)leltározás, profiltisztítás, selejtezés, a szétesett tárgyak részeinek egymáshoz kapcsolása. A QR-kód tárgyra helyezése látványos módszertani innováció, de csak a teljeskörűen átnézett és azonosított gyűjtemény esetében lehetséges. A QR-kódra nem lehet (nem érdemes) kérdőjeleket nyomtatni. A gyűjtemény formációs folyamatát, pontosabban annak veszélyeit felismerő muzeológusi munka lényege valójában a tizenöt évtized alatt adatait vesztett tárgyak identitásának biztosítása. Ami e munkát abszurddá teszi, az, hogy mindez a végleg elhagyásra ítélt raktári terek rendjének olykor radikális helyreállításával vagy újraírásával lehetséges, miközben fejben már az új raktári terekben volna érdemes gondolkozni.
¶ Mit jelent a raktárterek tudásgenerátor szerepe a költözés szempontjából? A Néprajzi Múzeum új gyűjteményi központja négy szinten, 25 különböző raktárhelyiségben, tömör tárolókban fogadja be a Kossuth téri épület 11 műtárgyraktárából és a törökbálinti depóból költöző tárgyakat. Kevés kivétellel az új raktárhelyiségek mindegyike vegyes profilú lesz, azaz a tárolási igényeknek és a kívánt környezeti adatoknak megfelelően egyaránt befogad majd tárgyakat a múzeum hat ernyőgyűjteményébe sorolt 20 különböző gyűjteményéből. A gyűjteményi határok a nyilvántartási és a muzeológusi felelősség szempontjából egyelőre változatlanok maradnak, de ezt a lehatárolt felelősséget a fizikai terek semmilyen formában nem tükrözik majd vissza. Új szemléletre lesz tehát szükség a helyzet megértéséhez és elfogadásához. A most felszámolandóhoz képest az új raktári rend közelebb áll majd a Néprajzi Múzeum gyűjteménystratégiai alapelvéhez, amely a teljes, kétszázezer feletti műtárgyállományt „egy” gyűjteményként tételezi. Ez az alapelv azonban némileg ellentmondásban áll a megosztott szakmai (és büntetőjogi) felelősséggel és az egyes tárgyakra-témákra irányuló fragmentált szaktudással, amelynek talán éppen a jelenlegi, a Kossuth téren kialakított raktárszerkezet felel meg jobban.
Néprajzi Múzeum
¶ Gyűjtemény és raktár határainak eltolódása ugyanakkor végtelen számú új összefüggés felismerésének lehetőségét teremti meg: az egy rácsra kerülő afrikai, óceániai, földművelési, mesterség- vagy egyházi tárgyak a térstruktúrából adódó új jelentéseket fognak létrehozni. Az új jelentések egyik motorja a költözésben demokratizálódó gesztus, amely egyforma figyelmet szentel minden egyes tárgynak, legyen az egyedi vagy egy több ezer tételnyi sorozat inflálódott darabja vagy a gyűjteménygondozás árnyékos oldalára száműzött, külső telephelyi tárgy.
¶ Ezek az új összefüggések és jelentések azonban jóval kevésbé lesznek szem előtt, mint korábban. A tömör raktározás – műfajából adódóan – megszünteti a műtárgyállomány mennyiségi dimenzióit oly hatásosan érzékeltető padláshatást. De megszünteti a bizarr tárgyegyüttállások és a tipológiai sorozatok keltette „optikai szenzációt”19 is, amit például a kerámiagyűjtemény raktára volt képes felkelteni évtizedeken át újságíróban, egyetemi hallgatóban, kutatóban egyaránt. Pontosabban nem szünteti meg, de elfedi: a korábban a napi közérzetet meghatározó spontán hozzáférés helyett tudatos döntés nyithatja meg e tömör tárolókba rejtett mini „látványtárakat”.
¶ Vajon hatással lesz-e ez az új térstruktúra a gyűjteményi stratégiára és azon belül a gyűjteményfejlesztésre? Abból a szempontból mindenképpen, hogy az új raktár átlagosan tízszázalékos állománynövekedéssel számol, tehát a gyűjteményfejlesztés korábbi, az elhelyezést érintő ellenjavallatai egy ideig más hangsúllyal vetődnek majd fel. Ennél izgalmasabb kérdés, hogy átrendeződhet-e a gyűjtemény egészéről való tudás e vegyes raktári terekben, amelyek más tudásokkal bíró muzeológusokat engednek majd bizonyos tárgyak közelébe, mint eddig. És átrendeződhetnek-e a gyűjtés-kategorizálás-tipologizálás értékadó határai: megdőlhetnek-e gyűjtési tabuk, és lelepleződhetnek-e vakfoltok?
¶ A formációs folyamat vége ma még nem látható előre. A bizonytalanságokkal terhelt átmeneti időszakban hol a veszteségérzet, hol a várakozás lesz az erőteljesebb. Az e kettő közötti egyensúlyozásban talán segíthet, ha a gyűjteményre mint assemblage-ra tekintünk. Olyan tárgyakat, embereket és tudásokat összekapcsoló szövedékre,20 amelyben
a fragmentált tudások és térstruktúrák nem fogyatékosságként, hanem egy bonyolult rendszer részeként tételeződnek, és amelyek – az alkotóelemek ágenciája révén – bármikor
és bárhol új múzeumi tereppé képesek rendeződni.
Jegyzetek
[1] A gyűjteménykezelés kifejezést a collection management magyar megfelelőjeként használom a Néprajzi Értesítő vonatkozó tematikus számában megfogalmazott ajánlásoknak megfelelően. Vö. Balázs György: Gyűjteménykezelés és megelőző műtárgyvédelem: a kapcsolat, Néprajzi Értesítő 82. (2000) 13–34. A Smithsonian intézettől átvett meghatározás: „A gyűjteménykezelés a múzeumi gyűjtemények előre megfontolt fejlesztése, karbantartása, használata és elhelyezése.” (Transaction Terms for Collection Management. Smithsonian Institution, 1994. vii.) Uo. 15.
[2] Vö. Fejős Zoltán: A(z örök) feladat: a gyűjtemények és a műtárgyak megőrzése, Uo. 5–12.
[3] A program az Országos Múzeumi Raktározási és Restaurálási Központ raktárjainak tervezésével indult, majd a tárgyak előkészítésével folytatódott Szarvas Zsuzsa főigazgató-helyettes irányításával. A tényleges költözési szakasz várhatóan 2019. őszén kezdődik. Az OMRRK-ról részletesebben Kemecsi Lajos: Múzeumkoncepció és gyűjteményezés,
62–66. In: Sári Zsolt (szerk.) Múzeum – projekt – fejlesztés. Írások Cseri Miklós tiszteletére. Szentendre 2017. 59–72.
[4] Lásd a múzeum honlapján publikált videókat (www.neprajz.hu).
[5] A teljeskörűen kiállított gyűjtemények kiállításra, tanulmányi kiállításra és raktárra bontása (helyhiány miatt) a 19. század végén kezdődött
az európai múzeumokban, és nagyjából az első világháborúig minden nagyobb intézményben végbement. Martina Giesser-Stermscheg–Monika Sommer: „…nur für Kunsthistoriker und sonstige Sonderlinge”. Museologische Debatten zu Dauerausstellungen um 1900. In: Bettina Habsburg-Lothringen (Hg.): Daueraustellungen. Schlaglichter auf ein Format. 33–44.
[6] Gottfried Korff: Museumdinge: deponieren-exponieren. Köln–Weimar–
Wien 2002.
[7] Vö. A gyűjteménykezelés és megelőző műtárgyvédelem válogatott irodalma (összeállította Balázs György) Néprajzi Értesítő 82. 2000. 203–208.
[8] Összefoglalóan lásd például Fiona Cameron: Múzeumi gyűjtemények, dokumentáció és a tudás változó paradigmái. In: Palkó Gábor (szerk.): Múzeumelmélet. Budapest 2012, 155–180; Suzanne Keene: Fragments
of the World. London–New York 2013. 138–155.
[9] Keene, i. m. 2013. 8.
[10] Martina Giesser-Stermscheg: Tabu Depot. Das Museumdepot
in Geschichte und Gegenwart. Wien–Köln–Weimar 2013. 113.
[11] Aleida Assmann: Erinnerungsräume. Formen und Wandlungen des kulturellen Gedächtnisses. München 2010. 130–145.
[12] A múzeumi gyűjtemény típusú „csoportosulások” (kollektívák)
élő organizmusokhoz hasonítása ellen érvel Harrison, lásd 19–21.
Alternatívaként az assemblage-elméletet vázolja, mint amely megenged olyan kapcsolatokat is, amelyek nem közvetlenül
a funkcionalitást szolgálják, sőt számolnak a súrlódás lehetőségével is. Rodney Harrison: Reassembling Ethnographic Museum Collections. In: Rodney Harrison, Sarah Byrne, Anne Clarke (ed) Reassembling the Collection: Ethnographic Museums and Indigenous Agency Santa Fe. 2013. 3–35.
[13] A gyűjtemény rendszer jellegével szemben annak kollektíva jellege mellett érvel Wilhelm Gábor: Gyűjtemény, múzeum, néprajz, Néprajzi Értesítő 96. (2014) 19–30.
[14] Vö. Clémentine Deliss (ed): Objekt Atlas. Feldforschung im Museum. Frankfurt am Main 2012; Illés Péter: Terep. In: Frazon Zsófia (szerk): Nyitott múzeum. Budapest 2018. 192–201.
[15] A tárgyak „szomszédsági” viszonyainak jelentéstermelő erejéről lásd Elke Dopler: Das Depot schreibt mit. Eine angewandte Sammlungsgeschichte des Wien Museums. In: Gudrun Ratzinger (Hg): Depot neu. Die Sammlung des Wien Museums zieht um. Wien 2015. 138–144. és Wilhelm, i. m. 24–25.
[16] A kiállítások esztétikai-érzéki hatásáról és ennek recepciójáról lásd Gottfried Korff: Tároló és vagy generátor. In: Palkó Gábor (szerk): Múzeumelmélet. Budapest 2012. 219–238. 232–233.
[17] Rodney Harrison, i. m. 14.
[18] Vö. például: Szacsvay Éva: Műtárgyak költöztetése a Néprajzi Múzeum egyházi gyűjteményében, Néprajzi Értesítő 82. (2000)
91–101.
[19] Elke Dopler, i. m. 139.
[20] Rodney Harrison, i. m. 18–30.