Az első tizenhat év
MúzeumCafé 48.
Miért lehet érdekes egy utazó, író és muzeológus gyerekkori naplója az utókor számára, ha a történet valahol a középiskolás évek derekán befejeződik? Baktay Ervin az ötvenedik évéhez közel látott hozzá, hogy megírja önéletrajzát, és ezt olyan alapossággal tette, hogy már a kamaszkoráig is egy teljes kötetet tesz ki a történet. Ezt a szöveget dolgozta át jó egy évtizeddel később, majd nem sokkal a halála előtt már csak egy utolsó szakaszra volt ereje, tizenhatodik életéve történéseinek megírására.
Az első kérdés egyébként már a szerzőben is felvetődött (erről szól az önéletrajz elé illesztett bevezetője), de – mint írja – nem gondolja feladatának megválaszolni, egyszerűen csak elvégzi a munkát, amit magára szabott: szemlét tartani az életében. Az utókor viszont rendkívül hálás lehet Baktaynak, hiszen egy igazán olvasmányos és szórakoztató társadalomtörténetet kapunk a szerzőtől, alapos leírást a Monarchia fénykorának középpolgárságáról, annak életmódjáról, étkezéséről, öltözködéséről, utazásairól, kulturálódási szokásairól, társasági életéről (a Baross kávéháztól a Lukács fürdő napozójáig), anyagi viszonyairól, mindezt a lehető legrészletesebb, legalaposabb leírásokkal. Történészek, szociológusok számára akár tankönyvként is használható a népes Gottesmann család regénye, a katonatiszt felmenőktől az Amerikába emigrált testvérig, a pompás körúti otthontól a (duna)haraszti nyaralóig. Fontos része a kötetnek a millenniumi ünnepségek leírása, a városligeti kiállítás bemutatása, amely egyike az akkor hatéves Baktay első maradandó élményeinek, a méretére készített díszmagyar pedig az első büszkeségeinek – számunkra pedig világosan kiderül, hogy az esemény a legmélyebb hazafias érzéseket ébresztette a „boldog békeidők” Magyarországán.
Csak a visszaemlékezés ismeretében a kisfiút később színészként, rendezőként vagy íróként képzelnénk el, hiszen már első eszmélésétől lételeme volt a szerepjáték, a beöltözés, ehhez minden alkalmat megragadott és minden eszközt megkapott a környezetétől, jelmezeket, kellékeket, házi színpadot és statisztákat, hiszen a család láthatóan beletörődve viselte a gazdag fantáziával ellátott és talán – legkisebb gyerekként – némileg elkényeztetett gyermek különös játékait. Harasztin egy pillanat alatt a fél település a társulatának tagjává vált, és ez így folytatódott egészen Baktay öregkoráig: felnőttként indiántábort, cowboymurikat, erotikus szimpóziumokat szervezett, és ezekről csak nagy betegen, nagyjából hatvanévesen mondott le – vagyis ekkor lett ideje hozzákezdeni önéletrajza megírásához. És hogy mi lett végül a hiperaktív kisfiúból? Persze színész, rendező és író is, de legfőképpen orientalista, műfordító, muzeológus, és amit a legkevésbé tart róla számon az utókor: festőművész, hiszen ez volt az eredeti „képzettsége”. Erről a sok mindenről szól a másik kötet, a főhős egykori munkahelye, a Hopp Ferenc Múzeum jóvoltából.
Baktay Ervin: Homo Ludens. Emlékeim nyomában
(Bibliotheca Hungarica artis Asiaticae 4.)
Iparművészeti Múzeum, 2013