Az időalapú művészet műtárgyainak megőrzése különleges feladat
Kónya Béla Tamás, a Ludwig Múzeum főrestaurátora
MúzeumCafé 50.
Kónya Béla Tamás hivatalos beosztása szerint főrestaurátor és műtárgyvédelmi felelős a budapesti Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban. Ez így nem hangzik különösebben érdekesnek, pedig amit valójában tesz az intézményben, az nagyon is izgalmas, de legfőképpen úttörő munka. Személyében egy a jövőbe tekintő restaurátorról van szó, aki a kortárs műfajon belül is a legkevésbé megfogható time based műtárgyak megőrzésén gondolkodik, noha eredetileg kőszobrász–restaurátor szakirányon végzett a Képzőművészeti Egyetemen. Idén decemberben – Fabényi Júlia igazgató kezdeményezésére – a Ludwig Múzeum a médiaművészet megőrzése témában konferenciát szervez. A MAPS (Media Art Preservation Symposium) névre keresztelt esemény, amelynek ötletgazdája Kónya Béla, itthon első ízben foglalkozik olyan témákkal, mint hogy hogyan őrizhető meg a jövőnek egy interaktív videoinstalláció vagy egy internetalapú művészeti produktum, illetve hogy ehhez milyen eszközöket és körülményeket kell biztosítania egy múzeumnak.
Miért éppen a restaurátorszakmát választottad?
Gyerekként sokat rajzoltam, és annyit tudtam, művészettel szeretnék foglalkozni, De azt is éreztem, művésznek lenni nekem túlságosan tág, kézzelfoghatóbbat, konkrétabbat kerestem. Szobrász–restaurátornak jelentkeztem, ám elég hamar felismertem, nem ez lesz az én utam. Olyan területet kerestem, ahol előre tudok mozdítani valamit.
Milyen út vezetett a médiaművészetbe tartozó alkotások restaurálásához, illetve ennek elméleti hátteréről való gondolkodáshoz?
A pályairány módosításába belejátszott, hogy eldöntöttem, múzeumi berkeken belül szeretnék maradni, márpedig a kőszobrász–restaurátoroknak gyakran kell terepen dolgozni, utazni szerte az országban köztéri szobrok, műemléképület-együttesek helyreállítását végezve, folyamatosan együttműködve a műemlékvédelemmel. Diploma után a Szépművészeti Múzeum Egyiptomi Osztályának dolgoztam, szobrok esztétikai helyreállításával és konszolidálásával, azaz szilárdításával foglalkoztam. 2009-ben kaptam a lehetőséget arra, hogy a Ludwig Múzeum gyűjteménykezelője legyek. Hozzám hasonlóan váltott egyébként Pip Laurenson, aki a Tate-ben az időalapú művészet (Time Based Media) restaurálásával foglalkozik, korábban a Henry Moore Alapítvány szobrász–restaurátoraként tevékenykedett. A Ludwigban Fabényi Júlia igazgató szorgalmazta, hogy a kortárs művészeti múzeum vállalja fel a kortárs műtárgyvédelmet, és kezdjen el érdemben, intézményként foglalkozni például az időalapú művészet megőrzésével is. Korábban a kortárs restaurátor munkája kizárólag tárgyközpontú volt. Fabényi jól ismerte a németországi törekvéseket ezen a területen, új szemlélettel fogott hozzá egy szakmai műhely kialakításához, felismerte, minél később kezdünk hozzá, annál nagyobb lemaradásunk lesz. Bevontuk a munkába Peternák Miklóst, aki a C3 Alapítvány igazgatójaként már foglalkozott ezzel. Peternák rendkívüli tapasztalata és nemzetközi elismertsége megkönnyítette a szakemberekkel való kapcsolatfelvételt. Először a műtárgyvédelmi stratégia kidolgozásával bíztak meg. A kortárs művek gyakran utaznak, jól kell menedzselni a kiállíthatóságukat. Gyűjteménykezelői munkakörömbe a műtárgykíséret ugyanúgy beletartozik, mint a művek állapotának dokumentálása, a becsomagolásuk, az utazásra való felkészítésük. Kezdetben a dokumentálás volt a cél, a műtárgyak méretét, anyagtechnikáját, valamint a létrehozásukhoz használt technikákat azonosítottuk. Kortárs művek esetében számtalan mennyiségű műtárgyhordozó fordul elő, nemcsak a klasszikus, hagyományos értelemben vett olaj, vászon vagy kő és bronz. Csak egy példa: a mi gyűjteményünkben csokoládészobor is található, Stoph Sauter csoki videokamerája, amelynek a kakaóvaj kicsapódott a felületére. Nekünk itt is feladatunk a műtárgyvédelem.
Élelmiszervegyésszel vagy cukrásszal konzultáltok?
A konzerválás egyik alapja az interdiszciplináris szemlélet. A műtárgyvédelem és a konzerválás ezen válfajánál döntő a teammunka. A múzeum összes munkatársának magáévá kell tenni egy új fajta szemléletet a teremőröktől a technikus kollégáig, aki a videóberendezést állítja be. Mindannyiunknak tisztelni kell az alkotást, és vigyázni rá, hogy abban az állapotban maradjon meg, ahogy bekerült.
Hogyan lehetne meghatározni, mi az a time based művészet? Hátha ezeket nem is az örökkévalóságnak készítették, mi pedig nem fogadjuk el efemer, mulandó voltukat.
Annyi mindenképpen igaz ebből, hogy a 20. században a művészek romlékony anyagokból dolgoztak, nem volt cél számukra annyira a maradandóság, mint korábban. Nem véletlenül beszél több teoretikus és nemzetközi szakember arról, hogy az elmúlt harminc év elveszett, a technológiaalapú műtárgyak közül sokat nem fogunk tudni visszahozni. A Ludwig gyűjteményének tizenhárom százaléka time based alapú, illetve médiaművészeti műalkotás. Ezek ugyanúgy a kulturális örökségünk részei, mint a festmények és a szobrok. Ráadásul a médiaművészeti állomány folyamatosan gyarapszik. Változás alatt áll ez a terület, sem egyértelműen definiálni, sem általános restaurálási eljárásokat kidolgozni nem tudunk. Számítógép által vezérelt, képi megjelenéssel ellátott, térben berendezett műalkotás, a szoftveralapú installáció mindig egyedi nézőpontot, különleges bánásmódot igényel. Mint egy orvosi kezelésnél: egyedi esetek, egyedi válaszok. Állapotfelmérési dokumentációval kell kezdeni: legyen egy olyan dokumentum, ami a későbbiekben viszonyítási pontként funkcionál. Ez azért fontos, mert ezek a művek mindig egy adott kiállítás idejére szólnak, lényegében meghatározott ideig tartó performance-ok. Ám ezeket a műveket a múzeumok elkezdték gyűjteni, magángyűjtemények darabjai lettek, bármennyire is mulandó, efemer tárgyak, meg kell hosszabbítani az életüket. Most is egy kortárs múzeumban ülünk, ahol államilag finanszírozott gyűjteményt tartunk fenn, innentől kezdve nem kérdés, a múzeumi megőrzés funkcióját erre a területre is ki kell terjeszteni. Nehezíti a dolgunkat, hogy a médiaművészeti művek bemutatásban érdekesek, a raktárban elavult kacatoknak tűnnek. Akkor világosodott meg számomra, milyen nagy feladat előtt állunk, amikor a brüsszeli Bozar számára kölcsönadtuk Forgács Péter Dunai exodusát, és egyszerűen nem tudtuk, miként kellene dokumentálnunk ahhoz, hogy a művész személyes jelenléte nélkül újrainstallálható lehessen. Ha minden egyes kiállítás installálásánál személyesen jelen van az alkotó, akkor félő, az idő múlásával, tapasztalatai hatására, esetleg a nézőpontjában bekövetkezett változások miatt akár egy teljesen új műtárgyat hoz létre, miközben a múzeum épp azt a tíz évvel ezelőtti, eredeti műtárgyat szeretné kiállítani, ami annak az időszaknak a terméke, és nem a „frissített” verziót.
Hol tartanak ebben a kérdésben nemzetközi szinten?
Európában is gyerekcipőben jár ez a terület, annak ellenére, hogy a kilencvenes évektől elkezdtek már ezen gondolkodni, de kézzelfogható, óriási eredmények a mai napig nincsenek. Számos kezdeményezés létezik már, Hollandiában, Amszterdamban működik a LIMA (korábban Montevideo) és Németországban a talán a legfontosabb technológiai központ: a karlsruhei ZKM (Zentrum für Kunst und Medientechnologie). Itt kezdték el a kilencvenes évek végén hétszáz médiaalapú műtárgy begyűjtését, azóta szerveznek konferenciákat a témában, hogy rendszeresen megvitassák, hol is tart ennek a műtárgytípusnak a megőrzése. Az aacheni Ludwig Forumban is az idén ősszel rendezték meg első Video Matters elnevezésű konferenciát. Az említett példák lebegnek a szemünk előtt, amikor szeretnénk kiépíteni itt a Ludwigban is egy szakmai központot magyar szakemberek részére.
A karlsruhei központnak nagy előnye, hogy erős támogatást kap a versenyszférától; itthon eddig hiába próbáltuk bevonni a technológiával foglalkozó cégeket. Nyilván a fundraising munkának folyamatosnak kell lennie, nem adtuk fel. Egyfajta kezdőpontnak tekintjük a MAPS konferenciát, van is bennem izgatottság, de abban bizonyos vagyok, el kell kezdeni a munkát. A kortárs restaurálás témakörében nincs Magyarországon semmilyen képzés, nagyon drágán lehetne kiutazni nyugat-európai konferenciákra, workshopokra, erre sem magánemberként, sem hivatalból nincs keret. Szeretnénk itt a Ludwig Múzeumban meghonosítani egyfajta módszertani és képzési rendszert, ahol nemzetközi szakértők és az érintett részterületek hazai szakemberei elkezdenek tapasztalatokat cserélni.
Kik lesznek az első MAPS szimpózium előadói?
A magyarokkal kezdem, mert a hazai közeget fontosnak tartjuk bevonni. Megkerestük a Petőfi Irodalmi Múzeum Médiatárát, ők is speciális adathordozóra mentett, folyamatosan torzuló információkkal dolgoznak. Ők már nagy hanganyag-restaurálási tapasztalatokkal bírnak, érdekes lehet a szemszögük. Elhívtuk a Nemzeti Múzeum papír- és fotórestaurátorait, Sor Zitát, Papp Juditot és Orosz Katalint. Bár ők többnyire „hagyományos”, tárgy-alapú restaurálási eljárásokkal dolgoznak, nemzetközi tapasztalattal rendelkeznek már. Hatalmas lemaradásunk van, hiszen a fotó még mindig nem szerepel a Képzőművészeti Egyetemen restaurátor-tananyagként, pedig a fotográfia műtárgy volta nem tegnap alakult ki. A gyűjteményünkhöz mérten nekünk is széles fotóanyagunk van, ezért a restaurálásukkal foglalkoznunk kell. A külföldi résztvevők esetében a legfontosabb szempontunk az volt, hogy széles körű együttműködésnek ágyazzunk meg, nemzetközi hálózat kialakítására törekszünk. A ZKM 2014-ben megkeresett minket, partnerként vegyünk részt egy európai uniós pályázaton. Az einstallation néven futó programmal az volt a célkitűzésük, hogy egyfajta szkennelési eljárással a háromdimenziós virtuális térképre hasonlító digitális dokumentációt hozzanak létre. Mintha virtuálisan körbe tudnál járni egy teret, miközben az installáción fut a képi anyag, hanghatásokkal együtt. Lényege, hogy a bonyolultan installálható művek akkor is elérhetők legyenek akár művészettörténészek, akár a látogatók számára, amikor éppen nincsenek bemutatva, hiszen a médiaművészet működés közben él, a raktárban csak a pusztulási folyamatát gyorsítjuk fel. Az internet lehet egy megoldási kulcs a szoftver-alapú műtárgyak megőrzésére: ami nyilvánossá válik, az nem vész el, a jövő számára bármikor újra rekonstruálható. Az eszközök gyorsan évülnek, mindannyian tudjuk, a CD tönkre tud menni tíz év alatt, használat nélkül is. A pályázat nem kapott ugyan zöld utat, de a két ötletgazda, Jesús Muñoz Morcillo és Florian Faion itt lesz előadóként. Rajtuk kívül több osztrák és német szakember is. Jön Gaby Wijers, a holland LIMA médiaművészeti intézet igazgatója és Elżbieta Wysocka, a lengyel Nemzeti Filmarchívum osztályvezetője. Katarból a Nemzeti Könyvtár Kutatási osztályának vezetője, egy New York-i szakember, aki korábban Karlsruhéban a ZKM munkatársa volt, és még további első vonalbeli nemzetközi szakértők.
Mennyien jelentkeztek, mik voltak az első visszajelzések a hazai szakmától?
Két fő csoportba oszthatók a reakciók. Nehezen értelmezhető, mi is a médiaművészet, a megőrzését egyelőre sokan a digitalizálással azonosítják, így nem értik, miért kell ezzel külön foglalkozni, hiszen az rendben van, az elmúlt években sokat költöttek rá, a hazai múzeumok nem állnak rosszul vele. A másik csoport egyfajta messiásvárással tekint ránk: végre kezdődik valami, azonnali eredményeket akarnak. Szeptember elején tettük nyilvánossá a konferencia honlapját, pár napon belül egy közösségi oldalon már négyszázan visszajeleztek, miközben száz férőhelyünk van összesen. Ez a legfontosabb jelzés: valóban szükséges foglalkozni ezzel a témával. A médiaművészet is a kulturális örökség része, identitásunkat, jelenünket, valóságunkat tükrözi. Ezeket az anyagokat fogja a jövő generációja kutatni – ha sikerül megőriznünk nekik.
Kónya Béla Tamás 2006-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem kőszobrász–restaurátor szakán, majd elvégezte a művészettörténet és a vizuális tanár MA-szakokat is. Ezt követően a Szépművészeti Múzeumban dolgozott. 2008 óta a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum gyűjteménykezelési és műtárgyvédelmi stratégiájának felelőse, az intézmény főrestaurátora. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájában a médiaművészet megőrzésének elméleti és gyakorlati lehetőségeivel foglalkozik. A Ludwig Múzeumban munkájához tartozik a műtárgyak restaurálása, felkészítésük szállításra, hazai és nemzetközi kiállításokra, a tárgyak állapotának felmérése, ezekről dokumentumok készítése, a gyűjteményi raktárak fejlesztése és irányítása.