Az örökéletű farmer
MúzeumCafé 3.
Március idusáig szemlélhetik meg az érdeklődők ezt a divat- és viselettörténeten belül is meglehetősen egyoldalú és periférikus tárlatot, amely egy kétségkívül világkarriert befutott ruhadarab történetét akarja feldolgozni. Az első teremben találjuk a „keletkezéstörténet” hevenyészett ismertetését, megtudhatjuk, hogyan keresett magának tartós, vastag anyagot egy favágó az 1870-es években Nevada államban, s hogyan találta meg a mindennapi fizikai munkához való megfelelő posztót egy Levi Strauss nevű méteráru-kereskedőnél. Szabás-varrás közben neje fejéből pattant ki a szikra: szegecselve a zsebek még tartósabbá válnak. A favágó levelet írt Levi Straussnak, aki a levélhez mellékelt két blue jeansben azonnal meglátta a fantáziát és az üzleti hasznot. És valóban, a farmer, mint olcsó és tömeges munkaruha, elindult hódító útjára.
A termekben lógó nadrágok között azonban már az 1960-as évek Magyarországán szomorkodhatunk, azon, hogy szocialista hazánkban a farmer nemhogy a legegyszerűbb viselet, de sokáig csak a kiválasztottak számára hozzáférhető, gazdagságot, lázadást és szabadságot szimbolizáló ruhadarab maradt – amely csak a „rút kapitalistáktól” volt beszerezhető. Mígnem az 1970-es évek végén a Buda-Flax Csillaghegyi Szövőgyár gyártani kezdte a saját, Trapper („prémvadász”) névre keresztelt márkát, s 1980. március 14-től 28-ig pedig a Skála-Coop egyenesen „Trapper-heteket” rendezett. Akit érdekel, megtudhatja a rendszerváltás utáni farmercégek közötti különböző kooperálásokat, felvásárlásokat, és arról is képet kaphatunk, hogyan készül a farmeranyag.
Csakhogy: akkor tartanám kedvesnek és szimpatikusnak ezt a kiállítást, ha egy iparművész-galéria kicsiny kamaratermében látom, ha legalább néhány fényképen keresztül el tudom mesélni a gyerekeimnek, hogyan is éltünk akkoriban, miért vált számunkra szimbólummá a farmer, ha a nadrágok közül tényleg csak a jellegzetes darabokat mutatják be, és a végén esetleg tudok vásárolni néhány farmerból készült apróságot is. Mert ez a kiállítás a tizenkétévesekhez szól; számukra, talán, érdekes lehet.
De hogy mindez a Hauszmann Alajos által tervezett neoreneszánsz palotában, amelyben Európa egyik legnagyobb néprajzi szakgyűjteménye foglal helyet, négy és fél hónapig tekinthető meg, az botrányosan igénytelen megoldás, és érthetetlen koncepció. A múzeum amúgy kong az ürességtől, ott jártamkor, egy vasárnap délelőtt hárman voltunk látogatók: két külföldi riadtan nézelődött az aulában, hogy merre is induljanak, s miután kézzel-lábbal magyarázva megvették a jegyüket, újra leküldték őket a bejárathoz, a ruhatárba. Hogy a múzeumban – egy emelettel feljebb – van könyvesbolt is, erről csak szóbeli információ alapján értesülhet a látogató.
A múzeum honlapjáról amúgy még az említése is hiányzik az előző (egyébként szégyenletesen agyonhallgatott), rendkívül igényes, magas színvonalú, komoly munkával rendezett Képgyártó dinasztia Székelyudvarhelyen – A Kováts napfényműterem száz éve című tárlatnak, amely enciklopédikus gazdagsággal mutatta be a 20. század első évtizede óta ott készült fényképekből kirajzolódó társadalmat, életet, munkát, viseletet. Azt a kiállítást a tavalyi év egyik legjobbjának tartom, de most csak az menjen el a Néprajzi Múzeumba, aki szeretne látni néhány béna, divatjamúlt farmergatyát. Esetleg az állandó gyűjteményt.