A borús kert látható, a napos nem
Ferenczy Károly, a pictor doctus* gyűjteményes kiállítása a Nemzeti Galériában – a tárlat katalógusában megjelenik a művész teljes oeuvre-jegyzéke is
MúzeumCafé 26.
A 20. század kiemelkedő jelentőségű magyar képzőművészeinek életművét bemutató sorozat legújabb állomása a Magyar Nemzeti Galériában Ferenczy Károly munkásságát tárja a közönség elé. (Korábban ennek a sorozatnak volt része 1998-ban Rippl-Rónai József, 2003-ban Mednyánszky László, 2007-ben pedig Vaszary János munkáinak gyűjteményes kiállítása is.) Ferenczy neve a köztudatban elválaszthatatlanul összekapcsolódott a modern magyar művészet bölcsőjeként számon tartott nagybányai művészteleppel; elsősorban ilyen összefüggésben találkozhattunk a műveivel a Galéria állandó kiállításán éppúgy, mint a múzeum nagyszabású Nagybánya-tárlatán 1996-ban. Ferenczy alkotói pályájának gerincét valóban a művésztelepi időszak egyéni ízű impresszionista és posztimpresszionista képei alkotják, életműve azonban jóval árnyaltabb és összetettebb ennél. A nagybányai vidék ihlette motívumok mellett a hagyományos festészeti témák dominanciája és a reneszánsz művészetből merítkező inspirációk is jellemezték munkáit. Az 1910-es években készült aktképei és Pietà-variációi például a jól ismert Ferenczytől merőben eltérő, új művészi problémákra nyitott mestert mutatnak, késői művei formaelemző és szintetizáló törekvéseiről árulkodnak. A Galéria mostani kiállítása tehát alkalmat ad arra, hogy Ferenczy „kiszabaduljon” Nagybánya „fogságából”, és páratlanul gazdag oeuvre-je a maga teljességében megmutatkozhasson.
A kiállításon Ferenczy Károly csaknem 150 festményét és nyolcvan grafikáját mutatjuk be, de számos dokumentum – fotó, levél, katalógus, könyv – is színezi a válogatást; a Ferenczy Család Művészeti Alapítványtól és a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárától például korábban teljesen ismeretlen Ferenczy-fotók is érkeztek. A hazai és a határon túli köz- és magángyűjtemények feltérképezése nyomán tucatnyi múzeum kölcsönzött műtárgyat a Galéria tárlatára, de a válogatást több mint hatvan, magángyűjteményekben őrzött remekmű is kiegészíti. A debreceni Antal–Lusztig Gyűjtemény, a Kogart Gyűjtemény, a Polgár Gyűjtemény jeles darabjai éppúgy helyet kaptak a tárlaton, mint a magyar avantgárd gyűjtőjeként ismert bankár, Lukács József egykori kollekciójának egyik darabja, vagy például egy a Ferenczy-életműben témája miatt is különleges, a mostani bemutatóra Londonból érkező tengerkép.
A kiállítás nem a műtárgyak kronológiájára, a művész eltérő korszakaira koncentrál elsősorban, hanem a képi motívumok mentén tárja fel az anyagot. A látogató előtt nyolc nagyobb témacsoport, azon belül néhány árnyaltabb témaegység nyomán bomlik ki az œuvre: Önarckép, Zsánerkép, Táj és ember – Nagybánya, Portré, A műterem világa, Bibliai képek, Család, Alkotói folyamat.
Az első terem a művész korai éveinek, szentendrei korszakának naturalista szellemben fogant képeiből ad ízelítőt. Ferenczy maga ezen időszakáról egy évtizeddel később ugyan már erős kritikával szólt: „sem a művészetet, sem a természetet nem ismertem akkor még eléggé…”, de az utókor rehabilitálta ezeket a lírai hangulatú életképeket. Nemzetközi tárlatok egész sora szentel kitüntetett figyelmet napjainkban a naturalizmus áramlatainak. Példaként említhetjük a Magyar Nemzeti Galéria 2009-es München/Magyarul című tárlatát vagy a 2011 elején Amszterdamban (Van Gogh Múzeum) és Helsinkiben (Finn Nemzeti Galéria) megrendezett Illusions of Reality: Naturalist painting, photography and cinema 1875–1918 című kiállítást, amelyen a hazai színeket éppen Ferenczy Kavicsot hajigáló fiú (1890) című festménye képviselte nagy sikerrel. A közkedvelt zsánerképek sorában, az egymásra rímelő Leányok virágokat gondoznak (1889) és a Kertészek (1891) mellett olyan ritkán látható mű is helyet kapott, mint az MTA Művészeti Gyűjteményének Kertrészlet (1893) című olajképe.
Ferenczy viszonylag jól feldolgozott életműve tekintetében azt a feltételezést, miszerint a közgyűjtemények már nem rejthetnek ismeretlen remekműveket, cáfolja a komarnói Dunamenti Múzeum két kiállított festménye, az Erdőrészlet (1906 körül) és a Vörös fal I. (1910). Utóbbi kép a Ferenczy család nagybányai kertjének meghitt zugába enged bepillantást, oda, ahol a kert felé eső házfalat a pompeji falfestmények hangulatát idéző vörös szín fedte, amelyet annak idején Ferenczy felesége, Fialka Olga meglepetésnek szánt a művésznek. Otthonuknak ez a jellegzetes miliője négy alkalommal is feltűnik a festő vásznain. Az egyetlen, jelenleg lappangó darabot kivéve ezek a Vörös fal-variációk a művészfamíliának szentelt külön teremben most összegyűjtve láthatók.
A család érzelmi bástyaként, de intellektuális közösségként is rendkívül fontos volt Ferenczy Károly számára. Az elsőszülött fiú, Ferenczy Valér apja hivatását követve festőművész lett, a két ikergyermek azonban már más műfajokban bontakoztatta ki a tehetségét: Ferenczy Noémit a hazai gobelinművészet megteremtőjeként, Ferenczy Bénit pedig a 20. századi magyar szobrászat meghatározó alakjaként tartjuk számon. A világviszonylatban is párját ritkító művészfamília jelentőségének jelzéseként a kiállításon Ferenczy családi vonatkozású művei kiegészülnek az ugyancsak képzőművész feleség, Fialka Olga, valamint Valér, Noémi és Béni különböző alkotásaival is.
A kiállítás előkészítése közben összeállt egy fotókkal kísért képlista, olyan kiválasztott művek sora, amelyeknek hollétéről sajnos nem volt tudomásunk. Ezzel a virtuális „katalógussal” számos galériát kerestünk fel, és a magántulajdonban lévő képek „becserkészéséhez” is segítségüket kértük. Munkánkat többek között az Ernst, a Kieselbach, a Nagyházi, a Nemes és a Virág Judit Galéria támogatta. Erre a segítségre igencsak nagy szükségünk volt, ugyanis a KÖH védettségi nyilvántartásán keresztül kezdetben a Ferenczy-képeknek csak egy töredékéhez jutottunk el. Idővel, ahogy a kiállítás híre egyre szélesebb gyűjtői körben elterjedt, számos közvetlen megkeresés is érkezett hozzánk. Eltűntnek vélt műtárgyak bukkantak fel, így például az 1939-ben a Leopold Ringwald-gyűjteménnyel Londonba menekített Birkózók (1912), amelyet 2009-ben a donningtoni Dreweatts aukciósház árverezett, de előkerült a korábban csak archív felvételről ismert Jánossy Béla és neje (1906) című kettős portré is. Ez a festmény kiemelkedő kvalitásain túl az ábrázolt személye miatt is érdemes a bemutatásra, ugyanis a nagybányai születésű Jánossy ügyvéd a művésztelep alkotóinak elkötelezett gyűjtőjeként jó kapcsolatokat ápolt Ferenczyvel, akinek több főművét – Márciusi est (1902), Keresztlevétel (1903), Testvérek (1908) – is magáénak tudhatta.
A portréfestészet amúgy is jelentős hangsúlyt kapott Ferenczy munkásságában. Oeuvre-jének csaknem egynegyedét képmások alkotják, annak ellenére, hogy egy Réti Istvánhoz 1906-ban írt levelének tanúsága szerint ez a műfaj nem igazán állt közel a szívéhez: „Annyit mondhatok, hogy a két legterhesebb dologban van részem, a portrait festésben és a tanításban.” Negatív megnyilatkozása azonban nyilvánvalóan csak azoknak a megrendelésre készült arcképeknek szólt, amelyeket egzisztenciális okokból volt kénytelen elvállalni – illetve mindannak, ami elvonta őt az elmélyült alkotástól. Természetesen más elbírálás alá estek azok a mély empátiával készült, bensőséges hangulatú képmások, amelyek a közeli barátok, a művésztársak és hozzátartozóinak vonásait őrzik. A jól ismert portrék sorát – Kallós Ede arcképe (1889), Csók István képmása (1894) Morvay Jenőné (Mannó Katalin) (1899) Herrer Cézár és neje (1904), Malonyay Dezső (1904), Andreevits Melanie (1906) – a kiállításon egy szlovákiai közgyűjteményből kölcsönzött különös arckép is gazdagítja: a hipnózissal és okkult tudományokkal is foglalkozó jogász, Gömöry Olivér szuggesztív tekintetű, térdig ábrázolt alakját 1898-ben örökítette meg Ferenczy. Kultúrtörténeti érdekesség, hogy Gömöry szorosan kötődött Mednyánszky László és Justh Zsigmond baráti köréhez is.
Ferenczy párját ritkító műgonddal, fáradságot nem ismerő elszántsággal, a lényeget kutatva tökéletesítette műveit. Hetekig, hónapokig dolgozott egy-egy festményén, annak témavariációin. Kereste a leghatásosabb képkivágásokat, az egymásra rímelő színeket és formákat változtatva méregette a kompozíciós egyensúlyt. Alkotói folyamatába enged bepillantást az a kiállítási egység, ahol a rá annyira jellemző munkamódszert az egymás mellé sorakoztatott képi változatok és vázlatok sora érzékelteti. Itt kaptak helyet például a Nagybányához közeli egyik hegyen, az Izvorán 1909-ben készült olajképek, az azonos táji motívumok apró eltérésű variációi. De érdekes egyezéseket találhatunk az Est I. II. III. (1912) monumentális vásznain is, amelyeken az alkonyati fényben fürdeni induló három férfialak Árkádia-hangulatú repetícióit láthatjuk. Ugyancsak műhelytitkokat fed fel, a remekművek születésébe enged bepillantást a Szinyei Merse Pál portréjához (1910) társuló olajvázlat és grafikai tanulmány, valamint a reneszánsz mestereket idéző Vörös hátteres női akthoz (1913) készült tusrajztanulmányok együttese.
A Ferenczy-tárlat izgalmas „egymásra találásokra” is lehetőséget ad. Köztudott volt, hogy a művész, elégedetlen lévén némely befejezett festményével, feldarabolta a már kész kompozíciót, és a „töredékeket” mint önálló opusokat fejlesztette tovább. Ezek a régen szétválasztott részletek most ismét egymás mellé kerültek, és a látogató képzeletben újra egyesítheti azokat. Így találkozik például a szegedi Móra Ferenc Múzeum kobaltkék hátterű Virágcsendélete (1908) és párdarabja, a Vénusz-szobrot megörökítő magángyűjteményi kép. A bibliai motívumoknak szentelt teremben a háromfelé vágott monumentális Pietà (1913–14) festményből a Nemzeti Galéria Krisztus-képével és a szentendrei Ferenczy Múzeum Mária és Magdolna-vásznával találkozhatunk – sajnos a harmadik töredék, a Szent János evangélista figuráját őrző mű tulajdonosától nem érkezett válasz megkeresésünkre. A bibliai szekció újszövetségi képei között a látogató hiába keresi, nem fogja megtalálni a Hegyi beszéd (1896–97) ugyancsak szétvágott második változatának közgyűjteményi darabjait sem, de ennek az az oka, hogy ezek a művek a Ferenczy-kiállítással egy időben a Szépművészeti Múzeumban megrendezésre került Nemes Marcell-tárlaton láthatók. A neves műgyűjtő kollekciójában annak idején természetesen jó néhány Ferenczy-mű is helyet kapott, ezért Németh István kurátorral „alkut” kötöttünk, és a társmúzeum javára olyan remekművek szerepeltetéséről is lemondtunk, mint a kecskeméti Katona József Múzeum Csendélet kuglóffal (1907) vagy a magántulajdonú Női akt zöld háttérrel II. (1910) című festmények.
Vannak azonban ennél jóval fájóbb, tényleges hiányok is. Ferenczy gyűjteményes bemutatóinak sorát tekintve (1903, 1913, 1922, 1940) nagyon ritkán, több évtizedes kihagyásokat követően adódik csak lehetőség arra, hogy műveinek legjavát megismerhesse egy-egy generáció. Ennek a kitüntetett alkalomnak a felelősségét átérezve próbáltuk mi is összegyűjteni a legjelentősebb darabokat. A művek különleges összecsengésének egyik remek példája lehetett volna annak a két Ferenczy-olajképnek a párba állítása, amelyeken az azonos tájképi motívumot, a nagybányai Bertalan kertet eltérő – napos, illetve borús – időjárási viszonyok között, vérbeli impresszionistaként örökítette meg a művész. Sajnálatunkra azonban a napos változatról le kellett mondanunk: a magángyűjtők esetében olykor szembesülnünk kell olyan szubjektív tényezőkkel is, amelyeket nem tud felülírni a művész életművével szemben elvárható alázat.
Ferenczy Károly grafikai munkássága korábban méltánytalanul kevés figyelmet kapott, noha autonóm lapjainak kvalitása és emblematikussá vált szecessziós illusztrációinak műfajtörténeti súlya eddig is indokolta volna a rajzi anyagnak a reflektorfénybe kerülését is. A Nemzeti Galéria tárlatán első alkalommal találkozhat a közönség összegyűjtve Ferenczy grafikai oeuvre-jének javával, alkalmazott grafikai munkáival, az eddig múzeumi polcok mélyén lapuló vázlatkönyveivel és finom humorérzékéről árulkodó karikatúráival.
A kiállítást a csupán archív felvételekről ismert, napjainkban lappangó műveknek a fotói zárják, mindenekelőtt annak a reményében, hogy bemutatásuk segítheti majd újbóli felbukkanásukat.
A tárlatot megelőzően a Nemzeti Galéria műhelyében számos festmény restaurálása történt meg, s ezek, megszabadulva évszázados szennyeződéseiktől, újra visszanyerték végre eredeti, intenzív színvilágukat. A művész egyik korai remekműve, az 1894-es keltezésű monumentális olajkép, az Ádám is így, ráadásul külön szponzori támogatással újult meg ebből az alkalomból.
A kiállításhoz kapcsolódva a Galéria megjelentette Ferenczy Károly összegyűjtött és jegyzetekkel ellátott levelezését, de a többéves kutatómunka lehetőséget adott arra is, hogy összeállítsuk és a tárlatot kísérő reprezentatív kiadványban publikáljuk Ferenczy Károly oeuvre-katalógusát.
[*] Ferenczy Károly kiállításához a „pictor doctus” alcímet szerettük volna választani. Ez a kifejezés találóan összegzi, pontosan jellemzi Ferenczy tudatos, a művészettörténeti előzményekből táplálkozó festészetét, elmélyült, intellektuális alkotói attitűdjét és kortársai között párját ritkító klasszikus műveltségét. (Németh Lajos a Modern magyar művészet című könyvében a hazai festészet poeta doctusának nevezi Ferenczyt.) Javaslatunkat a Galéria szakmai grémiuma azért vetette el, mert a hazai művészettörténet-írás más alkotókat, elsősorban Székely Bertalant illeti ezzel a megjelöléssel.
A kiállítás kurátorai Boros Judit és Plesznivy Edit, a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténészei.