Bükkábrány és dendrokronológia
MúzeumCafé 5.
A világviszonylatban is egyedinek számító bükk-ábrányi mocsárciprusok kapcsán rendszeresen említik a dendrokronológiai vizsgálatot, mint az egyik fontos elemzési eljárást. A görög nyelvben jártasak számára sokat elárul a tudományág neve. Ám mivel ők relatíve kevesen vannak, érdemes egy kis etimológiával kezdeni az ismerkedést! Három görög szó rejtőzik az elnevezésben: a fa jelentésű dendron, az időre utaló chronosz és a tudományt jelző logosz. Azaz egy olyan tudományterületről van szó, amely a fák, famaradványok korával foglalkozik, s ehhez a fák azon közismert „tulajdonságát” használja fel, hogy növekedésük során jól látható, jól elkülönülő szakaszok képződnek a testükben, amit egyszerűen évgyűrűknek nevezünk.
Elvben minden fa minden esztendőben egy-egy évgyűrűt növeszt. Ezek vastagságát rengeteg tényező befolyásolja (a fa fajtája, a termőhely jellege, a csapadék és a napfény mennyisége, a kártevők tevékenysége stb.). Ezek viszont minden évben másként hatnak a fákra (pár éve a Balaton-környéki erdőket letarolta az amerikai szövőlepke hernyója, majd elmúlt a fertőzés, és tavaly ez már nem okozott kárt). Így a fák egymás utáni években észlelhető növekedése különböző.
Ezek a hatások általában nem egy-egy fára hatnak, hanem egy egész erdőrészre, hegységre, tájegységre. Így az egy helyen, egymás közelében növő, azonos fajú fák évi növekedése közel egyforma lesz (ugyanolyan vastag lesz bennük az évgyűrű), és különbözik az előző évitől. A mi erdeinkben a tervszerű erdőgazdálkodás következtében száz-százhúsz évesnél idősebb fát nem találunk (néhány védett kivételtől eltekintve). Így ha kíváncsiak vagyunk az egyes esztendőkhöz tartozó évgyűrű vastagságokra, akkor csak a 19-20. század fordulójáig tudunk visszanyúlni.
A fák növekedésének harmadik jellemzője, hogy a fiatal, életpályájuk kezdetén lévő fák és az idősek közel azonos módon reagálnak az őket ért hatásokra. Ez azért fontos szempont, mert ha egy frissen kivágott fán megismerjük az elmúlt száz év évgyűrűvastagságait, és keresünk egy ember által már felhasznált öreg fát – amely egy rövid ideig együtt élt az általunk ma kivágott fával –, akkor az évgyűrűvastagság-sorukat „átlapolhatjuk” egymással. Ez azt jelenti, hogy az öreg – például gerendának használt – fában ugyanolyan vastag évgyűrűt találunk, mint a valamikor fiatal, ma általunk már öreg példányként kivágott fában, hiszen életüknek volt egy közös periódusa. Ezt az „átlapolást” folytatva messze visszanyúlhatunk az időben, és elkészíthetjük egy-egy terület és fafaj évre pontos évgyűrűvastagságának adatbázisát. Bár már Michelangelo leírta az évgyűrűk főbb sajátosságait, az „átlapolás” lehetőségére csak a 19. század végén figyelt fel egy amerikai csillagász, A. E. Douglass. Ekkor született meg ez a tudományterület.
Mindezek birtokában egy régészeti ásatáson, vagy műemléképület kutatása során előkerült famaradvány (gerenda, deszka, bútor, vagy hajóroncs) kora meghatározható. Nem kell mást tennünk, „csak” megmérni az ismeretlen korú maradványban lévő évgyűrűvastagságokat, és megkeresni az adatbázisunkban – a virtuális „végtelen fánkon” –, azt a szakaszt, amikor az adott vastagságú évgyűrűk követték egymást. Ezért is vált az – ideális esetben akár negyedév pontosságú eredményt adó – eljárás mára a régészet egyik fontos segédtudományává. A megvizsgált fa kivágási időpontja ugyanis a legtöbb esetben megegyezik a felhasználás időpontjával is.
Az elmondottak alapján az eljárás néhány korlátja is felsejlik: területenként és fafajonként kell adatbázist építeni. Szerencsére a különféle korok emberei kellően megválogatták a felhasznált fákat, csupán pár fajt használtak komolyabb alkotások alapanyagául. Így építkezésre sokáig kizárólag tölgyfát, illetve a magashegyi területeken egyes fenyőféléket, míg a táblaképek alapanyaga sok helyen a hársfa.
Nehézséget jelenthet, hogy évgyűrű csak azokon a területeken képződik, ahol vannak évszakok, és van nyugalmi periódus a fák életében. Magyarul: a trópusi területeken nem lehet ezt a kormeghatározást alkalmazni. Az elmúlt évtizedekben a kutatásnak két nagy iránya fejlődött ki: a klasszikus dendrokronológia és a dendroklimatológia. Ez utóbbi – kicsit leegyszerűsítve – az évgyűrű vastagsága alapján az egykori időjárást próbálja meg rekonstruálni.
Jelenleg van születőben egy harmadik nagy terület, a dendroökológia, amely azt vizsgálja, hogy meddig éltek a fák, milyen életpályájuk volt, hogyan hatottak egymásra, milyen kor- és fajösszetétele volt egy-egy erdőnek.
Mit vizsgálhatunk a bükkábrányi fákon?
Ezeknek a fáknak az esetében ezzel a módszerrel egyetlen kutató sem tud abszolút keltezést adni, mert esélytelen, hogy közel hétmillió évre visszanyúló adatbázisunk legyen. Már csak azért sem, mert az éghajlat többször is megváltozott, mocsárciprusok régóta nem élnek a Kárpát-medence területén természetes közegben. Relatív – egymáshoz, illetve a térségben még előkerülő, korabeli maradványokhoz viszonyított – korukról azonban sokat megtudhatunk, például azt, hogy a fák igen hosszú életűek voltak (az egyik közepes vastagságúban több mint 450 évgyűrűt találtunk). Rekonstruálhatjuk azt a folyamatot is, amikor a még élő ciprusokat eltemette az a kis folyócska, amely a fákat megőrző iszapos homokot hozta. De az egykori, sokmillió éves, a Rudapithecus hungaricus által is látogat(hat)ott erdő hétköznapjairól is sokat elárul a kutatás, hiszen öreg és fiatal, már pusztuló, korhadó, és ereje teljében lévő példányok egyaránt előfordultak a megmaradt, meglelt, és a kutatóknak átadott példányok között. (Ezúton is köszönettel tartozunk mindenkinek a gépkezelőtől a geológuson át a vezérigazgatóig, akik felismerték a leletek rendkívüliségét, és nem hagyták elpusztulni, elveszni azokat!)
A kutatómunka megkívánja a más területekkel való együttműködést is, hiszen mindenki csak egy szeletet tud megismerni, a nagy kép csak közösen állítható össze. Ennek a sajátos „puzzle”-nek a kirakása kezdődött el tavaly nyáron, és folytatódik még évekig. Az asztal körül sokan vannak: geológusok, biológusok, restaurátorok, paleontológusok, köztük a Magyar Dendrokronológiai Laboratórium és a Budapest Tree Ring Laboratory – helyileg az ELTE TTK Őslénytani Tanszékének – dendrokronológusai is.”