„Csak nehogy véletlenül berúgjuk azt az öngólt”

Pozsonyban a Koronázási domb tér sarkán, a Duna-parton álló Esterházy-palota eredetileg barokk, 1870-ben historizáló stílusban átalakított épületében működik a Szlovák Nemzeti Galéria. Az U alaprajzú palota két szárnyát egy sok vitát kiváltó modern kiegészítés köti össze a Duna felől. Ez a silány anyagokból kivitelezett épületrész, a mintegy ezernyolcszáz négyzetméter területű, elsősorban időszaki tárlatokat befogadó tér 2001 tavaszára teljesen használhatatlanná vált, így Katarína Bajcurová igazgató úgy döntött, hogy bezáratja. A lépés számos kritikát kapott mind a szakma, mind a közönség részéről, miközben felvetődött a modern szárny teljes elbontásának lehetősége is. Végül – még 2001-ben – a Galéria vezetése és a Kulturális Minisztérium úgy döntött, hogy terveket készíttet a rekonstrukcióhoz. Az első ütem 2004–2005-re fejeződött be Rosica Boršcˇová tervei szerint. Az első ütemben csak a legszükségesebb feladatokra összpontosítottak, a teljes épületegyüttes újragondolása akkor még nem történt meg, pedig ez is elengedhetetlenül szükségesnek tűnt; annál is inkább, mivel Bajcurová pályázatában már szerepelt a Szlovák Nemzeti Galéria fejlesztése, egy a 21. század követelményeinek megfelelő, multifunkcionális múzeumépület kialakítása. Ráadásul a 2004. évi dunai árvíz idején egy raktárban a vízbetörés súlyos károkat okozott a műtárgyállományban is. Az ezután kiírt nyilvános tervpályázat győztese 2005-ben a BKPŠ Kusý–Panˇák építésziroda lett. A munkák elkezdődtek, 2010-től pedig az intézménynek új igazgatója is lett: Alexandra Kusá művészettörténész.

– Milyen volt a galéria 1989-től az ön kinevezéséig, és milyen ma?

Az intézmény folytonosan változott. 2008-ban, amikor a galéria megalapításának hatvanadik évfordulója tiszteletére kiállítást rendeztem, részletesen tanulmányoztam a történetét. Létezésének mindegyik időszakában valami más volt a fontos. Az elődöm, Katarína Bajcurová például nagyon odafigyelt, hogy megváltozzon az intézmény szakdolgozóinak összetétele, és megújuljon a kurátori csapat; úgy gondolom, ezt kiválóan sikerült is megvalósítania. Tudom, hogy a változtatás hosszadalmas, mert a szocializmus idején az intézmény nagyon profanizálódott, amolyan bástyaként tekintettek rá, 1989 után viszont mindenben szabad akart lenni, de a galériának azért mégiscsak egy kicsit konzervatívnak kell maradnia. Mindenkinek más volt az elképzelése, mások voltak az elsődleges céljai, de azt gondolom, alapvetően az elődöm munkáját folytatom. Tudom, mennyire nehéz a személyi kérdésekben döntéseket hozni, szerintem ezeket Katarína kitűnően oldotta meg. Alapvető sztenderdeket vezetett be, amelyek korábban hiányoztak. Egy kiállítási katalógusnak időben kell megjelennie, tartalmaznia kell a művek jegyzékét, jegyzeteket, irodalomjegyzéket és a hibátlanul megszerkesztett leírásokat; mindez triviálisan hangzik, de éppen ezek az alapvető szakmai sztenderdek. Számára ez nagyon fontos volt, és azt hiszem, sikerült is megfelelően átültetnie a gyakorlatba. Én – talán azért is, mert a technika világa sokat fejlődött – arra kezdtem összpontosítani, hogy a galéria jobban nyisson a világ felé, hogy alakuljon át olyanná, ami egy ilyen jellegű intézmény előtt modellként áll a 21. században. Továbbá a szakmai munka olyan sztenderdjeinek meghatározásával, mint például a raktárak működése – tehát olyasmikkel, amik a külső szemlélő számára nem láthatók – vagy az alkalmazottaknak a látogatók iránti viselkedésével. Azzal, hogy megváltozzon, hogyan lát bennünket a nyilvánosság. Lehet, hogy ezek apróságok, de nagyon fontosak. Bennünket az adófizetők pénzéből tartanak fenn, és a köz érdekeit szolgáljuk, a közérdek azonban nem azt jelenti, hogy lejjebb toljuk a minőség mércéjét. Éppen hogy a színvonalat igyekszem tartani, köszönhetően a megkezdett projektjeinknek is, amelyek nagyon jól továbbfejleszthetők. Olyan lehetőségeket kell keresni, amelyekben ötvöződik a minőség és a könnyedebb stílusú bemutatás lehetősége; ez számomra nagy kihívás. Igyekszem úgy megtartani az intézményt, hogy természetesnek látsszon, ugyanakkor működőképes legyen.

– A Szlovák Nemzeti Galéria fennállásának egyik legjelentősebb időszaka előtt áll, és nemsokára ez vár a magyarországi kollégákra is, ahol új múzeumi negyed létrehozását tervezik. Mit gondol a múzeumi negyedekről? Hogyan befolyásolta a Szlovák Nemzeti Galéria költöztetése az intézmény személyzeti politikáját?

A költözés nagyon nehéz döntés volt. Leginkább az, hogy hogyan álljunk hozzá. Mi részben helyben maradunk, mert az Esterházy-palotából nem költözünk ki, itt nem lesz felújítás. Ez az egyetlen ilyen épületrész az egész komplexumban, tehát több lehetőség is adódott: például hogy mind az Esterházy-palotába költözünk. Végül amellett döntöttünk, hogy ideiglenes helyre költözünk. Az egész helyzetet „kreatív ideiglenességnek” nevezzük. Több modellt próbálunk ki, hogy lássuk, hogyan működhetnek egyes új dolgok „élesben”. Néhány dolgot külföldről veszünk át, de nem minden máshol működő dolog tud működőképes lenni a mi környezetünkben is, erre már rájöttünk. Nagyobb hangsúlyt fektetünk a kísérő rendezvényekre, mégpedig úgy, hogy kevesebb lesz a kiállításunk, így azokhoz több programot tudunk szervezni. Együttműködünk például a filharmóniával és más intézményekkel. Teret adunk nekik, és igyekszünk több közös projekt felé nyitni. Ezzel bővítjük a lehetséges látogatók körét. Új munkatársakat is keresünk, mivel a felújítás után a galéria nagyon nagy intézmény lesz, ami teljesen másként működik majd, mint eddig.

– Ebben a „kreatív ideiglenességben” tehát új működési modelleket próbálnak ki. Feltételezem, ebben a szakdolgozók is részt vesznek, mégpedig jelentős módon. Mik maradnak a galéria szakmai-tudományos feladatai ebben a mostani, korlátozott helyzetben?

Mindenekelőtt folytatódik a gyűjtemények digitalizálása. Ez egy európai uniós támogatású, nagy költségvetésű projekt, amely ebben az évben fejeződik be. A munkálataiból minden kurátorunk kiveszi a részét, mert az az elképzelésünk, hogy ténylegesen digitalizáljuk a gyűjteményeink mintegy kilencven százalékát. Továbbá beterveztük az összes gyűjtemény felülvizsgálatát, és amint ismert lesz a felújítás végének időpontja, megkezdjük a legnagyobb tudományos projektünk megvalósítását, az új állandó tárlatok előkészítését.

– Hogyan sikerült biztosítani ennek a nagy felújításnak az anyagi hátterét?

Jelenleg az állami költségvetésre vagyunk utalva, mert azzal, hogy a Szlovák Nemzeti Galéria Pozsonyban található, nem vonatkoznak rá az európai alapok pénzei.

– Az, hogy felújítás alatt áll a Galéria, egészen pozitív képet kelt Szlovákia kultúrpolitikájáról. Értelmezhető az államnak ez a cselekedete „pars pro toto”-ként, hogy mindez más területeken is ugyanígy működik?

Ezt nem tudom pontosan megítélni, de a miniszter úr többször is úgy nyilatkozott, hogy a Szlovák Nemzeti Galéria rekonstrukcióját elsődlegesnek tekinti. Úgy gondolom, egy ötmilliós nemzet többet érdemel egy ezerkétszáz négyzetméteres Nemzeti Galériánál. Ez olyan intézmény, ami ugyanúgy hozzátartozik egy államhoz, mint a Nemzeti Színház vagy a Nemzeti Könyvtár. Ez részben a kulturális örökségből adódik, részben pedig egy bizonyos fokú kulturáltságból. Nemzeti Galériával rendelkezni európai sztenderd, és mi is Európa részei vagyunk.

– A Szlovák Nemzeti Galéria gondozza a zólyomi várat, a rózsahegyi galériát, a Ľudovít Fulla Galériát és a nagyőri Mednyánszky-kastélyt is.

A rózsahegyi galéria Ľudovít Fulla ajándéka volt a Szlovák Nemzeti Galériának. Ugyanez érvényes a nagyőri kastélyra is, amely a Mednyánszky-gyűjteményhez és Mednyánszky László személyéhez kötődik. Mindennek a hátterében az a politika állt, hogy aminek össznemzeti jelentősége van, az a Szlovák Nemzeti Galériához tartozzon. Ez alapján a zólyomi vár kissé kilóg a sorból, mert nincs saját gyűjteménye. Sokáig gondolkodtam, hogy a várat nem a városnak kellene-e kezelnie, de azzal, hogy ott rendeztük be a digitalizáló központunkat és oda költöztettük a gyűjteményeinket, ezzel már nem foglalkozom, mert ez az objektum lett tulajdonképpen a tartalék terünk. Ezeken kívül a gondnokságunk alatt áll a bazini Naiv Művészeti Galéria is, amelyet viszont ki szeretnék vonni a Nemzeti Galéria hatásköréből, mert úgy gondolom, hogy tematikailag nem tartozik hozzánk. Azt vallom, hogy azok a dolgok, amelyek jelentőségüknél fogva túlmutatnak egy-egy régión, a mi gondnokságunk alá kellene tartozzanak, de a régióknak is ki kell elégíteniük saját szükségleteiket, ezért maguk is kell hogy fenntartsák az intézményeiket.

– Ön szerint mely múzeumoknak vagy gyűjteményeknek kellene még a Szlovák Nemzeti Galéria gondnoksága alatt állniuk?

Például a Martin Benka-gyűjteménynek, amely szép párhuzama lehetne a Fulla-kollekciónak. Egy időben a mezőlaborci Warhol-gyűjtemény is szóba került, ez viszont sajnos nagyon kicsi. A jelenlegi helyzetben ezeket a terveket nem látom reálisnak, de ha az egész rendszer máshogy lenne felépítve, úgy gondolom, ezt is meg tudnánk oldani.

– Visszatérnék még a felújításhoz, ami harminckét hónapig tart…

Igen, harminckét hónapra van tervezve, azzal, hogy addig készül el az épület, a raktárak és a belső terek. Ezzel párhuzamosan kellene zajlania a belső tér újrarendezésének és az új állandó tárlatokat előkészítő munkáknak.

– Mi az elképzelése, hogyan kellene kinéznie a Szlovák Nemzeti Galéria új állandó tárlatának? Milyen követelményeket kell teljesíteniük ezzel a kiállítással?

Mivel ez rendkívül érdekes, fontos és a legnagyobb témánk, már többször is hozzáfogtunk a megoldásához. De embargót hirdettem, hogy majd csak akkor kezdjünk el beszélni róla, amikor ténylegesen elkezdődik a felújítás. Mert hogy ezeknek a hosszú távú szakmai elmélkedéseknek a megkezdése, miközben tudjuk, hogy idővel a vélemények is alakulnak, úgy gondolom, az intellektuális energiákkal történő pazarlás lenne. Azt viszont már megbeszéltük, hogyan kezdjük majd el. Mindannyian ötleteket gyűjtünk érdekes állandó tárlatokból, amelyeket valahol láttunk, és ezeket bemutatjuk majd a kollégáinknak, elmondjuk, mi nyerte el benne a tetszésünket és miért. Az állandó kiállítás fogalma az utóbbi évtizedekben nagyot fejlődött. Úgy gondolom, mindenképpen kell állandó tárlat, de azon a véleményen vagyok, hogy kellenek benne olyan helyek, amelyeken lehet változtatni, és idővel át is lehet őket alakítani. Szeretem a „klasszikust”, és ha nincs is Mona Lisánk, igyekeznünk kellene, hogy némely gyűjteményi tárgyunk emblematikussá váljon.

– Ezzel kapcsolatban eszembe jut, hogy külföldön is sok gyűjtemény van, nagy látogatottságú múzeumok, amelyekben az ember képet kap arról, mi is az a művészettörténet. De ezek a gyűjtemények legtöbbször valakitől öröklődtek, tehát az adott intézmény megkapta egy család gyűjteményét; egy-egy főnemesi, királyi gyűjtemény őrződött meg egy-egy nagy nemzeti gyűjteményben. A mi Nemzeti Galériánkat viszont a kezdetektől fogva művészettörténészek építették, így az egyes alkotások talán programszerűen, valamilyen előzetesen elgondolt koncepció alapján érkeztek a gyűjteménybe.

Igen, de ezek a koncepciók is folyamatosan változtak. A megújulás lehetőség arra is, hogy bemutassuk ezeket a változásokat. Mindenképpen úgy gondolom, hogy a mi tárlatunknak tematikusnak kell lennie, nem történelminek, „Ádámtól és Évától” kezdődőnek, hanem bizonyos témákkal kell foglalkoznunk. Számomra az egyik legélménydúsabb tárlat, amelyet eddig láttam – pedig már sok jót láttam – a Tate Modernben nem a mostani, hanem az azt megelőző, 2000 utáni, amelyet négy részre osztották. Mindegyik a 20. századdal foglalkozott, és egy-egy szóláncból indult ki, amelyek a témájához kapcsolódtak, és nagyon szépen, ahistorikus módon magyarázták el a 20. század művészetében jelen lévő állandó témákat, amelyeket különböző módon jelenítettek meg. Már a tárgyak egymás mellé helyezésével sikerült elérniük, hogy a látogató sokkal több mindent értett meg, mintha elolvasott volna egy értekezést a művészet történetéről. Mert ha látok egy csendéletet és hozzá egy ugyanolyan témájú installációt, azonnal megértem, hogy úgy is tekinthetek rá, mint annak a típusnak a fejlődésére.

– A Szlovák Nemzeti Galéria nem az egyetlen nemzeti gyűjteményképző intézmény, vannak még mások is. Milyen az ő helyzetük, illetve hogyan tud velük együttműködni a Szlovák Nemzeti Galéria?

Két nemzeti intézménnyel működünk együtt: a Nemzeti Múzeummal és a Nemzeti Színházzal. Utóbbiban például azt szeretnék, hogy azokat a kiállításokat, amelyeket az ő épületeikben rendeznek, mi hozzuk létre, ezáltal magasabb színvonalúak legyenek. A Nemzeti Múzeummal pedig együtt dolgozunk a pozsonyi várban létrehozandó nagy gótikus kiállítás előkészítésén. A Nemzeti Múzeum szintén egy olyan intézmény, amelyet fel kellene újítani, mert az épülete bizonyos mértékig meghatározza a működését. Úgy gondolom, neki is az önreflexió útjára kellene lépnie, ahogy mi is tettük, és megpróbálni megtalálnia a maga 21. századi helyét. Nekem úgy tűnik, mintha a Nemzeti Múzeum harcolna a rengeteg feladatával, ahelyett hogy elmondaná, mi jelenti számára a prioritást. Nekünk ezt talán azért volt könnyebb megtennünk, mert kisebb intézmény vagyunk: százhetven munkatársunk van, de így is nagyon nehéz volt néhány kívülről láthatatlan dolgot máshogyan kezdeni el csinálni. Csak annyit elérni például, hogy az alkalmazottak mosolyogjanak a látogatókra. Teljesen banálisan hangzik, de nagyon fontos dolog, mert hozzájárul ahhoz, hogy milyen kép alakul ki az emberekben az intézményről.

– Van még praktikus tanácsa a magyar kollégáknak, akiknek hamarosan szintén költözniük kell?

Biztosan nagyon sokat segít, ha az adminisztratív részleg költöztetésével külső céget bíznak meg, és nem szenvednek vele maguk. Nagyon fontos az előkészítés. Pontosan tudni kell, minek hol lesz a helye és miért. Nem válik kárukra, ha az adminisztrációt és a gyűjteményekkel való munkát nem egyszerre, egy időben végzik, mert ha az ember maga sem tudja, hová is ülhet le nyugodtan, valószínűbb, hogy valamit elhanyagol. Mi a gyűjteményeket az egész nyár folyamán költöztettük. Amikor megbizonyosodtunk, hogy minden alkotás a helyén és rendben van, csak azután költöztünk mi.

– A Szlovák Nemzeti Galéria eddigi történetében nagyon kevés olyan kiállítást rendeztek, amely tágabb kontextusaiban, más nemzeti művészetekkel összevetésben mutatta volna be a szlovák művészetet, illetve szinte teljesen hiányoztak a máshonnan átvett vendégkiállítások. A felújítás után várható változás ezen a téren?

A legfontosabb oka, amiért nem voltak eddig átvett kiállításaink, az, hogy mivel nincsenek megfelelő tereink, inkább nem kockáztattuk meg minőségi művek kölcsönkérését.

– Mikor lettek a Nemzeti Galéria terei „nem megfelelők”? Mióta tart ez az állapot?

A helyzet azért nem katasztrofális, soha nem történt semmilyen rossz dolog. Vagyis csak egyszer, amikor a kaszárnya épületében annyira lecsökkent a nedvességtartalom, hogy a levegő szárazabb volt, mint a sivatagban. Bevallom, eléggé idegesítő, amikor a klímaberendezésünk csak annyira működik, hogy abból akár nemzetközi botrány is lehet. Még ha ez kifelé nem is nagyon látszik, de ha egy kölcsönzött műnek baja történne, akkor soha többé senki sem adna nekünk kölcsön semmit. Az Esterházy-palotát palotának hívják ugyan, de aki látta, tudja, hogy tulajdonképpen egy polgárház – egy kicsit magasabb mennyezetekkel. Itt valamiféle fantasztikus kiállítást rendezni nekem teljesen aránytalannak tűnik. Tény, hogy a Nemzeti Galéria része, de inkább kamarajellege van. Nagyon szeretném, ha egy külföldi partner szemében olyan komoly múzeumként mutatkozhatnánk be, amelyik tudja a dolgát. Mondok egy példát. Az egyik kiállításunkra kölcsönöztük a bajmóci oltárt, és a kölcsönzési feltételek értelmében három defenzor kell legyen mellette. Szörnyen néz ki, olyan, mintha egy műalkotást három fagyasztóládával raknánk körül. Ez így nem professzionális, és csak imádkozunk, hogy még véletlenül se legyen áramszünet. A másik dolog, hogy a költségvetésünkből és a finanszírozásunk módjából kiindulva nagyon nehezen tudunk nagy projektekbe fogni. Mert ezek sosem egyéves projektek, nekünk viszont mindig csak az éves költségvetésünket garantálják. Ebből azt már sikerült megoldanunk ugyan, hogy egy részét a kiállításokra különítjük el, ami korábban nem létezett, de csak nagyon kevés egyéb támogatási kérelmet tudunk beadni. Márpedig ha nem tudom garantálni egy hároméves projekt finanszírozását, akkor inkább nem is kezdek bele. Lehet, hogy nem vagyok eléggé bátor, de arról is szó van, hogy nem csak a saját bőrünket vinném vásárra, hanem az ország hírnevét is. Az ilyesmi öngól lenne. Azt szeretném, ha a körülmények teljesen sztenderdek lennének, hogy ha eljönnek az emberek megnézni a munkánkat, büszke lehessek, és örüljek, hogy tátott szájjal bámulják, és hogy garantálva legyen, hogy a projekt három évig működik is. Lassú tempóban építjük a hírnevünket. Biztos, hogy sosem lesz itt Van Gogh-kiállítás, de úgy gondolom, hogy a környezethez viszonyított arányos projekteket meg tudjuk majd valósítani. A másik dolog, hogy mindig is azt gondoltuk, hogy az embereket a külföldi művészet érdekli. Egy általunk elkészített közvélemény-kutatás alapján azonban elmondható, hogy az emberek többsége a szlovák művészet iránt érdeklődik. Ez éppen a környezet kulturáltságából ered, és abból, hogy milyenek a működés feltételei. Tehát nem vagyok benne teljesen biztos, hogy egy esetleges „vadabb” projektünknek lenne-e közönsége, kivéve persze a szűkebb szakmai réteget. Nagyon jó dolog persze, ha az ember megvalósíthatja a művészettörténészi ambícióit, de nekem így, hogy már nem vagyok kurátor, igazgatóként tényleg a köz érdekét is szem előtt kell tartanom. Ezzel nem azt mondom, hogy alárendeljük magunkat az emberek ízlésének, hanem hogy nem kínálhatunk nekik olyasmit, amire nincsenek felkészülve. Nekünk kell őket nevelnünk. Mindezt sokféle módon próbáljuk megtenni, több kísérő rendezvényt szervezünk, megnyitottuk a könyvesboltunkat. Azzal, ami tulajdonképpen a „support”, igyekszem kialakítani egy látogatói réteget, amely eljönne egy ilyen kiállításra.

– Ez egészen sikeres is. Most olyan légkör van kialakulóban, amely lélegzet-visszafojtva várja, hogy mikor nyílik meg már a Nemzeti Galéria. Kialakult egy csoport, amelyik már most nagy rajongója, ilyen eddig nem volt. A kiállításaikhoz is sikerült támogatókat szerezniük. Fel lehet őket használni az akvizíciókhoz is? És ezzel együtt adódik a kérdés, hogy milyenek az ön elképzelései az akvizíciós tevékenységről, és mi az, ami ebből megvalósítható?

Előbb a támogatókról. Ez egy hosszú távú dolog. Korábban sosem hittem benne, de kezd működni. Tényleg márkát kell építeni. Nekünk minden jel szerint sikerült valami, például hogy egész évben ingyenes a belépés, mert megfizeti egy szponzor. Ami az akvizíciókat illeti, ez számomra nehéz téma. Több gyűjteményünk van, a forrásaink viszont korlátozottak, ezért igyekszünk úgy megvalósítani a programjainkat, hogy minden évben egy konkrét témára összpontosítunk. Igyekszünk olyan kortárs műveket is vásárolni, amelyeknél a hangsúly a művön és nem a szerző nevén van, mert a fiatal művészek esetében a név még nem feltétlenül biztosítéka semminek, de ha a mű jó, remélem, hogy húsz év elteltével is jó lesz. Az akvizícióink alapelve az, hogy a javaslatokat az egyes gyűjtemények kurátorai teszik. Úgy gondolom, a magántőke belépése az akvizíció folyamatába csak idő kérdése. Már ma előre látom, hogy milyen lesz a magángyűjtők igyekezete, hogy a műtárgyaikat elhelyezhessék az új kiállításainkon.

– A Szlovák Nemzeti Galéria tulajdonképpen hosszú időn keresztül helyettesítette és helyettesíti egy kortárs és modern művészeti múzeum szerepét, hiszen a gyűjteményei is ilyen jellegűek. Milyen lesz az új galéria viszonya a modern művészethez?

Úgy gondolom, hogy abból kiindulva, milyen ország vagyunk, milyen a kulturális hátterünk és milyenek a hagyományaink, a Galéria fejlesztésére vonatkozó elképzelés olyan, hogy alapvetően három nagy gyűjteményünknek kellene lennie, amelyekhez állandó tárlatoknak, akvizícióknak és kiállítási programoknak kellene kapcsolódniuk. Ez a három: a régi művészet gyűjteménye, a modern és kortárs művészet gyűjteménye (mindenképpen így együtt) és az iparművészet és építészet gyűjteménye. Ilyen a gyűjteményi fondunk kialakítása, a szervezeti struktúránk, és úgy gondolom, hogy erre lesz lehetőségünk azokban a terekben, amelyeket most újítunk fel. Meg vagyok győződve arról, hogy a kortárs művészettel is foglalkoznunk kell, de másféle módon, mint azt például a Kunsthalle teszi. Nemzeti Galériának mindig léteznie kell, és lehet, hogy furcsa ezt tőlem, egy viszonylag fiatal embertől hallani, de úgy gondolom, hogy bizonyos dolgokban konzervatívnak kell lennie. Az alapvető sztenderdeket be kell tartani, viszont nem gondolom, hogy ez a nagy kísérleteknek teret adó hely. Máshol is így van ez, ezt várják tőlünk, ez egy ilyen jellegű intézmény feladata. Őrizni és dönteni. Ez nem azt jelenti, hogy néha nem kell „elszállnunk”. De valakinek tartani kell ezt a szintet, hogy a többiek olykor „elszállhassanak”, mert mindig kell legyen egy norma, amihez viszonyítani lehet.

– Mielőtt a Szlovák Nemzeti Galéria igazgatója lett, az intézmény modern és 20. századi kortárs gyűjteményeinek vezető kurátora volt, szakmai érdeklődése középpontjában a 20. század művészete állt. Van még ideje a tudományos munkára?

Mostanában nem igazán, de azt mondtam, hogy kell rá találnom. Elkészültem az ötvenes évek művészetét tárgyaló kéziratommal, de még nem vagyok vele elégedett, ezért át akarom dolgozni. Ez azonban nehezebb, mint az írás. Mégis szükségesnek tartom, mert nem gondolom, hogy valaki egyhamar ismét foglalkozik majd ezzel a témával. Úgy gondolom, hogy a képzőművészet formáját különböző külső hatások befolyásolják, és az ötvenes években ez annyival érdekesebb volt, hogy a kultúrpolitika nagyon erősen kapcsolódott a művészet arculatához. Szórakoztató, amikor kutatás közben rájövök, hogy valami teljesen máshogy volt, mint ahogy korábban gondoltuk.

– Megszakadt ének címmel rendezett egy nagy kiállítást, amelyik az ötvenes évek művészetével foglalkozott. Sikerült ezeket a politikai dolgokat a kiállításba is belevinnie?

Igen, a kiállítás olyan további témákra tagolódott, amelyeket nem maga a képzőművészeti anyag, hanem a kontextus szempontjából határoztam meg. Az egyik terem például azt mutatta be, hogyan néztek ki abban a korban a kiállítások. Igyekeztem bemutatni minden olyan képet, amelyek a legnagyobb kiállításokon szerepeltek, elmondva azt is, hogy melyikeken. Fáradságos munkával kerestem meg azokat a képeket, amelyeket a kiállításokon eladtak, továbbá hogy kik és mennyiért vették meg, mit mondott róluk az értékelő bizottság, és ezeket az információkat is a kiállítás részévé tettem. Igyekeztem az egyes képekhez kikeresni azt is, hogyan elemezték őket a korabeli sajtóban.

– Ez a kiállítás tehát inkább történelmi volt, amely az eseményeket, a kulturális összefüggéseket vizsgálta. Mi volt benne a művészettörténet?

Mindent a műalkotásokon keresztül mutattam be. Voltak ugyan kísérő dokumentumok is, de azok mindig egy adott műalkotásra vonatkoztak. Szerintem nagyon nehéz lenne történelmi fogódzók nélkül elmesélni ezt a történetet. Gyakran történik, hogy a művészettörténész látja őket, de a látogató sajnos nem. Tehát a művészettörténet abban volt, hogy szinte kizárólag olyan művekkel dolgoztam, amelyekről a sajtóban is írtak, vagy amelyekről tudtam, hogy a rendszer által támogatottak voltak. Tehát elmondhatjuk, hogy a hivatalos művekkel, azokkal, amelyek megjelentek a szocialista realizmus művészetével kapcsolatos korabeli vitákban. Nem az ötvenes évek művészetét akartam megmutatni, hanem ténylegesen arra irányult a figyelmem, hogy hogyan birkóztak meg az alkotók azzal, hogy a szocialista realizmus szellemében kellett alkotniuk.

– A kiállításnak része volt egy olyan terem is, amelyik az úgynevezett szocreál mestereket mutatta be. Itt voltak azok a nagy szlovák alkotók is, akik a szlovák művészeti hagyomány stabil részét képezik. Megváltozott-e a tárlattal a művészetükről kialakult kép?

Az a terem volt talán a legvitatottabb a kiállítás befogadói körében, mert tényleg olyan alkotók jelentek meg itt, akiket a szocreállal kevesen hoztak összefüggésbe. Kétféle módon valósult meg az ő bemutatásuk. Az egyik téma az önarckép volt. Ez egyike volt az akkor előírt témáknak, mert a szocreál tényleg úgy működött, hogy voltak előre meghatározott témák, ilyen volt a portré és az önportré is. Sok alkotó dolgozott fel olyan témát, amelyet elvártak tőle, de ezt nem szocialista realista módon tették. Mindenki, aki elolvasta a „szocreál mesterek” címet, azt gondolta, hogy azt akarom mondani, ők valóban a szocreál mesterei voltak. Pedig én ezt tényleg ironikusan gondoltam, mert bár előírt témáról volt szó, nagyon tetszett nekem, hogy kinek hogyan sikerült ezt a témát megfognia: ki volt, aki modorosan végezte el a feladatot, ki hogyan mutatta meg magát, és kinek nem sikerült. A „régi mesterek” ideája ezekben a portrékban újra felfedeződött. Tehát ez egy másik ironikus réteg volt, amelyet meg akartam jeleníteni. Sajnos az emberek többsége elolvasta a címet, megnézte, ki van a képen, azután megkérdezték tőlem, miért gondolom én ezt így, hiszen sokan közülük tényleg nem voltak a szocreál tipikus képviselői. De ilyenből nálunk tulajdonképpen nagyon kevés is volt, szerintem két okból. Az egyik, hogy tényleg nem sajátították el a szocialista realista festéstechnikát, tehát nem is tudták alkalmazni. A másik pedig, hogy a szlovák környezet más volt, mint például a cseh. Nálunk nagy hatása volt Laco Novomeský politikájának, aki avantgardista volt, és mindig azt mondta, hogy itt a szocreál szlovák változatáról beszélhetünk, ami nagyrészt a szocreál meg nem értése volt. Nekünk szocreál képeink tulajdonképpen nincsenek is. Talán a Béke gyermekei Mária Medveckától az egyetlen igazi szocreál kép. Az összes többi olyan, amelyen látszik, hogy nem értették meg, hogy mit várnak el tőlük, vagy más irányba menekültek el.

– Egy utolsó kérdés, amolyan ráadás a magyar olvasók kedvéért: amikor véget ér a Nemzeti Galéria felújítása, tervezik-e magyar művészek bemutatását is?

Van ilyen vágyunk. Megérett az idő arra, hogy erre a kérdésre szigorúan tudományosan nézzünk, mindenféle nacionalista célozgatások nélkül. Egy ilyen projektbe egyszer már be kellett volna kapcsolódnunk a kassai modern művészet témájában. Akkor meg is kezdtük az együttműködést a Magyar Nemzeti Galériával, de a projektből végül nem lett semmi, éppen azért, mert eredetileg a kulturális főváros részeként kellett volna megvalósulnia, de nem volt egyértelműen meghatározott a koncepciója. Mivel hosszú távú projekt volt, amelybe a Magyar Nemzeti Galéria és Prága Főváros Galériája is bekapcsolódott volna, a már említett okok miatt számomra úgy tűnt, hogy nagyon komolytalan lenne, ha nem tudtuk volna teljesíteni a kötelezettségeinket, ezért inkább visszaléptünk, nehogy véletlenül berúgjuk azt a bizonyos öngólt.