Csillogó kegytárgyak a vörös csillag árnyékában

Az Országos Magyar Zsidó Vallási és Történeti Gyűjtemény újrarendezett állandó kiállítása 1984. május 14-én nyílt meg a magyarországi deportálások negyvenedik évfordulója alkalmából, ünnepélyes keretek között. A Dohány utcában egészen a legutóbbi hónapokig látogatható tárlatnak otthont adó intézmény nem volt új, az 1910-es években alapított múzeum tárgyi anyaga viszonylagos épségben élte túl a holokausztot és Budapest ostromát. Miután a megrongálódott épületet helyreállították, 1947 júniusára már meg is rendezték azt az új tárlatot, amely a magyarországi zsidók múltját és a társadalomban betöltött szerepét mutatta be.

¶ A létrehozók azonban nem végezhették munkájukat sokáig zavartalanul. Az állami ellenőrzés, a Rákosi-diktatúra a többi egyházhoz hasonlóan a megmaradt zsidó közösségeknek sem kegyelmezett, miközben a hitközségi élet csendes felszámolása mellett néhány kirakatintézmény biztosította a vallásszabadság látszatát. Ilyen volt a Zsidó Múzeum is, amelynek a rendszer szempontjából biztonságos működtetését erős állami kontroll és káderpolitika garantálta. Így a nemzetközi elismertségnek örvendő Grünvald Fülöp múzeumigazgatót is tizenkét év munka után, 1962-ben mondvacsinált okokból nyugdíjazták. Úgy tűnik, a helyére kerülő Benoschofsky Ilona pszichológus rugalmasabban tudott együttműködni az állammal: harminc éven keresztül vezethette az intézményt. Az ő vezetése alatt nyílhatott meg az 1984-es kiállítás, amelyet ebben az időszakban évente átlagosan húszezren kerestek fel. A nyugodt múzeumi mindennapok és a szép látogatószám ellenére nem szabad elfeledkezni arról, hogy a szakmai munka hagyott maga után kívánnivalót. A Zsidó Múzeum 2016-ban nyílt 100! | 100 év – 100 tárgy – A Magyar Zsidó Múzeum 100 éves című kiállítása kapcsán sokat hallhattunk arról, mekkora problémát jelent ma az intézmény munkatársai számára, hogy a hatvanas években újraleltározták a gyűjtemény tárgyi anyagát a Művelődési Minisztérium akkori Múzeumi Főosztálya javaslatára. A leltározás során módszeresen kihagyták a múzeumi tárgyak egyik legfontosabb jellemzőjét, az eredetüket, a használat adatait és adományozójukat. Ahogyan a múzeum jelenlegi igazgatója, Toronyi Zsuzsanna a témával foglalkozó tanulmányában fogalmazott, enélkül a tudás nélkül a múzeum tárgyai elvesztették a múzeumi emlékezet szempontjából legfontosabb jellemzőjüket, történeteik, kulturális kontextusuk, tulajdonlási adataik eltűntek, így ezek nélkül pusztán anyagi értékkel bíró értékes kincsek, de nem emlékeket hordozó tárgyak többé.¹ Az 1984-es kiállítás hasonló szemléletet tükrözött. Ahogyan Toronyi megállapítja, a szocialista kultúrpolitika igényeinek megfelelően az új kiállítás koncepciója már nem a magyarországi zsidók mint kisebbségi népcsoport egyedi, a többségi társadalomba integrált történetét mutatja be, hanem pusztán egy vallási felekezet „egyházművészeti emlékeit”. A hangsúly a múltra, a gazdagságra, a művészeti értékre helyeződött, feledtetve a kortárs társadalom vallásos közösségeinek valós – hétköznapi és ünnepi – igényeit, szűkre szabott kereteit, felekezettől függetlenül.

¶ Az 1980-as években, amikor az állam támogatásával és a különböző egyházakkal együttműködve évről évre új felekezeti és egyházművészeti kiállítások nyílhattak, senki sem hánytorgatta fel a múltat, nem hozta szóba az egyházi intézményrendszerek felszámolását, az iskolák államosítását, a szerzetesrendek feloszlatását, az általuk őrzött gyűjtemények lefoglalását, esetleges elpusztítását, a papok és a hívek üldözését, hitéletük korlátozását. A művészet, a műemlék, a kulturális érték fogalma olyan kulccsá vált, amely az állam és az egyházfők ajtaját, sőt az anyagi forrásokhoz vezető csatornák kapuját egyaránt nyitotta, az egyház és a pártállam közötti kiegyezés egyik szimbólumává vált. Az egyházak megőrizhették értékeiket, több más szocialista országgal szemben a közkincsként bemutatott egyházi gyűjtemények, a műkincsek nem kerültek állami tulajdonba. A római katolikusoknál a műkincsek, műemlékek birtokosai a püspökségek, a protestánsoknál az egyházközségek maradtak, az állam pedig gyarapíthatta kulturális kínálatát, ország-világ előtt felmutathatta, milyen türelmes az egyházaival szemben. Nem lehetett azt mondani, hogy leltárt készíttet az egyházi műemlékekről és a műtárgyállományról, miközben az értékmentést, a megőrzést szívvel-lélekkel vallották a projektekben részt vevő művészettörténészek, műemlékvédők, restaurátorok.²

¶ Nem a tihanyi apátságról beszélünk, amelynek monostora előbb szociális otthon lett, majd múzeum költözött ide, hanem folyamatosan működő, egyházi kötelékbe tartozó intézményekről. Mint az 1953-ban megnyílt, majd 1973-ban modernizált esztergomi Keresztény Múzeum, amelyet már akkor az ország egyik leggazdagabb képző- és iparművészeti múzeumaként tartottak számon, vagy az 1963-tól látogatható Veszprémi Egyházmegyei Gyűjtemény. Ide tartozik az 1964-ben engedélyt kapott debreceni református múzeum, valamint az ebben az évben az egykori szentendrei püspöki palota kertjében megnyitott Szerb Egyházművészeti Gyűjtemény. 1966-ban a budavári Mátyás-templom Egyházművészeti Gyűjteménye indult el, 1967-ben engedélyezte a Művelődési Minisztérium a sárospataki római katolikus plébánia épületében múzeumi, könyvtári, levéltári és adattári tevékenységgel egyháztörténeti és egyházművészeti gyűjtemény működését. Ebben az évben vallott színt a gyöngyösi plébános, aki utolsóként tudta, hová rejtették el a Szent Bertalan-templom kincseit a Vörös Hadsereg bevonulásakor.³ 1972-ben Pápán nyílt református múzeum, 1973-ban elkezdődött az Evangélikus Országos Múzeum szervezése, amely 1975-ben kapott működési engedélyt. Sopronban 1970-ben vetődött fel, hogy a múzeumi raktárakba került alkotásokból a helyi templomok műkincseivel állandó egyházművészeti kiállítást lehetne létrehozni. A terv 1983-ban realizálódott a Soproni Katolikus Egyházművészeti Gyűjteménnyel. Ebben az évben nyílt Kecskeméten református múzeum, és ekkor alapította Timkó Imre megyés püspök a nyíregyházi Görög Katolikus Egyházművészeti Gyűjteményt. Ahogyan repedezett a szocialista állam építménye, úgy szaporodtak az egyházi múzeumok. Amíg a hatvanas években inkább a Kádár-rendszer konszolidációját segítették ezek a gesztusok, a nyolcvanas években már az egyre súlyosabb válsággal küzdő hatalom gyengülését jelezték. 1984-ben nyílt meg Budapesten a már említett zsidó állandó kiállítás, 1986-ban a soproni evangélikus, a Magyar Orthodox Adminisztratúra és a miskolci Herman Ottó Múzeum összefogásával a Magyar Orthodox Egyházi Múzeum jöhetett létre. Az 1988-as év a Szent István-évforduló miatt kiemelkedővé vált a katolikus gyűjtemények számára. Ebben az évben nyílt meg a Szent István-bazilika Kincsestára, a kalocsai egyházművészet emlékei az Érseki Kincstárban váltak láthatóvá, Gyulán pedig a Szűz Mária Kegy- és Emléktárgyak Gyűjteménye. 1989-re készült el a Győri Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár, Magyarország egyik legjelentősebb egyházművészeti kiállítása. Ezek az értékes gyűjtemények sajátos kontaktzónaként működhettek, ahol a szocialista Magyarország kultúrpolitikája és a „klerikális” hagyományok érintkezhettek, az eltérő paradigmák mentén szerveződő erőterek egymással kölcsönhatásba léphettek.

¶ „Azért is örvendezünk, hogy ez a múzeum itt Kecskeméten létesült, mert ez további jele és bizonysága az egyház és az állam jó viszonyának. Ez egy újabb erős kapocs, amely bennünket összefűz. A kölcsönös megértés, a meleg emberség és népünk szolgálatában való összeforrottság jellemzi, itt Kecskeméten különösképpen a Magyarországi Református Egyház és az új szocialista társadalom viszonyát” – fogalmazott Tóth Károly, a Duna-melléki Református Egyházkerület püspöke, amikor 1983 májusában a kecskeméti Újkollégium épületében többek között jelentős megyei támogatással megnyílt a Ráday Múzeum.⁴

¶ Az intézmény létrehozása régi adóssága volt a református egyháznak, hiszen az Egyetemes Konvent még 1943-ban hozott egy szabályrendeletet, amely szerint minden egyházkerületben létesítendő egy egyházi múzeum. A rendelkezés célja elsősorban az volt, hogy az egyház kezelésében lévő műemlékek, műtárgyak biztonságos környezetben, szakszerű gondoskodás mellett közkinccsé válhassanak. Ez a négyből három egyházkerületben meg is valósult, annak ellenére, hogy a háborús évek viszontagságai, majd az azt követő időszak egyházellenes, sőt az egyházakat üldöző magatartása kifejezetten nem kedvezett az egyházi örökség megőrzésének. A Tiszáninneni Református Egyházkerületben a sárospataki Tudományos Gyűjtemények Múzeuma is elveszítette anyaintézményét, amikor a Rákosi-rendszerben 1950 és 1952 között államosították a tanítóképzőt, a gimnáziumot, és megszüntették a teológiai akadémiát. A református kollégium nagy múltú intézménye már a 19. század végétől törekedett arra, hogy gyűjteményeire építve általános gyűjtőkörű múzeumot hozzon létre, de ez csak az 1930-as jubileumi építkezéseket követően valósult meg. A Berna soron kialakított Szépészeti és Műrégészeti Múzeum előbb Régiségtár, majd Régészeti és Történeti Múzeum néven élt tovább, amelyet előbb az 1709-ben alapított fizikai szertár, a „Museum Physicum” eszközei, 1947-ben a külön kezelt Érmegyűjtemény, az államosítás után pedig a Faluszeminárium tárgyi anyaga gyarapított. A gyarapodás később sem szűnt meg, az egyházművészeti résszel kiegészített Comenius-emlékkiállítás már a város turisztikai kínálatát színesítette. Hasonlóan az iskolatörténetre és az egyházművészetre helyezte a hangsúlyt a Tiszántúlon a debreceni Református Kollégium és Egyházművészeti Múzeum, azzal a jelentős különbséggel, hogy a veszteségek ellenére itt legalább a középiskola és a teológia tovább működhetett. A debreceni kollégiumban sem volt újdonság a múzeumi szemlélet, a Régiségtár első említése 1761-ből származik, a Kovács János professzor által szervezett múzeumot pedig 1858-tól tekinthették meg a látogatók, ám nyugdíjazása után a gyűjtemény visszakerült a Nagykönyvtár állományába. A 20. század első felének múzeumalapító kezdeményezései rendre meghiúsultak, végül 1964-ben a Kádár-rendszer művelődési minisztériuma adott engedélyt a nyilvános működéshez. A pápai Dunántúli Református Egyházkerület Egyháztörténeti és Egyházművészeti Múzeuma volt a következő: a kollégium Régiségtárából kifejlődött gyűjtemény 1972-ben nyílhatott meg. Kecskemét után az utolsó református múzeumot 1988-ban vehették birtokba a látogatók. Európa második Bibliamúzeuma a budapesti Ráday Kollégiumban születetett meg, felállításához a berlini Pergamon Múzeum, az amszterdami Bibliamúzeum, a jeruzsálemi Régészeti Múzeum és a párizsi Louvre is nyújtott segítséget. A múzeum megnyitása mögött is egy nemzetközi fontosságú esemény állt: az ünnepséggel egybeesett a Bibliatársulatok Világszövetségének budapesti közgyűlése, amely jó alkalom volt arra, hogy a Magyar Népköztársaság nemzetközi szinten bizonyságot tegyen az egyházakkal való pozitív bánásmódjáról. Nem véletlen, hogy Villangó István, a Művelődési Minisztérium Múzeumi Főosztályának vezetője azon túl, hogy megnyitotta a kiállítást, minden támogatást megadott a létrejövő intézménynek. „A hetven bibliatársulatot tömörítő világszövetség nyolcévenként sorra kerülő nagygyűlését első ízben rendezték Európában. És Tóth Károly püspöknek köszönhetően Magyarországon, aki sok tárgyalás és meggyőzés után kijárta az állami szerveknél a Bibliamúzeum alapítását és megnyitását. Egyébként a nagygyűlés százkilenc országból érkező kétszázhetvenkét küldötte értékelte a világszövetség elmúlt nyolcévi munkáját és az ötszázötvennyolc különböző nyelvű bibliafordítás és -terjesztés tapasztalatait” – emlékezett vissza Tenke Sándor lelkész, rektor, szerkesztő, az az Országos Református Gyűjteményi Tanács elnöke, aki szintén sokat dolgozott az új intézmény megszületése érdekében.

¶A már megidézett kecskeméti Ráday Múzeum megnyitóján a másik beszédet Dávid Katalin művészettörténész, az egyházi múzeumok vezető szakfelügyelője tartotta, akinek személyes sorsa is összekapcsolódott az általa képviselt gyűjteményekkel. A művészettörténész 1954-ben, huszonhét évesen alapította meg és vezette a Művészeti Dokumentációs Központot, a mai MTA BTK Művészettörténeti Intézet jogelődjét. Munkájának koncepciós vádak vetettek véget, klerikális reakcióval, vatikáni összeesküvéssel vádolták. A változást a Vatikán „keleti politikája” indította el: 1964. szeptember 15-én Budapesten aláírták azt a részleges megállapodást, amely az első államközi szerződés volt a Vatikán és egy szocialista ország között. Az azóta is sokat vitatott, mi több, titkosított megegyezés, amelyben többek között a Vatikán elfogadta, hogy nem nevez ki püspökké a magyar állam számára elfogadhatatlan személyt, valamint a Pápai Magyar Intézet visszakerül a magyar állam kezelésébe, Dávid Katalin és az egyházi gyűjtemények lehetőségeiben is fordulatot jelentett. Néhány évvel később a római katolikus egyház kifejezett kérésére őt bízták meg, hogy vezesse az 1969-ben megalakuló Egyházi Gyűjtemények Szaktanácsadói Testületet. Ezután a jelentős szakmai múlttal és nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkező művészettörténész jóval erőteljesebb szerepet játszott az egyházi gyűjtemények életében, mint általában egy múzeumi szakfelügyelő. Sokak szerint nagy szerepe volt abban, hogy a műemlékek és a gyűjtemények egyházi tulajdonban maradhattak. Képzést szervezett a gyűjtemények munkatársainak (levelező tagozaton végezhették el a művészettörténet szakot), kiállítást rendezett – például ökumenikus egyházművészeti kiállítást 1970-ben a Nemzeti Galériában, 1979–80-ban az Iparművészeti Múzeumban –, forrást szerzett a felújításokhoz, restauráláshoz, támogatót az engedélyekhez, szakembert a különböző problémák megoldásához, összekapcsolt különböző, gyakran ellentétes erőket. A gyakorlati segítségen túl műveiben, beszédeiben szakmailag, ideológiailag pártnak és hívőnek egyaránt elfogadható magyarázatot adott, miért kiemelten fontos az egyházi, felekezeti gyűjtemények támogatása. A lélek otthona⁵ című beszédében jól körvonalazódik az ezzel kapcsolatos koncepció. Az új intézmény biztosítja a nyilvánosságot, a terület műkincseinek nyilvántartását, feldolgozását, publikálását, azaz ellátja a múzeum törvény szabta feladatait egy eddig láthatatlan területen. Dávid kifejtette, hogy a múzeum lehetővé teszi a művészi értékekre való hangsúlyosabb odafigyelést. „Általában igaz, hogy a magyarországi egyházak által őrzött kincsek komoly nemzeti értéket jelentenek, hiszen minden egyház mecénási tevékenysége az évszázadok folyamán jelentősen segítette a magyar művészeti élet kibontakozását. Így azután a megrendelésükre készült nagyszámú alkotás fontos része művészettörténetünknek, de azt is mondhatom, hogy az egész magyar művelődéstörténetnek.” Az esztétikai értékek mellett ugyanakkor a tárgyak forrásértékét, az őket előállító társadalomra vonatkozó információkat is hangsúlyozta. „A modern muzeológia következménye ez a komplexitás, hogy túllépve a tárgyak autonóm esztétikai jelentőségén, érzékeltessük volt funkciójukat, felhasználhatóságukat, technikai-formai fejlődésüket” – fogalmazott, egyúttal indokolva, hogy a kiállítás miért több egy egyházművészeti kiállításnál.

¶ Érvei egy korábbi kritikára is válaszok. 1981-ben, miután a Magyar egyházi gyűjtemények kincsei című kötetben kibontotta az egyházi gyűjtemény és művészet fogalmát, illetve összegezte a magyarországi egyházak gyűjteményeinek jelentőségét, Knapp Éva elemezte munkáját. A Vigíliában megjelent kritika egyik markáns észrevétele, hogy a magyar művészettörténet, így Dávid Katalin munkája is, másodrendű feladatának tartja a művek társadalmi kapcsolatainak, tartalmi vonatkozásainak, differenciált jelentéstartalmainak feldolgozását. Dávid „egyházi gyűjtemény” definíciója sem erre épült, lényegi tulajdonságának azt tartja, hogy – más múzeumi anyaggal szemben – a liturgikus tárgyak nem feltétlenül veszítik el funkciójukat, megőrzik szakrális jellegüket.

¶ Dávid Katalin írásában ugyanazt a kényes egyensúlyt érezzük, mint amelyről Villangó István minisztériumi főosztályvezető is beszámolt. Mindig ügyeltek, hogy ezek az intézmények szigorúan szakmaiak maradjanak. Ha emelték volna a szintet, és differenciáltabb, társadalmi problémákat is bemutató kiállításokat rendeznek, az már politikai kérdéseket vetett volna fel. Ugyanakkor neki arra is vigyáznia kellett, hogy a gyűjtemények fenntartására szánt forrást véletlenül se fordítsák az egyházak pasztorációra. Érthető okokból az egyházi vezetők egy része nem akart addig gyűjteményekkel, kiállításokkal, könyvtárosokkal foglalkozni, amíg ezeken a területeken az alapvető követelményeknek nem felelhettek meg. Másrészt sokszor hatékonyabban tudtak együttműködni a gyűjtemények gondozásakor alacsonyabb rangú egyházi személyekkel. Villangó szerint ez azért is előnyös volt egy-egy cél elérésben, mert nem kellett magas rangú személyekkel protokolláris, azaz politikai szinten egyeztetni. Mindenkinek megvoltak a saját csatornái, ahol bejáratottan tudták az ügyes-bajos dolgokat intézni. A minisztérium szintjén a Dávid Katalin írásaiból ismert elv mentén adhattak támogatást, azaz a nemzeti kultúra értékeit mentették, konzerválták, tették közkinccsé. A pártvezetők a politikai ügyeket, a megfigyeléseket más vonalon végezték.

¶ Ezzel a párhuzamosan az egyházak sem akartak kockáztatni azzal, hogy az ellenőrzést, a szakmai munkát kiengedik a kezükből. Igyekeztek saját gyűjteményi központokat létrehozni, amelyek országosan átlátták ezeket az intézményeket, az ezekben folyó munkát, és ahol saját szakembereik látják el a feladatokat. A római katolikus egyház 1969-ben hozta létre a Katolikus Püspöki Konferencia keretén belül az azóta is működő Országos Katolikus Gyűjteményi Központot. Az alapító konstitúció általánosságban „kincsek”, vagyis olyan értékek védelméről szól, amelyeket a legnagyobb igyekezettel kell megőrizni, bármely művészeti ághoz is tartozzanak. Különös figyelmet érdemelnek azok az alkotások, amelyeket már nem használnak liturgikus célokra, ezeket bárki számára hozzáférhetővé kell tenni. A meghatározás külön kitér a történelmi értékekre és a levéltárak, könyvtárak és múzeumok megfelelő szakmai működtetésére is.⁶ Hasonló céllal jött létre az Országos Református Gyűjteményi Tanács (1970), a Gyűjteményi Főigazgatóság (1957–1969) jogutódjaként, valamint az Evangélikus Gyűjteményi Tanács. Ahogy Dávid Katalin beszélgetésünk alkalmával fogalmazott, ezeken keresztül az egyházak nemcsak összefogták a gyűjteményeket, hanem gördülékennyé tették a munkát, a szakfelügyelettel és a minisztériummal való együttműködést. A gyűjteményi tanácsok, központok vezetői léptek akcióba, ha restaurálásra volt szükség, és ők próbáltak az egyes gyűjtemények, múzeumok vezetőire hatni, hogy a tárgyakat leltározzák be, revíziózzanak. Ez persze nem mindig volt sikeres: ma is tudunk olyan múzeumokról, amelyek a rendszerváltás előtt be nem leltározott tárgyállománnyal küzdenek. Ugyanakkor a szakfelügyeletnek és a tanácsoknak sikerült elérniük, hogy a sérült tárgyak megmeneküljenek az önjelölt restaurátoroktól, és gyakorlott szakemberekhez kerüljenek.

¶ Ettől függetlenül nagyon sok múlott azon, volt-e a szakma, az egyház részéről olyan elhivatott ember, képzett művészettörténész, történész, aki hajlandó volt áldozatokat hozni egy-egy gyűjtemény megmentésében, nyilvánossá tételében. Többek között épp emiatt nem jött létre a rendszerváltás előtt kiállítóhely, nyilvános kincstár, múzeum olyan értékes, akár múzeumi előzményekre is visszatekintő gyűjteményekben, mint az egri, pécsi, gyöngyösi római katolikus egyházmegye, miközben máshol egyéni kezdeményezések támogatást nyertek. A gyulai Szűz Mária Kegy- és Emléktárgyak Gyűjteménye mellett például Kislődön Markója László plébános feszületkollekciójából nőtt ki a Rőthy Mihály Egyházi Gyűjtemény. Ahol a különböző forrású hullámok elég tartósnak bizonyultak, olyan interferencia jöhetett létre, ahol a részt vevő erők pozitívan hatottak egymásra.

¶ A Magyarországi Evangélikus Egyház vezetősége például 1972-ben hozott arról határozatot, hogy a már működő levéltári és könyvtári gyűjtemény mellett múzeumot alapít. A következő évben induló munkával Fabiny Tibor egyháztörténészt bízták meg, aki anyagi fedezet híján Dávid Katalin szakfelügyelőhöz fordult, valamint teológus hallgatókkal megkezdte az egyházi, gyülekezeti gyűjtemények felmérését. Megfelelő apropót is keresett a munkához, egy négyszázötven évvel ezelőtti lutheránus történeti eseményre építette a kommunikációt: 1523-ban mondta ki a budai országgyűlés a lutheránusok fej- és jószágvesztésének törvényét. Ahogy a múzeum weboldalán ma is olvashatjuk, Fabiny Tibor azt javasolta, hogy erről országosan megemlékezve, látható jelét kell adni, hogy „élnek még a magyar lutheránusok”, az Országos Presbitérium pedig a törvénycikk emlékére mondja ki az Evangélikus Országos Múzeum megalapítását. Ekkor azonban még mindig nem volt sem hely, sem forrás, csak terv, hogy legyen egy központ, amely az egyházi intézmények tulajdonában álló műtárgyakat nyilvántartja, feldolgozza és bemutatja, és amely gyűjtőköre az evangélikus egyház-, iskola- és gyülekezettörténetet, az egyházi néprajzot célozza meg. Fabiny választása a Deák téri evangélikus épületegyüttesre esett, ahol az 1975-ben kiadott működési engedély szellemében – többek között egy munkásőrség helyén – egyházi tárgyak vehették birtokba a teret. Az épület felújításáról az Országos Műemléki Felügyelet gondoskodott, a műtárgyállományt csaknem hetven gyülekezet adta össze, hogy 1979-ben a közönség végre megtekinthesse az Evangélikusság a magyar kultúrában című állandó kiállítást. Ugyancsak Fabiny elszánt szakmai munkájának köszönhető, hogy 1985-ben a soproni evangélikus gyűjtemények is láthatóvá váltak. Szála Erzsébet, aki 1987-től kezdve harminc éven át vezette a múzeumot, elmondta, nem volt véletlen a helyszín kiválasztása, hiszen a városban alakult meg a magyarság első evangélikus gyülekezete. Luther tanításainak megjelenése után nem sokkal, 1565-ben már lelkészt választottak maguknak a soproniak. A gyülekezet és intézményeinek története, a sokáig itt működő teológia, a gazdag és adományozó kedvű városi polgárság, az itt élő nemesség olyan tárgyi örökséget hagyott hátra, amely már a múzeum megalakulása előtt is több időszaki kiállításhoz nyújtott anyagot. A korábbi lelkészlakásból leválasztott kiállítótérben láthatóvá vált a gyülekezet fordulatos története – természetesen a kitelepítésekig –, a lelkészek és a tanintézmények, szeretetintézmények munkája. A Soproni Evangélikus Gyűjteményekben azóta sem állt le az élet, a három intézmény 2014-ben költözött az állami kárpótláskor visszakapott evangélikus népiskola épületébe.

¶ Az így létrejövő interferencia-mintázatok, vagyis a múzeumok nemcsak egyedinek, hanem tartósnak is bizonyultak. Az elmúlt évtizedben sorra megújuló, időnként Év kiállítása, Év múzeuma díjjal is elismert új kiállítások, múzeumi terek ma sem nélkülözhetik az állami és szakmai támogatást. Igaz, a kontaktzóna-elmélet ma már nem az állam és az egyház kapcsolatában, hanem inkább az egyházi múzeum, a hagyomány és a mai látogató viszonyában érhető tetten. Vagy épp, ahogy az idén új állandó kiállítást rendező Zsidó Múzeumban: a múlt és a jelen muzeológusainak egymásra ható munkájában.

Jegyzetek

[1] Toronyi 2017.

[2] Lovag Zsuzsa így vall erről a Gréczi Emőkének adott interjúban lapunk 49. számában: „Még 1973-ban kezdtük el végigjárni a püspöki gyűjteményeket. Kalocsát korábban felleltározták, de a többit nem. 1967-ben jött létre egy Katolikus Gyűjteményi Központ, amelyet Farkas Attila esztergomi pap vezetett, aki később elvégezte a művészettörténetet is. Az volt a cél, hogy legyen egy központi nyilvántartás a katolikus egyház tulajdonában lévő műtárgyakról. Kalocsán revíziót tartottunk, de előttünk állt Eger, Szombathely, Pécs, Győr, Veszprém. Győrben a székesegyház sekrestyéjében dolgoztunk éppen, amikor bejött egy plébános a városból, hogy neki van egy kelyhe, jó lenne, ha látnánk, mert nem tud róla semmit. Másnap elmentünk hozzá, de már ott várt egy másik pap egy másik plébániáról egy újabb tárggyal. Akkor jöttünk rá, hogy a püspöki kincstáraknak nem volt ugyan szakszerű leltáruk, de a tárgyak jó helyen voltak, viszont a plébániák műtárgyairól senkinek fogalma sem volt. Farkas Attila felkérésére csatlakozott hozzánk az Iparművészeti Múzeum textilgyűjteményéből László Emőke, a bútorgyűjteményből Vadászi Erzsébet, a Nemzeti Múzeumból pedig Kolba Jutka kolléganőm, mi írtuk össze az ötvöstárgyakat. Sajnos nem mindenhol láttak szívesen, hiába volt az Actio Catholicától pecsétes papírunk, ha nem volt velünk papi kísérő, bajban voltunk.”

[3] Az épségben előkerült tárgyakat 1967-től a plébánia különböző helyiségeiben helyezték el a rendszerváltásig, csak 1990-ben nyílt meg az úgynevezett Szent Korona Ház emeleti termében a mintegy százötven tárgyat felvonultató kiállítás.

[4] Tóth 1983. 51.

[5] Dávid 1983.

[6] Farkas 2001, 2002.

Felhasznált irodalom

Benda Kálmán: Műemlék, emlékpark, szabadtéri múzeum Magyarországon IX. A magyarországi protestáns egyházi gyűjtemények. Nyelvünk és kultúránk, 1985. 58. sz. 58–63.

Benoschofsky Ilona: Műemlék, emlékpark, szabadtéri múzeum Magyarországon X. – Zsidó egyházi gyűjtemények. Nyelvünk és kultúránk, 1985. 59. sz. 54–58.