A Drezdai Képtár remekművei ezúttal bécsben ragyognak
MúzeumCafé 49.
Egy kortárs művészeti kiállítást követően ismét impozáns történeti festménykiállítás látható Savoyai Jenő egykori téli palotájában, Bécsben.
A 2013-ban gyönyörűen felújított (lásd MúzeumCafé 39. – a szerk.), és azóta a Belvedere filiáléjaként működő Winterpalais kitűnő helyszín a Drezdai Képtár festményeit bemutató tárlatnak. A kiállításon a 16–18. századi európai festészet legkitűnőbb mestereinek – Rembrandt, Tiziano, Guido Reni, Velazquez, Bellotto, Antoine Watteau és sok más jeles művész – alkotásait láthatjuk. A Drezdai Képtár épületének 2013-ban megkezdett felújítása adott lehetőséget arra, hogy a hetvenhárom alkotó összesen száz mesterművéből álló tárlat megkezdhette európai körútját, és München, majd Groningen után ez év júniusában megérkezett a császárvárosba.
A Drezdai Képtár régi mesterek műveit őrző része különleges helyet foglal el az európai múzeumok sorában. Ez egyrészt a gyűjtemény különleges gazdagságának (itt látható például Raffaello Sixtusi Madonnája és Jan Vermeer Levélolvasó lány című festménye is), másrészt legendás történetének köszönhető. II. (Erős) Ágost és fia, III. Ágost szász választófejedelmek és lengyel királyok ügyes műkereskedők segítségével fél évszázad alatt hozták létre ezt az egyedülálló gyűjteményt. A képtár a szász udvar gazdagságát hirdette, és a fejedelmek abszolút hatalmának reprezentációs törekvéseit szolgálta. A képtárról már a kortársak is csodálattal számoltak be, költők, művészek, tudósok írtak az Elba parti városban tett látogatásukról. A 17. század végétől állandóan gyarapodó festménygyűjteményt 1731-ben a Jüdenhof egykori istállóépületében helyezték el, amelyet átépítettek, és pompás külső lépcsővel bővítettek. A képtár III. Ágost (1733–63) alatt tett szert világhírre, amihez a további jelentős beszerzések is hozzájárultak. A vásárlások közül kiemelkedik III. Francesco d’Este modenai herceg száz darabból álló gyűjteményének megvétele 1745–46-ban.
A bécsi tárlaton történeti festmények és tájképek, csendéletek és portrék reprezentálják a gyűjtemény gazdagságát. A hét egységre osztott kiállítás elsősorban a 17–18. századra teszi a hangsúlyt, a barokk és a korai felvilágosodás időszakára. A palota egykori előszobájában bevezetésképpen a szász udvari világgal ismerkedhet meg a látogató. Drezda számára a 18. század első fele nemcsak a híres műgyűjtemények létrejötte, hanem a nagyarányú építkezések miatt is jelentős volt. A város ekkor nyerte el barokk arculatát. Ekkor épült a régi Elba-híd, a Zwinger, a Brühl-teraszon álló épületek, a Frauenkirche, az Udvari Templom, a pillnitzi és moritznburgi kastélyok. A teremben a szenvedélyes műgyűjtő uralkodókról egy-egy portrét láthatunk, míg a barokk Drezdát Johann Alexander Thiele és Bernardo Bellotto alkotásai idézik meg, akik veduták impozáns sorozatát alkották.
Utunkat folytatva a palota egykori konferenciatermébe érkezünk, ahol a tájképek egyik fele, míg a következő teremben a másik rész, az itáliai mintára készített tájképek láthatók: Claude Lorrain, Jean F. Millet és Marco Ricci alkotásai.
A következő kis szobában a portrék kaptak helyet, többek között Tiziano, Rotari és Caracci művei. Láthatjuk, hogy a reneszánszban, amikor az individuum ábrázolása mindinkább előtérbe került, a modell lehető legvalósághűbb ábrázolására törekedtek. Persze azért figyeltek a rangjának és a szépségideálnak megfelelő megjelenítésre is. A karakterfejekkel a portrék egy különleges formája alakult ki, az úgynevezett tronies (hollandul fej, arc). Ebben az esetben közelebbről meg nem határozott személyek fej- és mellképeiről van szó. A sorozatként készült troines-ekkel különleges emberi kifejezések ábrázolása volt a művészek célja. Jan Lievens és Jacob Adriaensz Backer művei jó példák a műfaj hollandiai virágzására a 17. század első felében.
A vörös szalonban a Másolat és diskurzus alcímű egység kapott helyet. Itt Calvaert, Watteau, Maratta és Dietrich műveit láthatjuk. Az ezt követő kék szalonban, mintegy a tárlat csúcspontjaként huszonegy, elsősorban vallási, mitológiai témájú remekművet állítottak ki. Itt láthatók Tiziano, Rembrandt, Guido Reni, Caracci és Dolci legszebb alkotásai. Mindegyik mű már a 18. század közepén is képtár gyűjteményébe tartozott.
A csendéletek a zöld szalonban láthatók. Noha a műfaj az ókorban is ismert volt, önálló képtípusként csak a 16. század végén vívott ki magának elismerést, és nem sokkal később már virágkorát is élte. A Drezdai Képtár legtöbb csendélete holland és flamand festőktől származik.
A tárlat utolsó termében a művészeti akadémiával kapcsolatba hozható festmények kaptak helyet. Drezdában már a 17. század végétől léteztek különböző rajz- és festőiskolák, még mielőtt a drezdai Művészeti Akadémiát mint vezető művészeti intézményt létrehozták volna. Ennek 1764-es létrejöttével viszont egy olyan művészképző intézet született, amely – noha már más néven – mind a mai napig fennáll. Ebben a szobában – többek között – Charles Le Brun, Heinrich Christoph Fehling és Anton Graff műveit tekinthetjük meg.
A kiállított alkotások közül nyolc mesterművet mutatok be kissé részletesebben.
Tiziano Fehér ruhás nő (Lány legyezővel) című festménye a 17. század elején Ferrarából került Modenába, majd az ottani hercegi képtárból Drezdába. Az 1745–46 folyamán megvásárolt száz mestermű egyike volt, a képtár 1765-ben készült első nyomtatott katalógusában is szerepelt. Korábban úgy vélték a kutatók, hogy a festményen Lavinia, a festő leánya látható, ez a feltevés azonban nem igazolódott be, így a hölgy személyének pontos kiléte mind a mai napig ismeretlen. A fiatal hölgy háromnegyed alakban, semleges háttér előtt jelenik meg. Elfordított feje a mozgás hatását kelti, tekintete eleven kapcsolatot teremt a szemlélővel. Velencei szokás szerint a fiatalasszonyok hordtak maguknál olyan toll-legyezőt, amilyen az ábrázolt nő jobb kezében is található.Atlaszselyemből készült ruhája, az arany karkötők, a rubingyűrű, a drága legyező és a sok gyöngy jólétről árulkodik. Tiziano a legfinomabb színárnyalatokat festette a képre; ebben a tekintetben festészete messze előre mutat, az egészen világos színértékek merész alkalmazása a 19. század végét idézi.
A flamand Anthonis van Dyck Szent Jeromost ábrázoló festménye (1620 körül) a mester korai időszakának egyik főműve. A fiatal festő ekkor még Rubens antwerpeni műtermében dolgozott segédként, aki később megvásárolta tőle ezt a képet. Azt követően is Rubens mellett maradt, hogy 1618-ban mester lett. Egy generációval idősebb tanárának hatása egyértelműen látható ezen a festményén, hiszen a robusztus felépítésű, szakállas, ősz aggastyán alakja Rubens több festményén is megtalálható. A szentet gyakran ábrázolták (például Leonello Spada, Jusepe de Ribera) könyvvel és íróeszközökkel. Van Dyck azonban ennél a festményénél – Lorenzo Lotto Szent Jeromos vezeklése című művéhez hasonlóan – egy másik ábrázolásmódot választott: az idős egyházatyát vezeklő remeteként a szabadban, a világtól elvonulva ábrázolta.
Rembrandt mitológiai témájú festménye, a Ganümédész a sas karmaiban (1635) sok előkészítő vázlatot követően készült el. A képen szereplő trójai királyfi – a görög mitológia szerint – a halandók legszebbike volt, akit Zeusz sas képében elragadott és az Olümposzra vitt, hogy ott az istenek pohárnoka legyen. Rembrandt a történet groteszk elemeit hangsúlyozva megváltoztatta a jelenet értelmét, és nagy kifejezőerejű paródiát alkotott: a szép trójai ifjúból már-már rubensi alkatú kisgyermeket formált, akit a vészjóslóan sötét ragadozó az ingénél fogva emel a magasba. Érdemes megemlítenünk, hogy az előkészítő vázlatokon a festmény jelentős ikonográfiai részletei (a cseresznye Ganümédész bal kezében, a mellkasa előtt függő díszes bojt, a vizelés motívuma) még nem szerepeltek.
Diego Velazquez Egy Krisztus-rendi lovag portréja (1635 körül) című alkotása is az 1745–46-os vásárlással került Drezdába. Akkor még Peter Paul Rubens, később Anton van Dyck egyik alkotásának vélték. Csak a 19. század közepén sikerült egyértelműen bizonyítani, hogy a híres spanyol festő művéről van szó. Az ábrázolt személyre vonatkozóan a vélemények igen eltérők voltak, csak néhány évvel ezelőtt derítette ki a kutatás, hogy a képen nem csupán egy karakterfejet, hanem a portugál Krisztus-rend egyik tagját (Francisco de Andrade Leitão?) láthatjuk. A férfi bal karján sematikusan ábrázolt vörös kereszt is utal erre. A néző figyelme a világos arcra szegeződik, amelytől csak a sötét szempár üt el. A drága öltözék és a lovagi jelvény szinte teljesen egybeolvad a háttérrel. A férfi haja fátyolszerűen omlik a fülére, néhány helyen fejbőre is megcsillan. Az ecsetkezelés a mester festőtechnikai érettségét mutatja, amely majd a későbbi képeire is annyira jellemző lesz.
Carlo Maratta Jézus születése (1651–56) című festménye a Drezdai Képtár egyik legtöbbet másolt műve. Az itáliai festő a késő barokk klasszicizmus legjelentősebb mestere volt. Ehhez a festményéhez egy oltárkép szolgált inspirációs forrásként: Coreggio 1522 és 1530 között a Reggio Emilia-i San Prospero-templom számára készített Jézus születése című alkotása. Nemcsak Mária és a kis Jézus elhelyezkedését, hanem a szűz bájos arcvonásait is közvetlenül a pármai iskola vezető mesterének műve ihlette. Coreggióhoz hasonlóan Maratta is kitűnően oldotta meg a fény-árnyék problémáját. Az édesanyja és az angyalok arcát ragyogóan megvilágító természetfeletti fénynek is a gyermek a forrása. Így a fény naturalisztikus is, szimbolikus is.
Carlo Cignani József és Putifárné című alkotása (1670–1680 körül) meggyőzően ábrázolja a híres történetben szereplő csábítási kísérlet erotikus feszültségét, a vágy és a szemérem konfliktusát. A bibliai elbeszélésből jól ismert, hogy József gazdája iránti hűségből megtagadta a főtisztviselő feleségének kérését. A festményen igen hangsúlyos a női test szépsége és József kétségbeesett arckifejezése közötti éles ellentét. Ezt a mesterien kitalált kompozíció is erősíti, hiszen a bolognai festő a két szereplő konfliktusát egészen szűk térben, egy nyolcszögletű képkivágatban mutatja be, így a nézők számára is jól érzékelhetővé teszi a férfi helyzetének kilátástalanságát. A kép kiválóan reprezentálja Cignani művészi kifejezőerejének nagyságát.
Mányoki Ádám Marcybelle Oginska grófnőt ábrázoló portréja (1713) II. Ágost „szépséggalériája” számára készült. A képen egy befolyásos litván főnemesi család sarját láthatjuk. Mányoki 1713 elejétől állt az uralkodó szolgálatában. Eleinte Varsóban, ahol alkalomszerű megbízásokat teljesített, majd 1717-től udvari portréfestőként. Buzási Enikő kutatásaiból tudjuk, hogy a mester 1713. júniusi 10-én kelt számlája alapján ezért a munkájáért tizennyolc dukátot kapott. A festmény a 18. század első évtizedének szokása szerint még félalakos kivágatban, ovális formában, a kezek ábrázolása nélkül készült. A mű kezdetben a pillnitzi kastélyban volt.
Az egyik legjelentősebb művész, akit III. Ágost idején a szász udvarba hívtak, a vedutafestő Bernardo Bellotto volt. 1747-ben érkezett Itáliából, és számos látképen örökítette meg a város szépségét. Megérkezésének évében készítette a Drezda látképe az Elba jobb partja felől, az Augustus híddal című alkotását. A városról alkotott tizenhat vedutája közül ez készült el elsőként. Képei a város kiépítésének nagy teljesítményeire, kulturális gazdagságára irányítják a nézők figyelmét. A festmény bal oldalán gróf Heinrich Brühl főminiszter képgalériájának épületét láthatjuk, míg mögötte a Frauenkirche hatalmas kupolája magasodik. Az Augustus hídig elterülő Brühl-terasz többi építménye, a kerti pavilon, a könyvtár és a palota szintén felismerhetők a képen. A hídfőnél jól kivehető a még nem teljesen befejezett Udvari Templom és a mellette álló fejedelmi kastély tornya. A festmény előterét, a folyó enyhén megvilágított zöld partszakaszát staffázsalakok népesítik be.
Rövid bemutatóm végén a kiállítás személyes megtekintésére csábítom az olvasókat, hiszen ahogy Johann Joachim Winckelmann A Drezdai Képtár legjelesebb festményei leírásának története című munkájában a 18. század közepén írta: e mesterművek szépsége „csak szemmel érzékelhető, el nem mondható”. A kiállítás november 8-ig még látogatható.