Dzsingisz kán és öröksége
MúzeumCafé 1.
Nyáron Budapesten két nagyszabású kiállítást láthattak párhuzamosan az érdeklődők: a Szépművészeti Múzeumban az „… és akkor megérkeztek az inkák” című tárlatot, a Magyar Nemzeti Múzeumban pedig a „Dzsingisz kán és öröksége” című történelmi vándorkiállítást. Nagyszabású, reprezentatív bemutatókról van szó, széles közönséget vonzó, monumentálisan sodró, bőséges és reprezentatív kultúrtörténeti tárgyanyagot felvonultató, igényes mementókról. Különös, hogy a mai Magyarország manierisztikus, bizonytalan, kaotikus világában az értelmiségnek és a nagyközönségnek milyen kollektív, összecsengő, hangsúlyos, intenzív igénye van az archaikus, totális kultúrák megidézésére, a heroikus, mitikus egységek hordalékainak, látványtöredékeinek reprezentálására, a „nagy egységek”, a nagy volumenű struktúrák maradványainak kaleidoszkopikus megelevenítésére.
Mindez talán az emberek identitástudatának erőteljes erősítését, a folyamatosságnak, az önazonosság kétségbeesett kutatásának jelenlétét, a megerősítő mítosz iránti piaci keresletet jelzi. A múzeumi szakmában immár jelen van egy olyan generáció, amely független szellemben képes megvalósítani a széles nagyközönség, a szűk szakma és az üzleti szellem érzékeny szimbiózisát, megteremteni egy olyan professzionális egyensúlyt, amelyet a kultúrpolitikának, a művészeti intézményrendszernek és az européer piaci érdekeknek képviselnie kell. Érdekes, hogy mindez erőteljesen központosított, harcias és nomád kultúrák közvetítésén keresztül, lerombolt, letűnt, megalázott és tönkretett kultúrák bemutatásával valósul meg.
A Nemzeti Múzeum kiállítása Mongólia történelmét mutatja be, a mongol világbirodalom Dzsingisz kán általi megalapításától a világbirodalom hatalmas horderejű hódító háborúiig, a Csendes-óceántól Közép-Európáig tartó terjeszkedéséig. A már több helyszínen (Bonnban, Münchenben, Schallaburgban és Isztambulban) bemutatott tárlat üzenete a befogadó ország történelmétől kezdve a kiállítótér helyi adottságain át folytatva és az ország saját fennmaradt emlékeinek bemutatása által mindenütt módosult. A budapesti verzió részletesen foglalkozik a buddhista művészettel, egészen napjainkig mutatja be Mongólia történelmét, és különteremben foglalkozik a tatárjárás legfrissebb régészeti leleteinek adaptálásával. Az egyéni jelleget ennek az erősen centralizált, korszerű hivatali apparátust, útlevél- és futárrendszert létrehozó, mégis nyitott és multikulturális birodalomnak porig rombolt országunkkal való viszonya nyújtja, a történelem relativitása, az élet esetlegessége.
A Nemzeti Múzeum klasszicista terében a befogadó, beavató aula nyitó installációján vetített vadlovak vágtattak a fehér falakon egy virtuális pusztán. Ragasztott, vörös és fekete műanyag nyilak vezettek a kiállítótérbe. A tárgyak kimeríthetetlen gazdagsága lenyűgöző volt. Letisztult formavilágú, totemisztikus ékszerek leegyszerűsített esetlenségükkel, a kultikus kőszobrok, teknősbékák, méteres kőportrék, a viselettörténeti egzotikumok, fémmel varrt vásznak, páncélok, bőrcsizmák, övek, sisakok, az edények, korsók… Sztúpák, agyagból, esetlen fogadalmi ajándékok, iratok, könyvek, Buddha-szobrok. A történelmi magyarázatok és térképek kimerítő és bőséges információt nyújtottak, de a műtárgyakkal kapcsolatos információk annál kevésbé: néhol azt sem tudtuk meg, mi is az, amit láttunk, és mi a funkciója. A kiállítás internetes portálja használható és kitűnő, és katalógusa is színvonalas.