Eddig megmentett örökségünk
Régészeti leletek kiállítása
MúzeumCafé 31.
A történet 2012 februárjában indult, amikor a Magyar Régész Szövetség nevében tárgyalóasztalhoz ültünk L. Simon Lászlóval, a parlament kulturális és sajtóbizottságának akkori elnökével, hogy áttekintsük a hazai régészeti örökségvédelem súlyos helyzetét. 2011 novemberében ugyanis a parlament olyan módon változtatta meg az örökségvédelmi törvényt, ami lehetetlenül szigorú költség- és időhatárok közé szorította a nagy állami beruházásokhoz kapcsolódó megelőző régészeti feltárásokat. A beruházásonként alkalmazott hatvan munkanapos és 200 millió forintos plafon megoldhatatlan helyzeteket teremtett a sokszor hatalmas lelőhelyeket is érintő fejlesztéseknél, mint például a 20-30 kilométer hosszú autópálya-szakaszok építése vagy a jelentős földmunkákkal járó árvízvédelmi projektek. Különösen úgy, hogy a törvényt visszamenőlegesen, a már futó beruházások esetében is alkalmazni kívánják.
A törvénymódosításra reagálni szerettünk volna a szakma részéről. A fent említett februári megbeszélésen merült fel annak az ötlete, hogy egy közvetlenül az Országház épületében rendezett kiállítással tárjuk a döntéshozók elé, milyen tárgyi és információanyag sorsa felett határoznak, amikor az örökségvédelemmel kapcsolatos jogszabályokat tárgyalják. Bár az alapötlet és a terv néhány óra alatt megszületett, maga a megvalósítás – már csak a helyszín bonyolult logisztikája és a kiállítás anyagi hátterének megteremtése miatt is – sokáig függőben volt. Március vége volt már, mire biztosra vehettük, hogy az Országgyűlés elnöke rendelkezésünkre bocsátja a Parlament egyik termét, a Nemzeti Kulturális Alap pedig biztosítja a kiállítás kivitelezéséhez szükséges összeget.
A szervezést a Magyar Régész Szövetség a Megyei Múzeumok Igazgatóságainak Szövetsége közreműködésével vállalta, önkéntesekből álló stábbal. Ebből a tényből számos nehézség fakadt. A csak formális székhellyel és korlátozott anyagi lehetőséggel bíró szervezetek hivatalosan nem szerepelhettek mint a kiállított tárgyak kölcsönzői, az Országgyűlés Hivatala pedig nem bizonyult partnernek a több mint százmillió forint eszmei értékű műtárgyállomány befogadása kapcsán. Ezt a problémát végül Bodó Sándornak, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatójának közreműködésével sikerült megoldani, aki a megyei múzeumigazgatókkal való egyeztetés után nemcsak a múzeum gyűjteményébe tartozó tárgyakkal, hanem a Magyar Régész Szövetség mellett kölcsönző partnerként is támogatta a tárlatot.
A kiállítás legfontosabb célja az volt, hogy bemutassa, az elmúlt másfél évtizedben a nagyberuházásokhoz kötődő feltárások milyen mértékben gazdagították a magyarországi régészeti örökségről alkotott képünket. Világossá kívántuk tenni, hogy ennek a lelet- és információanyagnak a túlnyomó része az új törvényi keretek között elveszett volna. Ebből a megfontolásból az ország régészeti gyűjtőkörű intézményeinek a beruházásokhoz kötődő kutatások során előkerült leglátványosabb tárgyait válogattuk össze.
A tárgyakhoz méltó keretet biztosított az Országház Vörös Szalonja, a déli, képviselői társalgó, valamint az enteriőrhöz korban és stílusban illeszkedő tárlók, az Iparművészeti Múzeum vitrinjei. Szimbolikus jelentőségén túl megjelenésében is kivételes helyszín ez régészeti leletek bemutatására: a kőből, agyagból készült őskori tárgyak rusztikus felülete szokatlan kontrasztot alkotott az aranyozott, színesre festett belső térrel, amely gazdag foglalatként emelte ki egyediségükből és korukból fakadó értéküket. A népvándorlás és honfoglalás kori arany ékszerek pedig mintegy kincstárként jelenítették meg a választ a – politikum részéről is elhangzott – közhelyszerű kérdésre: „Lehet itt még a földben egyáltalán találni valamit?”
A szép tárgyak felvonultatásán túl cél volt az is, hogy az egyes kiállítási egységeken keresztül rávilágítsunk, hazánk múltjának mely vonatkozásaira nyerhetünk kizárólag a régészet által rálátást vagy új megvilágítást. A feltárás nélkül elpusztított lelőhelyek, leletek, összefüggések mindettől a tudásanyagtól és az azzal kapcsolatos lehetőségektől is megfosztják a jelen és jövő nemzedékeit; a kiállítás ennek felelősségére volt hivatott felhívni a döntéshozók figyelmét. Egyes régészeti lelőhelyek sorsa nem intézhető azzal el, hogy száz hasonló korú lelőhelyet ismerünk már, hiszen a régészeti forrásanyag sajátja, hogy minden szelete egyedi és megismételhetetlen, értéke egyrészt a feltárás során derül csak ki, másrészt újabb és újabb összefüggésekbe helyezve később is átértelmeződik, új megvilágítást nyer.
A kiállítás egységei három fő gondolatkör köré rendeződtek. A Sokszínű örökség Magyarország régészeti örökségének gazdagságát mutatta be az elmúlt másfél évtized beruházásokat megelőző feltárásain előkerült tárgyak és tárgyegyüttesek segítségével. Minden egység rávilágított egyúttal egy-egy olyan elemre, sajátosságra is, amelyen keresztül a hazai régészeti kutatás a fent említett szempontok szerint pótolhatatlan és mással ki nem váltható eredményeket nyújt. A Kárpát-medencei neolitikum, rézkor és bronzkor kutatásának bemutatott eredményei arra hívják fel a figyelmet, hogy az örökség kezelése nem tekinthető kizárólag „belügynek”; ha a hazai örökségvédelem nem megfelelő felelősséggel jár el, olyan tudásanyag vész el, amely az európai társadalmak számára közös jelentőséggel bír. A Magyarország által is ratifikált európai egyezmények is bizonyítják, hogy ma már nem fogadható el egyetlen ország részéről sem olyan attitűd, amely figyelmen kívül hagyja ezt. Ugyanerre jó példa a római világ határa, a limes vagy a népvándorlás korának kutatása is. A római dunai határvédelmi rendszer közös európai örökség, amelynek emblematikus darabja a paksi határerődben előkerült és itt kiállított bronz császárszoborláb. A rádpusztai hun üst a kiállítás – és a közelmúlt hazai régészeti kutatásának is – egyik leglátványosabb lelete. Az egyedülállóan ép tárgy, amely a kevés egyértelműen a hun néphez köthető tárgytípus egyikének rendkívül ritka példája, és amely szintén nem került volna elő a ma érvényben lévő örökségvédelmi törvény hatálya alatt. Az áldozati üstöket a településeken, temetőkön kívül rejtették el; egy erősen korlátozott lehetőségekkel gazdálkodó, így a lelőhelyeknek csak a „sűrűjében” merítő régészeti kutatás egészen bizonyosan nem érné el ezeket a helyeket.
A honfoglalást és az államalapítást követő korszakokból származó leletek, lelőhelyek már a magyar történelem régészeti forrásai, amelynek tágabb értelmében része a Kárpát-medencében élő egyéb etnikumok története is. A kiállítás egyik egysége a tatárjárás éveire keltezett lelőhelyeket mutatta be. A régészeti kutatásnak a pusztítás konkrét nyomait érintő jelentősebb eredményei szinte kivétel nélkül a nagyberuházásokat megelőző feltárások során születtek. Bemutattunk egy olyan, Szankon feltárt házat, ahova a falu asszonyai és gyermekei menekültek, mialatt a férfiak valószínűleg a települést védelmezték. A bennpusztultak maradványai mellett előkerültek az ott élők vagyontárgyai is, köztük egy ötvös nyersanyag- és termékkészlete, ami új kérdéseket vet fel a tatárjárás előtt az alföldi falusias települések lakóinak anyagi és életkörülményeivel kapcsolatban. A tatárjárás időszakának kutatása tehát kitűnő példa annak illusztrálására, hogy az írott források által lefedett korszakokkal kapcsolatban is gyökeresen más kerül a történelemkönyvekbe, ha megszűnnek a régészet működési lehetőségei.
Hasonlóan speciális forrást kínál a régészet arra nézve, hogy hogyan zajlott az egyes etnikumok, népcsoportok együttélése, asszimilációja a középkor során. A Perkáta mellett feltárt és a kiállításon bemutatott templom, temetők és településrészlet jól tükrözi ezeket a bonyolult folyamatokat mind az államalapítást követő időszak, mind a kunok letelepedése és beolvadása tekintetében. Mindkét időszak temetkezései kapcsán tanulmányozható a kereszténység felvételének összetett jelensége, amely sajátos, rétegzett módon befolyásolta a halálról, túlvilágról alkotott elképzeléseket, keveredve a korábbi pogány elemekkel. Bár a perkátai feltárás így felbecsülhetetlen és napjainkban széles körben érdeklődésre számot tartó tudományos eredményekkel szolgált, a bemutatott anyag a feltárás egy más vonatkozására is hivatott volt felhívni a politikai döntéshozók figyelmét.
A régészeti módszerek segítségével ugyanis tudott volt, hogy a tervezett útszakasz áthalad a templomon és a több mint ötezer síros temetőn, így ez elkerülhető lett volna a beruházás során.
A Budapesti Történeti Múzeum kutatásaiból készített összeállítás a beruházásokhoz kötődő régészeti munka egy másik szeletét villantotta fel. Városi környezetben gyakran csak néhány négyzetméternyi területet érint egy-egy ilyen jellegű feltárás, ami azonban sok évszázad régészeti rétegsorait érinti, és végső soron ezekből az apró mozaikelemekből áll össze az egykori várostopográfiáról és településfejlődésről alkotott kép.
A kiállítás második nagy egysége a civil társadalomnak a régészeti örökség iránt érzett felelősségére hozott példákat. Külön tárlót kaptak azok a tárgyak, köztük több nagy értékű kincslelet, amelyeket civil személyek találtak meg és jelentettek be, felhívva a figyelmet arra, hogy a régészeti örökségvédelem csak a társadalom széles csoportjaival együttműködve lehet sikeres. Ilyen sikertörténet például a lelkes amatőr kutatók által megtalált honfoglalás kori temető Bugyi mellett, amelynek már szervezett feltárása során egy tökéletesen ép tarsolylemez is előkerült. A pozitív példák mellett már csak képeken tudtuk bemutatni azokat a tárgyakat, amelyek kincsvadászok közreműködésével áramlanak a műkincspiacra.
A harmadik egységben szintén képekkel, légi fotókkal és filmen igyekeztünk láthatóvá tenni a „föld alatti Magyarország” gazdagságát, valamint azokat a modern módszereket amelyek segítségével ezeket fel lehet térképezni.
A kiállításon szereplő tárgyakat tizenhét megyei múzeum, a Budapesti Történeti Múzeum, három vidéki városi múzeum, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézete, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézete, valamint a Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Örökségvédelmi Központja kölcsönözte, de rajtuk kívül további intézmények is hozzájárultak a tartalomhoz kutatási eredményeikkel. A tervezett széles körű szakmai összefogás tehát megvalósult, a tárlatot létrehozó közreműködők lefedték a hazai régészeti örökséggel foglalkozó intézményrendszer jelentős részét.
A kiállításhoz 15 oldalas, gazdagon illusztrált kiadvány is készült, amely az egyes egységekre épült. Ennek elkészült digitális, lapozható, az interneten elérhető változata is (http://book-let.com/books/megmentett_orokseg/). Emellett elkészült egy virtuális túra is, amely szintén elérhető az interneten (http://megmentettorokseg.hu/).
Bár a kiállítás rövid távon, szakmapolitikai értelemben nem ért el sikert, hiszen az Országgyűlés áprilisban tovább korlátozta a régészeti feltárások lehetőségeit, hosszabb távú eredményeivel kapcsolatban optimisták vagyunk. Éppen ezért a tárlat 2012 nyarán országjáró körútra indult. A Budapesti Történeti Múzeum után, 2013 nyaráig előreláthatóan eljut Szombathelyre, Szegedre, Nyír-egyházára, Kecskemétre, Szekszárdra, Pécsre, Debrecenbe, valamint Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeumban is megtekinthető lesz, de számos további helyszínről is tárgyalás folyik.