Egy 1914-es tárlat
Boromisza Tibor a Könyves Kálmán szalonban
MúzeumCafé 29.
A nagy Megújhodás (vagy: Krisztust feltalálják a pásztorok) címet viseli. A katalógusban ez az egyetlen kép, amelyikhez szöveges kommentárt is fűzött a művész: „A Múlt, a fénytelen barlang előtt anyja karján az ifjú Eszme. Még nincs zengő szava, csak kitárt, hívó karjai és a szivárvány-színes ég alatt hegyek, mezők és városok férfiai, asszonyai, gyerekei indulnak, rohannak, táncolnak feléje. A bíborgúnyás legény (Tersánszky Józsi Jenőt festette meg benne a művész – T. K.), aki mámorosan kiált, talán harcos prófétája lesz egykor az eszmének. A mezítelen asszony s a gyermek már értik is szavát, s mindent elvetettek magukról: újjászülettek a csodálatos igében.”
Érdemes még egy kicsit elidőzni a többi képcímnél is. Boromisza egész pályája alatt művei hátoldalára gyakran feljegyezte az év- és napszakot, illetve azokat az időjárási és fényviszonyokat, amelyek a mű elkészülését kísérték. Nincs lehetőség most részletesebben kifejteni azt a Boromisza által megélt, vallott, hirdetett természetszemléletet, amelynek elkötelezettje volt ifjúkora óta, s ami nagyrészt éppen Nagybányán fejlődött ki és tudatosodott benne. Sebestyén József a katalógushoz írt előszavában a művész hitvallásáról őt magát idézi: „A természet örök mozgásainak pillanatnyi változásaiban van minden érték. Ezt érezni kell s azután meglátni; tehát együtt kell élni a pillanattal… Az érzékeknek folyton készen kell állniok a benyomások érzékelésére. Ez a nagy készenlét egy emésztő tűz, legnagyobb feszültsége a képességeknek. Így megmarad az örök változás varázsa, nem fajulhat a művészet sablonná.” Ezeknek a gondolatoknak az ismeretében mindjárt érthetővé válnak a képcímei mellé-után írt ilyen kiegészítések, mint például: „őszi esti világításban”, „délelőtti napálláskor októberben”, „harmatos nyári napkeltén”, „egy hideg téli napon”, „szeles tavaszi időben”. A Virágzó galagonya című festményéhez az előbbieknél is pontosabb kommentárt fűzött: „A festő háta mögött van a fényforrás, minden szín egyformán erősen él.” Még jobban érzékelhetővé válik Boromisza szenvedélyes természetimádó és -kutató magatartása az 1913 nyarán festőbarátjának, Bálint Józsefnek Nagybányáról írt leveléből vett rövid részletből: „Az idő direkt bosszant. Sokban hátráltat. Más oldalról meg olyan fény effektusokat produkál a felhőjárás, hogy szinte elhűlök a bámulattól. Ez jól jön, mert a fény problémái igen erősen érdekelnek. Most is egy olyan napnyugtáról jöttem haza, hogy egészen fölizgultam. De micsoda egy emberélet ahhoz, hogy belepillantson alaposan a nagy természet színjátékaiba.”
Boromisza első gyűjteményes kiállítását – egy-két kivételtől eltekintve – az egész fővárosi sajtó elismeréssel fogadta. A megnyitó sajtónévjegyzékét a megjelent zsurnaliszták több mint húsz lap képviseletében írták alá. Egy másik, a látogatói névjegyzék pedig a festőkollégák parádés felvonulásáról ad hírt, többek között Márffy Ödön, Gulácsy Lajos, Tihanyi Lajos, Czigány Dezső, Egry József, Szinyei Merse Pál, Hatvany Ferenc, Kernstok Károly, Erdei Viktor, Vaszary János és az egykori mester, Ferenczy Károly kézjegyével. A kiállítás sikerét bizonyítja, hogy nyitva tartását egy héttel meghosszabbították, valamint a kísérő programként megrendezett irodalmi est is, ahol a Nemzeti és a Vígszínház művészei léptek fel a Szalont zsúfolásig megtöltő, mintegy négyszáz fős közönség előtt. Az egyik lap „egy nagy erejű, zseniális, érdekes és óriási ambíciójú, kiforrásban levő művészember” kiállításaként összegzi a látottakat. Bálint Aladár a Nyugatban más megközelítésből kiindulva árnyaltabb végkövetkeztetésre jut, amikor így fogalmaz: „Autodidakta, aki nem ismeri mestersége nehézségeit, átcsörtet minden akadályon, közben olyan értékekre bukkan, melyet más művész végső erőfeszítéssel is alig, egy-egy zseni is csak szerencsés pillanatában talál meg… Piktori szempontból egészen közömbös és lényegtelen fénytörési probléma nyitját keresi tájképein, és mert autodidakta, lesiklik problémája területéről, de fénytörés helyett olyan színharmóniákra hibáz rá, melyért a legkiválóbb koloristák is megirigyelhetnék őt.”
A történelem végül korszakzáróvá tette Boromisza 1914-es gyűjteményes kiállítását: az első világháború lezárta számára a nagybányai korszakot. 1914 októberében, az akkor már szolgálatot teljesítő Bálint Józsefnek elkeseredett sorokat fogalmazott meg egyik levelében: „Hogy jó magam mit érzek és gondolok az egész háborúról – ismersz annyira, hogy ezzel nem töltöm a papírost. Szörnyű pusztulása ez a kultúrának, s rettenetes csődje a humanizmusnak. Képzelheted, ily körülmények között semmire és semmihez semmi kedvem. Munkámat a legérdekesebb kísérletezéseknél vágta ketté a háború s most úgyszólván élni sincs kedvem.” A Szatmárnémetiben állomásparancsnokként eltöltött négyéves katonai szolgálat nemcsak pályájának feltörő ívét akasztotta meg, de magánéletét is derékba törte: amikor 1919 tavaszán el kellett hagynia Szatmárnémetit, felesége, a nagybányai Tordai Mária már nem tartott vele.