„Egy egész világ volt a muzi”

A Magyar Nemzeti Múzeum kertjében 2013 óta egy sztélé hirdeti, hogy az épület és környezete Nemzeti Emlékhely. Ott szerepel történelmünk azon kevés helyszíne között, amely kiemelkedően fontos nemzetünk számára. A múzeum épülete őrzi a történelmi Magyarország múltjának tárgyi örökségét, kertje pedig 1848 forradalmi napjának fel-emelő emlékét. Ez az a hely, ahol „Petőfi napja” élővé válik: az ünnep előtti napokban sok óvodást és kisiskolást elhoznak a kertbe, ahol sokan elhelyezik az iskolában készített kis papír kokárdájukat, huszárjukat, nemzeti zászlajukat. A Múzeumkert nem egy egyszerű közpark, hanem sokkal több annál: a Nemzet Kertje.

Az érseki palota kertje

A Magyar Nemzeti Múzeum kertjének története a 18. század derekára nyúlik vissza, amikor Klobusiczky Ferenc (1707–1760) kalocsai érsek a mai múzeumtelken városi palotát építtetett miután 1751-ben a Hétszemélyes Tábla ülnöke lett. A legfőbb bírói szerv tagjaként Klobusiczky idejének jelentős részét nem érseki székhelyén, hanem Pesten töltötte, ezért volt szüksége egy itteni rezidenciára. Az érseki lak a külvárosban, a városfallal szemben lévő telek nyugati oldalán állt, egészen az Országút (a mai Múzeum körút) szélén. Sajnos az épületről nem rendelkezünk képi ábrázolással, csak méreteit ismerjük a korabeli forrásokból. A nem szabályos négyszög alakú, aszimmetrikus alaprajzú egyemeletes palota homlokzata az utca felé hetvenhat méter hosszú volt, oldalai pedig negyvenhét-negyvennyolc méter szélesek lehettek (az épület pinceszintje valószínűleg a föld alatt ma is megvan, legalábbis erre utal az az ága, amely 2004-ben a múzeumlépcső felújításakor teljesen épen előkerült). Az épület és a hozzá tartozó terület Klobusiczky érsek halála után utóda, gróf Batthyány József (1727–1799) kezére került, aki később, 1776-ban esztergomi érsek lett. Az ő birtoklása idejéből ismeretesek azok az első pontos várostérképek, amelyeken jól látszik a későbbi múzeumtelek is. Franz Neuheuser 1793-ból származó várostérképén nagyon szépen látható a palota vagy villa (mert így is nevezték) mögötti barokk (francia) kert. Ezt még lehetséges, hogy Klobusiczky érsek alakíttatta ki a kor ízlése szerint. A telek e déli (nagyobbik) részéhez kapcsolódott egy északi, amelyen számos épület és egy nagy köztes terület, minden bizonnyal lovaglótér volt kialakítva. A II. Lipótot és Ferenc királyt megkoronázó Batthyány hercegprímás sok fényes ünnepséget rendezett itt, ismert közülük, hogy az 1790. évi országgyűlés alatt, majd 1792 nyarán, Ferenc király nejének koronázásakor, valamint 1798-ban József nádor neve napján lovas karusszeleket (zenére koreografált lovasbemutatókat) tartottak. Az érsek 1799-ben bekövetkezett halálával véget ért egy virágzó korszak a terület történetében, ami szó szerint igaz lehetett, hiszen Lipszky János 1810-es várostérképén már az egykori franciakertnek csak egy átalakított, egyszerűbb és kisebb területen megvalósuló változata látható. A telket gróf Batthyány Antal József (1762–1828), a hercegprímás unokaöccse örökölte, aki szinte állandóan külföldön tartózkodott: a pesti Országút mentén fekvő ötholdas birtokból kisebb-nagyobb telkeket hasított ki és adott el. A terület korábbi egysége nem sokkal később mégis helyreállt, ami annak volt köszönhető, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményei számára a döntéshozók a Batthyány-telket látták megfelelőnek. Ezért aztán a kincstár 1813-ban kétszázezer váltó forintért megvásárolta azt Antal gróftól, közben megszerezve a már korábban elidegenített telekrészeket is. A cél már ekkor az volt, hogy a területre egy reprezentatív múzeumpalota épüljön. Addig is a múzeum kincseit a telken található, egyre több javítást igénylő villaépületben helyezték el. Negyedszázadon keresztül itt tekinthették meg az első nemzeti közgyűjteményt az érdeklődő látogatók. Az intézmény számos szükséglete, otthona folyamatos karbantartása mellett a környezetére már nem juthatott kellő figyelem és pénz. Erre utal Karacs Teréznek, a magyar nőnevelés nagy alakjának visszaemlékezése is, amelyben fiatal kora azon momentumát idézi, amikor rendszeresen a múzeum telkén keresztül járt iskolába. Az 1820-as évekre vonatkozóan a következőket írta: „A múzeumi épület körüli nagy tér gyepes s óriás cserfákkal árnyékolt vala.” Ezt az állapotot láthatjuk Pest-Buda-Óbuda 1823-ban készült katonai célú várostérképén is, legalábbis a telek déli – nevezzük így – kerti részén. Az északi rész jellege, amelyen egykor a lovas bemutatókat tartották, nem sokat változott. Egy idő után vissza is tért oda az aktív lovas élet, hiszen gróf Wenckheim József kezdeményezésére 1827-től egy évtizeden át itt működött a Nemzeti Lóiskola. A lovas világnak akkor lett itt vége, amikor megindultak az új múzeumpalota építésének munkálatai. Ekkor a telek építési területté vált, a Batthyány-kert még meglévő fáinak zömét is ekkor vághatták ki. A nevezetes, 1838-as nagy pesti árvíz további károkat okozott a terület növényzetében, a múzeum megrongálódott hajlékát pedig idő előtt le kellett bontani.

Homokbuckás, gazos „küludvar”-ból Múzeumkert

A Nemzeti Múzeum gyönyörű klasszicista palotájáról 1847 januárjában került le az állványzat, jelezve, hogy véget ért a majd egy évtizedig tartó nagy építkezés. Következhetett a környezet rendezése, a parkosítás! A múzeumpalotát tervező Pollack Mihálynak a Nemzeti Múzeum körüli sivár terület rendezésére vonatkozóan is megvoltak az elképzelései, amelyeket 1847. október 4-én kelt levelében ismertetett a nádornak: az épületet három oldalról vaskerítéssel kívánta körbevenni, a ma róla elnevezett tér oldalára pedig árkádos lapidáriumot tervezett a régi kőemlékek számára, valamint kétoldalt, a mai Bródy Sándor és Múzeum utcákra nyílóan, a kapuk tengelyében egy-egy kisebb épületet akart emelni, amelyek bejáratul és az udvaros szolgák lakásául szolgáltak volna. Magát a kertet angolparkszerűen, mint írja, fákkal és alacsonyabb cserjékkel szándékozott beültetni. Valószínűleg ezt az elképzelést követte Muszely Károly pesti műkertész, amikor 1848 elején elkészítette a múzeum külső udvarának parkosítási tervét. A mai napig ismeretlen tervből nem lett valóság. A múzeum környezete még egy ideig maradt olyan, amilyen volt, amilyennek Mátray Gábor, a múzeum könyvtárának őre, vezetője leírta: „A küludvar terét homokbuczkák, dudva, kóró és vadnövények undokíták.” A szomorú látványt a területet övező kerítés állapota csak fokozta, hiszen az csak a homlokzat előtt, az Országút mentén készült el a tervezett módon (1847), a másik három oldalon az építkezésből maradt hulladékfából összetákolt deszkapalánk éktelenkedett 1865-ig. Tovább rontották a terület képét a mai Kálvin téren tartott heti vásárokból „elszabadult marhák és baromfik”, amelyek nemegyszer a múzeum körül legelésztek és futkároztak.

A szabadságharc leverése után Kubinyi Ágoston (1799–1873) múzeumigazgató közadakozásból és a díszteremben tartott hangversenyek jövedelméből teremtette meg a parkosítás pénzügyi alapját. Az első fák 1855. novemberi ünnepélyes elültetése után a következő év tavaszán indult meg a nagyarányú telepítés, Petz Ármin tervei alapján. A Múzeumkert végül 1857 tavaszán készült el Kallina Henriknek, a múzeum első kertészének a vezetésével. A fásítás egyrészt pénz, másrészt facsemeték adományozása által valósulhatott meg. Utóbbiban elöl járt József főherceg, aki a Margitszigetről küldött fákat, báró Sina Simon pedig a gödöllői uradalmából indított útra gyönyörű hársfákat, amelyek kiegészültek az ország más részéből jövő természetbeni felajánlásokkal. A legtöbb facsemete Egressy Sámuel kiskunlacházi birtokáról érkezett tizenkét szekéren. A múzeum telkének parkosítása után azt a múzeum alkalmazásában álló kertész gondozta, aki a múzeum épülete mögötti, még 1852-ben Wagner János építőmester által tervezett kertészházban lakott. Az utolsó múzeumkerti főkertészt Bezdek Ferencnek hívták, ő még az 1950-es évek elején is a kis dór oszlopos épületben élt családjával. 1953 szeptemberében aztán a Múzeumkert kezelését a Fővárosi Parkfenntartó Vállalat vette át, amelynek jogutódja, a Főkert ma is ellátja ezt a munkát.

A Múzeumkert 1855 és 1857 közötti kialakítása után, 1880-ban Weber Gusztáv műkertész cége végzett átalakításokat a kertben, amelyre elsősorban azért volt szükség, mert a Múzeum körút kiszélesítése miatt a kert elejéből (nyugati végéből) 264 négyszögöl területet kihasítottak az úttest, illetve a járda számára. Ekkor sok olyan fát, cserjét kellett kivágni, amelyet a park huszonöt évvel korábbi telepítésekor ültettek. A múzeum környezete ettől kezdve évtizedekig nem sokat változott, legfeljebb az időközben felállított szobrok idéztek elő kisebb változásokat. Emellett maga az idő hozta meg azt, amennyiben a bokrok és a fák, köztük a zöld juharok, a magas kőrisek, a csörgőfák, a hegyi szilfák, a fekete diófák, a bálványfák és a japán akácok egyre nagyobbak, dúsabbak lettek, egyre több árnyékot adva a kertben pihenőknek. A viruló növényzetet a történelem viharai többször is megtépázták, leginkább Budapest ostroma idején, amikor is a közkertből, a békés pihenőhelyből hadállás és temetőhely lett. A sírokat később felszámolták, kivitték a halottakat a temetőbe, a kertet pedig a múzeum alapításának százötvenedik évfordulójára rendbe tették. Az új állami berendezkedés jellegét hangsúlyozva nemcsak a múzeumpalotán, hanem a kertben, az Arany János-szobor két oldalán lévő növényszigetek közepén is megjelent egy-egy vörös csillag. Az 1956-os „csillaghullás” után néhány nappal a szovjet csapatok harci járművei újra felszántották a Múzeumkertet, a múzeumépület déli szárnyának jó része pedig kiégett. A legszükségesebb kertrendezési munkálatok után a park utolsó nagy átalakítása az 1970-es évek elején történt meg Csorba Vera (Fővárosi Parkfenntartó Vállalat) tervei alapján. A park ekkor vesztette el – főként a Múzeum utca felőli részén – az eredeti, Petz-féle angolkerti beosztását. Egykori arculata és hangulata azonban az 1990-es években kezdődő nagyrekonstrukció alkalmával tűnt el végleg, amikor a kert déli fele felvonulási, építkezési területté és parkolóhellyé változott, amelyből az utóbbi funkció az építkezések után is megmaradt.

Szoborkert

A kert hangulatához valaha hozzátartoztak a „szétszórt” római kőemlékek. Egy 1995-ben készült felmérésben még tizenegy kerti kőemlékről (szarkofág, sztélé, mérföldkő) van szó. Ezek valaha szükségből kerültek ki a kertbe, már azelőtt is, hogy 1855-ben elkezdődött volna a múzeum környezetének parkosítása. Az egykori Batthyány-villában ugyanis nem fértek mind el. 1836-ban például József nádor arra utasította a múzeumot vezető Haliczky Antalt, hogy írja össze „a múzeumi kertben elhelyezett régi köveket, emlékeket is, amelyek már egészen elrongálódtak, külön azokat, amelyeket még helyre lehetne állítani”, és azok elhelyezésére tegye meg javaslatát. A kérdés megoldása idővel még nagyobb kihívást jelentett, hiszen a múzeum kőemlékei egyre jobban szaporodtak, az 1860-as években, Rómer Flórisnak köszönhetően szekérszámra gyarapodtak. Ebben az időben már léteztek tervek egy a Múzeumkert keleti vonalában felépítendő kőtárra vonatkozóan. Pollack Mihály is tervezett ebből a célból árkádos lapidáriumot, majd 1859-ben Reitter Ferenc is készített terveket ugyanoda, melyek közül azonban – a szükséges összeg hiányában – egyik sem valósult meg. 1871-ben létesült egy kőtár a múzeumépületben, és azon kívül is sok régi követ elhelyeztek később a múzeum belső udvaraiban és földszinti folyosóin, de még így is maradt mintegy tucatnyi olyan kőemlék, amely aztán a Múzeumkert hangulati elemévé vált. Volt olyan (nyitott) római szarkofág, amelyből idővel virágágyás lett. A 2006-ban befejeződött nagyrekonstrukció folyamán kialakított nagy római Lapidáriumban vagy a földszinti folyosókra sem fért el minden meglévő pannóniai kőemlék, ezért azokat nagy védősátrakban 2011-ig a múzeum belső udvaraiban és a kert Múzeum utcai oldalán tárolták egészen addig, amíg azokat a Daróczi úti külső raktárba el nem szállították. (Jelenleg a kertben már csak egy római gyermekszarkofág látható, amelyet sokáig a ráfutó növényzet rejtett el.) A római kőemlékek mellett a szobrok ugyanúgy hozzátartoztak mindig is a Múzeumkerthez, mint a fák vagy éppen a padok. A reformkorban még gróf Széchenyi István vetette fel egy olyan sétány, park ötletét a Gellért-hegy oldalán – amelyet Üdvleldének nevezett –, ahol szoborművekben kívánta megörökíteni nagy embereink emlékét. Bár ez a terv végül is nem valósult meg, Liber Endre egy 1934-es írásában úgy fogalmazott, hogy „talán a Múzeum-kert az, amely a legjobban megközelítette ezt a gondolatot”. Ma inkább a Margitsziget az, ahol a legjobban megvalósul ez a Széchenyi-féle idea.

Az első szobor a kertbe 1860-ban került és Berzsenyi Dánielt mintázta, a következő Kazinczy Ferenc mellszobra volt. Mindkét bronzszobrot ifj. báró Vay Miklós alkotta. Nyilvános, ünnepélyes avatóünnepségekről e művek esetében nem lehetett szó, mert az abszolutista kormányzat félt attól, hogy az ünnepségek alkalmat nyújthatnak a rendszer elleni tüntetésre. A két legrégebbi szobrászati alkotás felállítása következett ezek után: 1875-ben az 1836-ban elkészült Kisfaludy Károly-emlék, majd 1903-ban az 1848-ban kiöntött Kisfaludy Sándor előtt tisztelgő Himfy-emlék. Utóbbit Petrovits Döme bajai szobrász készítette. Kisfaludy Károly szobrát Ferenczy István, a kor legkvalitásosabb magyar szobrásza alkotta meg, még 1836-ban. Kisfaludy márványból készült mellszobra magas kőtalpazaton állt, előtte lantot nyújtó, térdelő női alak volt látható. Múlt időben, mert Ferenczy egyetlen köztéren álló szobra a második világháborúban megsemmisült. A mellszobrot 1952-ben újrafaragták, majd felállították. 1893 májusában avatták a kert legmeghatározóbb szobrát, az Arany János-szobrot, Stróbl Alajos alkotását. A szobor haraszti mészkőből készült talpazatát Schickedanz Albert építész tervezte. Stróbl Arany alakján kívül két mellékalakot is megformázott: Toldit és Piroskát. Utóbbit a múzeumalapító dédunokájáról, gróf Széchenyi István unokájáról, Alice-ról mintázta. Az Arany-szobor volt az első olyan köztéri szobrunk, amelyet honi öntödében, a pesti Tourbain-féle fémöntödében készítettek.

A 19. században még egy szobor, illetve egy szobormásolat került a kertbe. A Leókharész ókori szobrászművész belvederei Apollón-szobráról készült vasöntvény másolatot 1894 decemberében állították fel a Múzeumkert Sándor utcai oldalán. A művet Tomori Anasztáz, Arany János egykori nagykőrösi tanártársa, a korszak egyik jelentős mecénása végrendeletileg adományozta a múzeumnak. Az Apolló-szobor azonban nem sokáig állhatott a helyén, mert 1902 novemberében, a Nemzeti Múzeum alapításának centenáriumi ünnepsége alkalmából a helyére állították fel az alapító, gróf Széchényi Ferenc bronzszobrát. Új helyet a kert Múzeum utca felőli oldalán kapott. A Széchényi-szobor megmintázására Istók János kapott megbízást, akinek ez volt az első jelentős köztéri alkotása. Későbbi munkái közül a budai Bem-szobor a legismertebb. 1916 tavaszán – éppen száz éve – Fraknói Vilmos történész, a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelője egy római síremlékre emlékeztető alkotást készíttetett a Nemzeti Múzeum három, nemzetközi hírű régésze, Rómer Flóris, Pulszky Ferenc és Hampel József emlékére. A haraszti mészkőből készült sztélének az építészeti részét Hültl Dezső műegyetemi tanár tervezte, domborműveit Damkó József faragta ki. 1997-ben, Pulszky Ferenc halálának századik évfordulójára restaurálták. A „Régészek emléke” után egy régészeti emlék került a Múzeumkertbe. 1929. május 18-án nagyszabású ünnepség keretében, Horthy Miklós kormányzó, Bethlen István miniszterelnök és a kormány számos tagjának jelenlétében leplezték le a római Forum Romanum Pax-templomából származó, három méter magas márványoszlopot, amelyet Róma városa adományozott a magyar államnak az 1848–49-es Olasz Légió és parancsnoka, Alessandro Monti gróf emlékére. Monti két évvel később szobrot is kapott a kertben. A Kuzmik Lívia alkotta bronz mellszobor mása a bresciai Monti-szobornak. A két itáliai illetőségű emlék felállítása között azonban egy másik szobrot is kapott a kert: Herman Ottó nyers mészkőtömbből durván faragott szobrát. Alkotója Horvay János szobrászművész volt, akinek nevéhez olyan művek fűződnek, mint például a New York-i és a Kossuth téri Kossuth-szobrok. Herman Ottó szobrát 1930. május 29-én avatták, az Ornitológusok Szövetsége által szervezett ünnepségen gróf Klebelsberg Kuno avató beszédével. A szoborból egyes források szerint víz is csordogált. A vízhez kapcsolódva jegyezzük meg, hogy a Herman-szobor helyén állt a Maróti Géza által az 1906-os milánói világkiállításra tervezett híres kacsás díszszökőkút, amelyet a Zsolnay-gyár készített el eozinból. A Múzeumkertbe a gyártulajdonos, Zsolnay Miklós adományából került 1909-ben, tehát két évtizedig volt dísze a múzeum környezetének (mert aztán, valószínűleg 1930-ban, a Herman-szobor elhelyezése miatt elbontották).

Az olasz–magyar barátság egyik újabb megnyilvánulása volt Giuseppe Garibaldi szobrának 1932. júniusi múzeumkerti felállítása. Az ünnepi beszédet ez alkalommal Gömbös Gyula honvédelmi miniszter mondta. Az ünnepség megható pontja volt, amikor Garibaldi unokája, Ezio Garibaldi magyar nyelven szólt a jelenlévőkhöz. Garibaldi bronz mellszobrát a Rómában élő Kuzmik Lívia mintázta meg, míg a mészkő talpazatot és az azon lévő faragott ábrázolást, melyen Garibaldi és Türr István kezet szorít, Colangelo Ottimo budapesti kőfaragó készítette.

Több mint négy évtizeddel később, 1976-ban avatták fel a Múzeumkert következő és a mai napig utolsó szobrát, Jozef Wysocki ’48-as honvédtábornok mellszobrát. A szoboravatóra azon a napon és órában került sor, melyen 1848-ban a Lengyel Légió zászlószentelője volt. A szobrot Hanna Danilewicz lengyel szobrász, a talpazatot pedig, melynek hátoldalán mindazon csatahelyek nevét felsorolták, ahol a Lengyel Légió harcolt, Konrád Sándor építész tervezte.

A kertben még három olyan emlékjel van, ami megemlíthető: a legrégebbi közülük az úgynevezett Washington-kő, melyet Kubinyi Ferenc készíttetett el 1858. március 15-én. Noha az emlékkövet – ma már jóformán olvashatatlan – felirata szerint Washington amerikai elnök és Alexander von Humboldt német természettudós tiszteletére állíttatta, a kövön szereplő fenti évszám viszont arra utal, hogy a ’48-as pesti forradalomnak is emléket állított vele, annak tizedik évfordulóján. A kő eredetileg Kubinyi váci villájában állt, egyelőre nem tudjuk pontosan, hogy mikor került a Nemzeti Múzeum kertjébe. A Muziban ezen kívül egy olyan 1971-es emléktábla is látható, amelyet a VIII. kerületi Rákóczi Ferenc úttörőcsapat állított, az Úttörőszövetség huszonöt éves jubileuma alkalmából. (Ez az egyszerű kőlapra helyezett tábla ma már eredeti helyéről eltávolítva, a kert hátsó részén félredobva található.) És van még egy érdekes emléktábla a kert Múzeum körúti kerítésének közelében, amelyet a magyarországi Bahá’i közösség helyezett el 1993-ban vallási közösségük alapítójának nyolcvan évvel korábbi, a Nemzeti Múzeumban tett látogatására és előadására emlékezve. A Múzeumkertben 2013-ban helyezték el
az eddigi utolsó emlékjelet: a múzeum és környezete Nemzeti Emlékhely.

A Muzi: gyermekország és szerelmi találkahely

Molnár Ferenc világhírű alkotása, a Pál utcai fiúk híres einstandjelenete a Múzeumkertben játszódik, amelyben Nemecsek és barátai a kertben – ahogy ők nevezték, a Múziumban – golyóznak, amikor is megjelenik a két Pásztor fiú, és „Einstand!” felkiáltással elveszik a golyókat tőlük. Az einstandolás a regénynek köszönhetően fogalommá vált, és Fábri Zoltán 1969-ben forgatott, majd Oscar-díjra is jelölt filmje által emlékezetessé is. A jelenetet ma már egy hangulatos szoborcsoport (Szanyi Péter alkotása, 2007) is megjeleníti – sajnálatos módon nem annak helyszínén, hanem a Práter utcai iskola előtt. A regény ezen epizódjának leírásából csak a következő mondatrészt idézzük: „…a Pásztorok a legjobb futók az egész Múziumban…” Ez azért is érdekes részlet, mert a Múziumról, a múzeumkerti gyerekvilágról éppen Molnár Ferenc gyerekkori barátja, az egyik Pásztor fiú, Pásztor Árpád (1877–1940) írta a legtöbbet Muzi című, 1930-ban megjelent ifjúsági regényében. Többek közt így emlékezik gyermekkora kedves színterére: „… mi, akik 1887 körül voltunk tízévesek, nagyon jól tudjuk, hogy a Múzeumkert nem egy vasráccsal körülkerített kert, hanem az egész világ, amelynek határa mindenfelől a végtelenség. Nem is Múzeumkert a neve, hanem röviden és mégis messzihangzón: Muzi! (…) Az én Muzim előtt még lóvasút szaladt, az én Muzim előtt katonabanda masírozott a »Nájgebáj«-ba [az Újépület nagy katonai kaszárnyájába, amely a mai Szabadság teret foglalta el], az én Muzimat Szent Istvánkor elözönlötte a sok falusi, az én Muzimban még nem állott Arany János szobra, az én Muzimban a solferinói és königgrätzi csaták molnárkék pantallós, szürke kabátos veteránjai állottak őrt, az én Muzimban rablót és pandúrt, hosszú métát játszottunk, versenyfutásra ott gyűltek össze Pest fiúi, tavaszkor ott volt a legnagyobb gojzi [üveg- és agyaggolyó] vásár, onnan indultunk el verekedni a Kistérre, a messzi Fatérre… Mondom egy egész világ volt a Muzi…” Pásztor Árpád be is határolja a gyerekbirodalmat, a „szabad élet földjé”-t: az a Múzeumkertnek tulajdonképpen a hátsó, a mai Pollack Mihály tér (akkor Esterházy utca) felé eső része volt. Eredetileg csak ezt a részt nevezték Muzinak, de később úgy tűnik, hogy ezt az elnevezést az egész kertre is használni kezdték, sőt még később egyesek még a becézést is fokozták, amikor Muzicskának hívták. Múzeumkertnek Pásztor a homlokzat előtti, a két oldalt álló, Berzsenyi- és Kazinczy-szobor közti és körüli részt nevezte, amely tele volt padokkal és székekkel, ahol a dadusok vagy az édesanyák pihentek a babakocsival vagy nevelőnők a rájuk bízott gyermekekkel. Itt pihentek a padokon az idősebbek és a fiatal szerelmesek, ezt a Múzeum körút felé eső részt – főként a parkosítás utáni években, évtizedekben múzeumi sétányként is aposztrofálták. A Muzi évtizedekkel később is kedvelt játszóhelye volt a gyerekeknek, legalábbis erre utal mindaz, amit 1925-ben a Színházi Élet egyik tavaszi számában olvashatunk: „Legmozgalmasabb az élet a pesti, szükszámu Gyermekországok között a Muzeumkertben, amely központi fekvése és a forgalomból való majdnem teljes elzártsága miatt elsősorban alkalmas a gyermekjátszótér fontos szerepére. Még csak belépünk a tágas, virágos, zöld kertbe és máris friss gyermekkacagás kél versenyre a tavasszal.”

A Múzeumkert vidám hétköznapjainak a második világháború budapesti harcai vetettek egy időre véget, amikor is szovjet tankok és egyéb harci járművek szállták meg területét. A „felszántott”, egy ideig szovjet katonák sírjait is rejtő park csak 1952-re újult meg. Ez idő tájt alakítottak ki a Múzeum utcai oldalán egy homokozós, mászókás kis játszóteret. A gyerekek – legalábbis a nagyobbak – persze nem hagyták magukat egy ilyen „trükkel” korlátozni. Egy 1963-as múzeumi feljegyzésben így panaszkodnak a múzeumi osztályvezetők: „Az utóbbi időben különösen kirívó esetek történtek, amelyek a Régészeti és Középkori Osztályok dolgozóinak munkáját zavarják. Néhány szobába homokot, kavicsot dobálnak be, az ablakra felkapaszkodva kórusban kiabálnak be a szobákba s a csukott ablakokon félóra számra kopogtatnak. A football és csuzli sportok is fellendültek, elég gyakoriak a betört ablakok; ez éppen ugy, mint a kövek bedobálása a rossz világítási viszonyok miatt az ablakhoz közel elhelyezett dolgozók sebesülését is okozhatják.” A problémát néhány évvel később sikerült orvosolni, mégpedig úgy, hogy az épület keleti vonalában egy széles „védősávot” hoztak létre bokrokkal, örökzöld növényekkel, amely sáv ma már meghatározó képét adja ennek a kertrésznek. A gyerekjátszótér az 1990-es évek második felében szűnt meg, amikor a Múzeum utcai oldal nagyobbik fele a múzeumi rekonstrukció miatt felvonulási területté vált.

A múzeum kertjébe és épületébe már az 1820-as években rendszeresen jártak egyetemisták. Ezt onnan tudjuk, hogy 1829-ben Haliczky Antal vezető múzeumőr azzal a kéréssel fordult a nádorhoz, hogy a tanuló ifjúság előtt bezárulhasson az intézmény és a kert is, és csak külön dékáni engedéllyel látogathassa, nyilván a korábbinál sokkal kevesebb hallgató. Nem tudni, sikerrel járt-e az intervenció, de az biztos, hogy később, az 1870–80-as évekre általánossá vált a múzeumlátogatás gyakorlata, bár a palota lépcsősora még sokáig zárva volt a diákok előtt. Az 1926-ban elkezdődő nagy rekonstrukcióig ugyanis egy kis kerítés zárta el a lépcsőt a kerttől, illetve 1902-ig a Főrendi ház tagjainak és a felsőházi ülésekre igyekvőknek nyitották csak meg. Aztán, jóval később, főként az 1960-as évektől a múzeumlépcső is – amit egy blogger szellemesen csak a „nemzet lépcseje” néven emlegetett – egyre szívesebben használt pihenőhelye lett, elsősorban a fiataloknak. Beszélgető-, napozó- és tanulóhellyé vált. Persze, mint a kert minden pihenőhelyén, itt is lehetett olvasni, sőt néhány évig (1957–58 körül) könyvet sem kellett hozni, mert az Országos Széchényi Könyvtár rövid ideig kölcsönkönyvtárat üzemeltetett egy kerti pavilonban. A kölcsönzés az elbeszélések szerint egy zálogtárggyal (mondjuk egy órával) is megtörténhetett.

A Múzeumkert Pest, elsősorban a Belváros és Józsefváros kedvelt pihenőkertje volt, a környéken más nagy zöldfelület és közpark nem is létezett. Az 1845-ös szervezeti szabályzat szerint nyáron hajnali 4-től este 9-ig, télen pedig reggel 6-tól este 7-ig volt nyitva (jelenleg 5.30–19.00 a nyitvatartási ideje). Kezdetben a Múzeum körút felől lehetett csak ide bejutni, 1865 után viszont már a mai Bródy Sándor utca felől is (majd még később a mai Pollack téri és a Múzeum utcai oldalról), először főként azzal a céllal, hogy a mai Olasz Intézetben lévő Képviselőház és a Nemzeti Múzeum dísztermében ülésező Felsőház képviselői ezen keresztül közlekedhessenek. Ez a körülmény, mármint, hogy az ország politikai központja itt volt, önmagában is meghatározta valamennyire a kert hétköznapjait, legalábbis időnként. Hiszen nem egyszer álltak és vártak itt tüntető csoportok, vagy használták a kert padjait, sétányát az egymás közt ezt-azt megtárgyaló képviselők. Mikszáth Kálmán is többször említi ezt a „váltógazdálkodást” a Tisztelt Házról írt karcolataiban, az egyik helyen például a következőképpen: „A gyerkőczök, az öreg asszonyok és a tudákos utczai proletárok még vihognak, nevetgélnek egy darabig, aztán szétoszlanak, s újra síri csend ül a múzeum környékére, azaz, hogy egy kellemesebb, üdébb zaj költözik ide: a karikázó gyermekek napi lármája.”

A Muzi azonban nemcsak gyerekek játszóhelye és idősebbek pihenőkertje volt, hanem fiatal szerelmesek találkahelye is. Már 1864-ben „Ádámok és Évák, Dávidok és Eszterkék” paradicsomának nevezi a kertet a Fővárosi Lapok újságírója. Számos hírlapi tárca, filmes jelenet vagy például A Múzeumkert előtt várlak én című egykori sláger tanúskodik a szerelem és a kert összefonódó kapcsolatáról. Ezzel kapcsolatosan sajnos nem egy, szerelmi bánat miatt elkövetett öngyilkosság tetthelyévé is vált a Múzeumkert. Érdekes elfoglaltság lehet az is, ha megnézzük a lapok apróhirdetés rovatát, mert nemegyszer találkozunk olyan hirdetésekkel, amelyek a Muzi ilyen irányú funkciójáról árulkodnak. A Pesti Hírlap egyik 1912-es számában például a következőt olvashatjuk: „Múzeumkert. Nemzeti lovarda felüli oldalán vasárnap 10–11 óra között sétáló, szürke ruhás hölgyet, akinek egy alkalommal tartózkodóan köszöntem és a Pesti Hírlapot mutattam, kérem, tudassa, hogy diszkrét ismeretség lehetséges-e? Teljes című őszinte hangú levelet, foglalkozás megjelölésével »B.István« jeligére a kiadóhivatalba.” Ebből és más hasonló tartalmú hirdetésekből egyértelműnek látszik, hogy számos kisasszony és fiatalember ismerkedési céllal kereste fel a Nemzeti Múzeum kertjét.

A forradalom kertje

A Múzeumkert jelentőségét, szimbolikus jellegét azonban nem a fentebb ismertetett funkciói adták, hanem maga a történelem. Persze adódik a kérdés, hogy miért éppen a Múzeumkert, vagy fogalmazzunk úgy, hogy a Nemzeti Múzeum és előtere lett az 1848. március 15-i pesti forradalom emblematikus színhelye? Egyértelmű választ nehéz adni erre. Talán azért, mert délután három óra körül a Nemzeti Múzeum előtti hatalmas tömeget látva vált bizonyossá Petőfiékben, hogy ami a Pilvaxból aznap reggel elindult, az tényleg forradalom, annak követelései mögött már nemcsak a délelőtt meglátogatott egyetemi karok diákjai állnak ki, hanem a nép is. Naplójának soraiból kiérződik, hogy a Nemzeti dal költője is megrendült, amikor a múzeumlépcső mellvédjéről látta a tízezres nagy embertömeget. A pesti forradalom tehát a múzeum előtt kapta meg a sokaság erejét, és ezzel az erővel, önbizalommal már nem lehetett mást tenni, mint folytatni, azaz elfogadtatni a 12 pontot a pesti Városházán a városi tanáccsal, majd Budán az ország főkormányszékével, a Helytartótanáccsal, és végül kiszabadítani börtönéből Táncsicsot. A forradalmi nagygyűlés megtörténte, amelyen – mint tudjuk – Petőfi nem mondta el a Nemzeti dalt (csak Vasvárival és Irinyivel együtt szónokolt), elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy a Nemzeti Múzeum és kertje ’48 leginkább emblematikus emlékhelyévé váljon. De ahhoz, hogy azzá váljon, kellett még az is, hogy az utókor a forradalom helyszínei közül ezt tegye az első helyre. És ezt 1898-tól, az ötvenedik évforduló nagy jubileumi ünnepétől fogva meg is tette. Az első évtizedekben az egyetemi ifjúság vállalta a március 15-i pesti ünnepségek megszervezését, és bár több helyszínen történt ez, a város népe – hasonlóan a forradalmi naphoz – mindig a Múzeumkertben gyűlt össze (az ünnep napján először) nagy tömegben. Ezt a tradíciót aztán próbálták a későbbiekben megtörni, de tartósan nem sikerült, és az 1980-as évek közepétől, majd a rendszerváltozás után már (ismét) egyértelműen nemzeti ünnepünk központi megemlékezésének helyszíne lett, ahol azért elszavalva vagy elénekelve, de mindig elhangzott Petőfi forradalmi verse.