Egy képekkel teli doboz Jedi lovagja Párizsból

A 2003 óta létező Pinacothèque de Paris rövid idő alatt szédületes karriert futott be, ami a francia főváros hatalmas kulturális kínálatát ismerve igazán nem mondható akármilyen eredménynek. A több száz éves, nagy tekintéllyel és gazdag gyűjteményekkel rendelkező múzeumok, mint a Louvre vagy a Musée d’Orsay és a modern-kortárs művészettel foglalkozó újabbak, mint a Centre Pompidou vagy a Musée d’Art Modern vezetői egyaránt irigységgel vegyes csodálkozással szemlélik az újszülött kiállítóhely hirtelen növekedését, és igyekeznek kifürkészni sikereinek titkát. A Pinacothèque kiállításainak sokoldalú tematikája, a közönség tanítását célzó, szakmailag és pedagógiailag kifogástalanul létrehozott tárlatai a fiatalok pimaszságával és lendületével hódítják meg a közönséget. Láthatóan a gyerekektől a legidősebbekig minden korosztály szívesen fogadja az érthetően és élvezhetően tálalt műtárgyakat, érdeklődéssel olvassa a falakon elhelyezett magyarázatokat, és azzal a kellemes érzéssel távozik, hogy a Pinacothèque közvetítésével megértett valamit a világ csodálatos sokszínűségéből. A Párizs szívében, a Madeleine-templom közvetlen szomszédságában álló új intézmény néhány év alatt nemcsak felzárkózott a régi múzeumok mellé, de kiállításainak látogatottsága ma már messze megelőzi azokét. Mi lehet a robbanásszerű siker titka? Ezt kutatjuk Marc Restellini igazgatóval, aki 2011-ben újabb nagyszabású tervét valósítja meg: a világ minden részéből származó, eddig magángyűjteményekben rejtőzködő remekművek bemutatására saját múzeumot alapít.

– Bár a Pinacothèque de Paris napjainkban a város egyik leglátogatottabb kiállítóhelye, mégis teljesen ismeretlen a magyar nagyközönség előtt. A francia főváros kulturális kínálata határtalan, gondolom, nem volt könnyű „betörni” a több száz éves múzeumok által uralt területre. Mi volt a célja a Pinacothèque megszületésének 2003-ban?

– Pontosan az, hogy azt láttam, hogy a rengeteg meglévő intézmény között szükség van egy olyan helyre is, ahol az emberek magukkal a művekkel találkozhatnak, és nem a hivatalos kultúrpolitika által meghatározott, kurátori korlátok közé szorított, szofisztikált tematikával. Olyan kiállításokat akartam csinálni, amelyek segítenek a közönségnek abban, hogy felfedezzék a művészet által közvetített érzelmeket, amelyek újra megtanítják őket arra, amit a nagy kiállításözönben már nem is vesznek észre: látni, faggatni, érzékelni magukat a műtárgyakat. A párizsi művészeti életből hiányzott egy ilyenfajta intézmény, ezért alapítottuk meg a Pinacothèque-et, amely magántulajdonban van, és kizárólag a bevételeiből tartja fenn magát. Én is érdeklődéssel figyelem, ahogy a látogatottságunk kiállításról kiállításra egyre növekszik, ami azt bizonyítja, hogy valóban szükséges és kívánatos a létezésünk.

– Pinacothèque de Paris. Érdekes, figyelemfelkeltő és egyben nagyon kifejező név egy kiállítóhely számára. Honnan ered az elnevezés?

– A Pinacothèque görögül annyit tesz: képekkel teli doboz, vagyis egy olyan hely, ahol képeket lehet látni. Vitruviustól ered, később Bajor I. Lajos használta képtára megnevezésére. Amikor megalapítottuk, Párizsban nem volt hasonló nevű intézmény, ráadásul nagyon alkalmas kifejezés arra, hogy élesen megkülönböztessük a múzeum szó eredeti jelentésétől. Én személy szerint azt szeretném, ha a Pinacothèque a minőség kifejezőjévé válna, és azt hiszem, jó úton járunk. Az elmúlt években megtaláltuk az utat a közönség szívéhez, és ez a legfontosabb, hiszen a kiállításokat nekik csináljuk.

– A Pinacothèque magánintézmény. Elmondaná, hogyan működik?

– A múzeum épülete és az irodák egy bankhoz, a Crédit Agricole-hoz tartoznak. Az alapítványt a múzeum baráti köre, különféle szponzorok, magánalapítványok és a világ minden részén élő műgyűjtők segítségével hoztuk létre. A múzeumot kizárólag a belépőkből és a butik bevételeiből tartjuk fenn. Különféle rendezvények megtartására is igénybe vehetők a tereink, például privát látogatásokra, összejövetelekre. A „régi” épületben egy jól elkülöníthető termet használunk erre a célra. Ez a 350 fő befogadására képes tér több szempontból ideális, mivel állófogadások és vacsorák számára kiváló, ezekhez kapcsolódóan pedig exkluzív tárlatlátogatásra is lehetőség van a kiállított műtárgyak legcsekélyebb veszélyeztetése nélkül.

– A „régi”, kétezer négyzetméter alapterületű, háromszintes kiállítótér mellett 2011. január végén egy „új” szárnyat nyitottak, amely további háromezer négyzetméterrel növeli meg a rendelkezésre álló teret. Miért volt szükség a bővítésre?

– A régi szárny a Fauchon luxusáruház egykori épületében található. Viszonylag kicsi belső terekkel rendelkezik, de a szinteltolások segítségével végül is alkalmassá tudtuk tenni arra, hogy egy nagy vagy egyszerre két kisebb kiállítást befogadjon. Mivel átlagosan napi kétezer látogatónk van, a bővítés szükségességéhez nem férhetett kétség. Amikor 2009-ben a szemközt működő sportüzlet bezárt, azonnal kapcsolatba léptem a tulajdonossal, mert a kétszintes, tágas tér nagyon megfelelőnek látszott a Pinacothèque terjeszkedése számára. Ebben a második szárnyban lehetségessé válik egy igazi múzeum elhelyezése, ami azért roppant fontos, mert Párizsban több mint ötven éve nem alapítottak új múzeumot! Az új, Les Collections (Gyűjtemények) elnevezésű épület ad majd otthont a jövőben az állandó kiállításnak, miközben a régiben rendezzük majd továbbra is az időszakos kiállításainkat. Ez azt jelenti, hogy ezáltal a műtárgyak a mostaninál szélesebb körét tudjuk a jövőben a közönség elé tárni.

– Ahogyan a sajtóban olvasható, finoman szólva sem övezi osztatlan lelkesedés a Pinacothèque sikereit szakmai körökben. Mi erről a véleménye, nem zavarja a munkáját a kritika, az ellenségeskedés?

– Egyáltalán nem, éppen ellenkezőleg! Megerősít abban a hitemben, hogy szükség van arra, amit csinálok. A francia kiállítási szisztéma túlzott specializáción alapul, ami véleményem szerint megakadályoz abban, hogy komplex módon tudjunk nyúlni egy-egy témához. Vegyük például az École de Paris-t, amelynek tevékenysége a 19. század végétől a 20. század közepéig ível: a művek sajnálatos módon korszakonként más és más múzeumban találhatók. Maga szerint melyik intézmény fog kiállítást rendezni a témából, a Musée d’Orsay vagy a Beaubourg? Megmondom: egyik sem. Ez indokolja a mi jelenlétünket, mert véleményem szerint a legfontosabb az élet sokszínűségének, a dolgok közötti összefüggések, „útkereszteződések” feltárásának a bemutatása.

– Felteszem, a hivatalos múzeumi körökkel való személyes kapcsolata eléggé ellentmondásos lehet…

– Valóban az. Nagyon sok intelligens kollégával dolgoztam és dolgozom együtt, akik elfogadják a szakmai véleményemet, a koncepciómat, de sok olyannal is találkozom, akik akadályozni próbálják a Pinacothèque munkáját. Vegyük például a 2009-es év legsikeresebb kiállítását, amelyben a holland arany évszázad művészetét mutattuk be az amszterdami Rijksmuseum anyagából. Amikor felvettem a kapcsolatot a holland kollégákkal, a Louvre néhány magas rangú szakembere azt tanácsolta nekik, ne adjanak nekem kölcsön semmit. De a hollandok szóba álltak velem, és végül 126 remekművet mutattunk be, köztük egy Vermeert és hat Rembrandtot. A siker elképzelhetetlen volt: naponta négyezer látogató ostromolta a termeket! Végül 750 ezer látogatót fogadtunk négy hónap alatt, ami másfélszer több volt, mint amit a Louvre párhuzamosan futó reneszánsz kiállítása (Riválisok Velencében – Tiziano, Veronese, Tintoretto – A szerk.) elért.

– Gondolom az akadályozókon túl is sokan vitatkoznak a tárlataik szakmai koncepciójával.

– Nem vitatkoznak, irigylik a sikereinket. Persze ezt soha nem nyíltan teszik, hanem a hátam mögött. Én a magam részéről, ha nem értek egyet valamivel, vitatkozom. Vitatom azt, hogy a művészeti életet felülről, központosítva kellene irányítani, ahogyan a rendszer ma működik Franciaországban (a francia állami múzeumok a Direction des Musées de France és a Réunion des Musées Nationaux alá tartoznak – A szerk.). Nem szenvedhetem a kulturális technokráciát, hogy bürokraták és adminisztrátorok elképzeléseinek kell megfelelni. A művészeti intézményeket művészettörténészeknek kellene irányítaniuk, ahogyan ötven évvel ezelőtt, nem pedig technokratáknak. Tudom, ez általános nemzetközi jelenség, de szerintem múzeumot vezetni nem karrier, hanem elhivatottság kérdése. Ezért született a Pinacothèque, amely magánintézményként nem függ sem a hivatalos állami szervektől, sem a politikától.

– Pimasz. A múzeumi élet fekete báránya. Fenegyerek. A művészet szabadságharcosa. Hasonló jelzőkkel nem sok múzeumigazgatót illetnek, azt hiszem, de önt igen. Bántja ez, vagy inkább büszke ezekre a címekre?

– Persze, hogy az utóbbi. Én egyébként a művészetet védelmező jedi lovagnak szeretem nevezni magamat, és igazából nagyon élvezem, ha a hivatalos köröket bosszanthatom. Komolyra fordítva a szót, látható, hogy a nagy múzeumok kurátorai, vezetői nem tudnak mit kezdeni a konkurenciával. Szakmai körökből gyakran ér az a vád, hogy a képek, tárgyak elhelyezése nem megfelelő, túlságosan teátrális… Tény, mi alacsonyabban helyezzük el a képeket, a vitrinek körüljárhatók, jól világítottak, mindez azért, mert a tárgyak minél jobb, a látogató számára kényelmesebb bemutatása a célunk. A nagy múzeumokban a rossz elhelyezés miatt általában nehéz vagy lehetetlen jól megnézni egy-egy művet, és ami még rosszabb, a közönség nem ért meg semmit a tárlatokból. Lehet, hogy nálunk a kiakasztás, a megvilágítás teátrális, de az én szerepem éppen az, hogy megmutassam a tárgyak valódi értékét, és ez csak mesterséges eszközök segítségével lehetséges. És tény az is, hogy a kiállítások installációja tetszik a közönségnek. Higgye el, tényleg nem tudom, hogy az én helyem miért megy jól. Talán mert az enyém, és itt azt csinálom, amit végtelenül szeretek.

– A nagy állami múzeumokkal ellentétben mindig hatalmas reklámkampány övezi a Pinacothèque eseményeit. Plakátok a buszokon, a metróban, az utcákon, egy-egy megnyitó kapcsán élő közvetítések a különféle rádió- és tévécsatornákon, újságcikkek özöne. Nagyon hatásosan alkalmazza a média kínálta eszközöket. Emiatt is érik támadások?

– Természetesen. De ezt megint csak az irigység számlájára írom. Ha kiállítást csinálunk, tudatnunk kell az emberekkel, nem igaz? Nem várhatjuk, hogy a közönség csak úgy bejöjjön hozzánk az utcáról, bármilyen jó helyen is található a képtár. Szeretünk a látogatók kedvében járni, éppen ezért rengeteg programot is szervezünk a kiállításainkhoz. Rendszeres vezetéseket tartunk, a gyerekeknek és a fiataloknak különfoglalkozásokat. Saját kiadónk van, mi adjuk ki a kiállítások katalógusait, könyveket, folyóiratokat, DVD-ket, a butikunkban mindenki talál az ízlésének és anyagi lehetőségének megfelelő ajándéktárgyakat. A kiállításainkhoz tartozó hanganyagok közvetlenül letölthetők, és saját mobileszköz segítségével használhatók.

– A Pinacothèque témaválasztásának változatossága is figyelemre méltó. Van valamiféle vezérfonala a programkészítésnek?

– Nincs, csak azt állítom ki, amit szeretek, ami érzelmileg megérint, amivel közölni szeretnék valamit az emberekkel az életről. Alapvető célunk, hogy megpróbáljuk más megközelítésből bemutatni a művészeket, a műveket, úgy, ahogyan máshol nem láthatók. Új szemszög alatt értem egyfelől azt, hogy olyan művészeknek rendezünk kiállítást, akiket nem ismer eléggé, vagy félreismer a szakma és a közönség. Ilyen volt a Suzanne Valadon és Maurice Utrillo művészetének szentelt tárlatunk vagy az, amelyen Edvard Munch-nak a Sikolyon inneni és túli műveit mutattuk be, amely egy, a róla kialakult sztereotip képtől teljesen eltérő megvilágításba helyezte a festő művészetét. Másfelől igyekszünk korábban nem érintett témákat találni, így például Jackson Pollocknak a sámánizmussal való kapcsolatát vizsgáltuk, és valóban nagyon különleges nézőpontból sikerült bemutatni ennek a nagy művésznek az életművét. Ezen túl kiállításainknak párhuzamosan van egy történeti-művelődéstörténeti és egy képzőművészeti vonulata. Bemutattuk már a kínai agyaghadsereget, a 20. század legjelentősebb régészeti leletét. Ennek a kiállításnak külön érdekessége volt, hogy az együttes Párizsba hozatala korábban a Louvre-nak nem sikerült. Február elejéig az Inka Birodalom misztikus világának ránk maradt tárgyait láthatta a közönség Az inkák aranya címmel. A perui indián kultúra titokzatos és rejtélyes arcát aranymaszkok, különféle használati eszközök és sírmellékletek segítségével idéztük meg.

– A Pinacothèque eddigi programjában meglehetősen nagy teret szentelt a 20. század első felében alkotó művészeknek, elsősorban az École de Paris tagjainak. Modigliani, Soutine, Jeanne Hébuterne, Rouault… Ez az időszak személyes érdeklődési köre talán?

– Igen, mindenképpen. Tudja, apai nagyapám, Isaac Antcher révén, aki az École de Paris tagja és Modigliani jó barátja volt, hamar kapcsolatba kerültem ezzel a művészeti stílussal. Első kiállításomat 22 évesen az őket felkaroló lengyel származású műkereskedő, Léopold Zborowski munkásságának szenteltem, aki költő és kereskedő volt egyszerre, roppant érdekes személyiség. Ezután Modigliani életművébe szerettem bele és dolgoztam fel a Wildenstein Intézet segítségével, azóta világszerte több kiállítást rendeztem, könyveket írtam róla. Nagyon fontosnak érzem azt is, hogy feldolgozhattam múzsája, élete végéig hű társa és szerelme, Jeanne Hébuterne festői munkásságát is, amelyről Modigliani rávetülő súlyos árnyéka miatt eddig méltatlanul elfeledkeztünk. De említhetném Chaïm Soutine-t is, aki szintén ehhez a körhöz tartozott. Nagyon különleges művész volt, gyakran visszavásárolta a képeit, hogy módosítson rajtuk, vagy hogy megsemmisítse őket. Igen, kétségtelen, a művészeti szempontokon túl van egy személyes vetülete is ezeknek a témáknak, de éppen ezért én csinálom ezeket a kiállításokat, és nem mások. Nem szeretem azt és úgy csinálni, ahogyan mások teszik.

– Várható egy Isaac Antcher-tárlat is a közeljövőben?

– Ki tudja? Nagyon szeretném, de a családi kapcsolat bonyolultabbá teszi a dolgokat egy művészettörténész számára, akinek mindig objektívnek és elfogulatlannak kell lennie a témájával kapcsolatban.

– Térjünk vissza az ön által alapított múzeumhoz. Mi lesz a specialitása az intézménynek a párizsi művészeti életben?

– Tudja, múzeumot alapítani valóban komoly és felelősségteljes dolog, amellyel szeretném kifejezni, mit gondolok a múzeum intézményéről és mai életünkben betöltött szerepéről. Szeretném elfelejteni André Malraux szavait, aki szerint a múzeum temető, bár abban kétségtelenül igaza van, hogy a bankszéfekben elrejtve tartott, alvó, vagyis a közönség számára láthatatlan művek tulajdonképpen halottak! Tehát ki kell szabadítani őket, és láthatóvá tenni. Ez a legfontosabb elv, ami vezérel, amióta a múzeumalapítás foglalkoztat. Világszerte rengeteg magángyűjtőt ismerek, akikkel nagyon jó a kapcsolatom, ők mindig szívesen kölcsönöztek a kiállításaimra, ezért többségüket most sem volt nehéz meggyőznöm, hogy hosszú távú letétbe adják ide a műveiket. Sokan maguktól jelentkeztek, és most, a rendezés pillanataiban elmondhatom, hogy inkább a művek bősége jelent problémát… Gyűjtő barátaimnak köszönhetően valami különleges születik a Pinacothèque-ben: ezeréves afrikai maszkok, kortárs szobrok, a régi és modern festészet minden iskolájának képviselői együtt lesznek kiállítva, azt a benyomást keltve, mintha egy műgyűjtő otthonába lépnénk be. És ami ebből számomra a legfontosabb: hogy a tárgyak sokféleségével hogyan tudjuk bemutatni a világ dolgai között fennálló összefüggéseket, azt, hogy a művek és művészek minden időben utaztak, kapcsolatba kerültek és hatottak egymásra. Ahogyan a művészet történetében megfigyelhetjük, az ízlés, a művészi technika, az ötletek, a kivitelezési megoldások minden korban átlépték a földrajzi határokat, és a különféle találkozások mindig megtermékenyítően hatottak. Azt szeretném a művek kiállításával is érzékeltetni, amit leginkább „kereszteződésnek” szeretek nevezni: hidat és átjárókat építeni művészek, korszakok és kultúrák között. Ez a csodálatos a mi múzeumunkban, itt könnyen megmutathatjuk a kultúrák és stílusok közötti átjárásokat! A mostani kiállításon a tárgyakat az általuk sugárzott hangulat hozza egymás mellé, és számomra is misztikus, hogyan alakul majd tovább a tárlat. Tiziano és Van Dyck portréit Max Ernts és Rouault tájképeivel, Soutine-t és Modiglianit afrikai termékenységszimbólumokkal, Rembrandtot és Monet-t, Romboutsot, Hedat és Fernand Légert kortárs bronzokkal helyeztem egy térbe. Az egymást ikonográfiailag, esztétikailag és hangulatilag kiegészítő-magyarázó tárgyakban az a legcsodálatosabb, hogy nagyon jól működnek együtt! Meggyőződésem, hogy egy művet a többivel való összehasonlítás révén ismerhetünk meg a legjobban, de meg kell találni a tárgyak harmonikus elhelyezését, hogy együttesük ne gyengítse, hanem éppen ellenkezőleg, erősítse a nézőre gyakorolt hatást. Ezt a kiegyensúlyozottságot nehéz megtalálni, és mindig el kell fogadni a kételkedés, a változtatás lehetőségét is, hiszen ez adja meg a szemlélődés szabadságát. Mert ez a legfontosabb! A rendezésben szándékosan el akarok távolodni a múzeumok „örök életre, de legalábbis harminc évre szóló” kiállítási szisztémájától; én nem az örökkévalóság számára akarom egymás mellé helyezni a tárgyakat, hanem időnként újragondolni, átakasztani, hogy minél inkább kiaknázzam a bennük rejlő sokféle interpretációs lehetőséget. Számomra ez a legizgalmasabb dolog a világon: az egymást keresztező dolgok megfigyelése érdekében konfrontálni egymással a műveket.

– A fentiekből nyilvánvaló, hogy nagyon közeli barátságot ápol a gyűjtőkkel.

– Szeretem őket. Ők azok, akik létrehozzák a gyűjteményeket. Szeretik a tárgyaikat, és ha lehetőségünk van rá, ki kell állítanunk ezeket, megmutatni a világnak, ez annyira egyértelmű! Amikor egy gyűjtő szenvedélyesen beszél egy képéről, órákon át képes vagyok hallgatni, mert a gyűjtők sokszor sokkal többet tudnak a tárgyakról, mint a művészettörténészek. Ők azok, akik együtt élnek velük, megfigyelik őket a nap minden szakában, ismerik minden porcikájukat, és szeretnék megosztani a róluk való tudásukat. Ezért mindig szívesen kölcsönzik a műveiket. Megbíznak bennem, mert ugyanaz az érdeklődés és lelkesedés fűt bennünket az örökkévalóság egy darabkája iránt, amit a műtárgy testesít meg.

– Nem veszélyes a magángyűjtőknek, akik igencsak szeretik biztonságban tudni féltett javaikat, kölcsönadni a műveiket egy állandó kiállításra?

– Egyáltalán nem, ellenkezőleg! Teljesen biztonságos az egész épület, ahogyan a kiállítóterek is. Már eddig is a világ minden tájáról kaptunk műveket, Mexikótól Olaszországig, Svájctól Kínáig, Japántól Németországig, és természetesen Franciaországból is. A biztonságos elhelyezés mellett ráadásul egy restaurátorműhelyt és egy technikai analizálásra lehetőséget adó laboratóriumot is létrehoztunk a házban, amelyek szolgálatait szintén felajánljuk a kölcsönző tulajdonosoknak. Miért csak a nagy állami múzeumok profitáljanak a technika fejlődéséből, nem igaz?

– Az új múzeum születésénél két jelentős gyűjtemény, a szentpétervári Ermitázs és a budapesti Szépművészeti Múzeum „bábáskodik”. Honnan jött a hármas kiállítás ötlete?

– Az én elképzelésem a múzeumról teljesen eltér a hivatalos nézőponttól, én a gyökerekhez szeretnék visszatérni, a múzeum születéséhez. Eredetileg a múzeum nem volt más, mint a szemlélődésnek, a csodálatnak, a megfigyelésnek szentelt magántér, egyfajta cabinet de curiosité, egy hely, amely inspirációt nyújtott. Elutasítom a múzeumnak azt a fajta megközelítését, amely jóval a felvilágosodás után keletkezett, és amely gőgös, elzárkózó és poros helynek nyilvánította a múzeumot. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy eredetét tekintve a múzeum a gyűjtő munkájának gyümölcse, egy uralkodóház (a Romanovok), egy család (az Esterházyak), egy férfi (Nagy Péter, Esterházy II. Miklós) vagy nő (Nagy Katalin) művészet iránti szenvedélyének kifejeződése, ahogyan az új helyet megnyitó kiállításaink, a Romanovok és az Esterházyak gyűjteményei is mutatják. A mai értelemben vett múzeum ideája a francia forradalom idejére megy vissza, amikor a művek megóvása és konzerválása volt az elsődleges cél, hiszen a háborúk idején meg kellett védeni őket a vandalizmustól és a teljes pusztulástól. De az intézményesüléssel együtt elveszett az eredeti eszme, a kíváncsiság és a szemlélődés szolgálata, amelyhez a Pinacothèque szeretne visszatérni. A szentpétervári és a budapesti múzeumok őrzik annak a két nagyszerű és csodálatra méltó gyűjteménynek egy-egy részét, amelyek csaknem egy időben, egymáshoz nagyon hasonló szellemben és színvonalon alakultak ki. Ahogy az orosz cári család, úgy a magyar hercegi família sem sajnálta befolyását és anyagi erejét remekművek megszerzésére fordítani, amelynek eredményeként az európai festészet legjelentősebb iskoláinak műveit egyesítették palotáik falain. A Romanovok és az Esterházyak a megtestesítői mindannak, amit a kérdésről gondolok, ezért számomra teljesen evidens volt ennek a két csodálatos gyűjteménynek a meghívása és például állítása a mi múzeumunk bölcsőjénél. Ebből a két gazdag gyűjteményből Raffaello, Tiziano, Veronese, Rubens, Rembrandt, Tintoretto, Van Dyck, Chardin remekei vannak itt, az Ermitázsból hatvan, Budapestről ötven festmény szerepel a Pinacothèque kiállításán. Sok közülük most először látható Párizsban. Nálunk.

Marc Restellini 1964-ben született Észak-Franciaországban. Történészként végzett a Sorbonne-on, a doktori fokozatot művészettörténetből szerezte meg. Kutatóként az École de Paris művészei és a körhöz közel álló műkereskedők és gyűjtők tevékenysége érdekelte. Az 1990-es évek elejétől a párizsi Wildenstein Intézet megbízásából Modigliani oeuvre-katalógusán dolgozott, majd az életművet retrospektív tárlatok keretében mutatta be világszerte. 1992-től utazó kiállításokat szervezett Japánba, Kolumbiába, Olaszországba, Svájcba, Modigliani, Renoir, Monet, Boudin, Sisley, Redon, Rouault művein keresztül ismertetve meg a nagyközönséggel az európai modern festészet legfontosabb irányzatait. 2000-ben kinevezték a Musée de Luxembourg művészeti igazgatójává: itt részt vett az első, Párizsban Raffaello művészetének szentelt monografikus kiállítás megrendezésében, ezt Rodin-, Modigliani-, Courbet-, Gauguin-tárlatok követték. 2003-ban alapította meg a Pinacothèque de Paris-t, ahol vendégeskedtek már a kínai agyaghadsereg katonái és az Inka Birodalom kincsei, Modigliani, Picasso, Soutine, Utrillo, Suzanne Valadon, Jackson Pollock és Munch művei. 2011 januárjától a Romanovok és az Esterházyak gyűjteményeinek párhuzamos bemutatásával ünnepli régi álma megvalósulását, a Pinacothèque múzeummá alakulását.