Egy megújult textilgyűjtemény
Zászlók, fejfedők, koszorúszalagok
MúzeumCafé 17.
A 19. században fokozott igény mutatkozott az írott és tárgyi emlékek összegyűjtésére, a hagyományok, értékek megőrzésére. Ez elsőként létrehozta a múzeumokat, következő lépésként pedig maga után vonta a restaurátor-szakma létrejöttét, hiszen a múzeumokban gyűlő tárgyakat konzerválni kellett az utókornak. Addig a restaurálás a különböző szakmákhoz kötődött, és a helyreállítás, javítás munkafolyamatait tartalmazta: a szaktudással rendelkező kézműves egy-egy régi tárgyat tett az adott kor számára használhatóvá.
A múzeumi szakemberek viszont felismerték, hogy a műtárgyak restaurálását a kémiai alapoktól kell elindítani: a muzeális értéknek igyekszünk megteremteni azt a környezetet, amelyben a lebomlási folyamatok lelassulnak, ideális esetben meg is szűnnek. A restaurálás folyamatában minden munkafázist az adott tárgyhoz igazítunk. A restaurátornak a műtárgy egy letűnt kor tanúja, és ha elég alázattal és tisztelettel közelít felé, sokat el is árul magáról. Ráadásul a műtárgyat mindig a múltjával együtt kell kezelni, hiszen előfordulhat, hogy az éppen egy-egy sérüléstől, szennyezéstől válik muzeális értékké.
Magyarországon a restaurálás az 1960-as évektől indult jelentős fejlődésnek. Országos viszonylatban ekkor Szeged szerencsés helyzetbe került, mert már a hatvanas években – a vidéki múzeumok közül elsőként – iparművészeti képzést kapott textilrestaurátor felügyelete alá került a múzeum textilgyűjteménye, 1983-tól pedig – jelen sorok írójával kiegészülve – folyamatossá vált a felügyelet. Sőt 2008 óta egy fiatal kolléganő kezdett el ismerkedni a szakmával, így bízunk benne, hogy a következő harminc évre is biztosítottuk a gyűjtemény jövőjét.
Trogmayer Ottótól, a Móra Ferenc Múzeum igazgatójától 1983-ban kaptam lehetőséget arra, hogy előtanulmányaim és gyakorlati tevékenységem folytatásaként kitanuljam a textilrestaurátori szakmát. Addig nem igazán hallottam ilyen munkáról. Előzőleg foglalkoztam ugyan már textilekkel: a szegedi hölgyek igényei szerint szabtam-varrtam évekig, elsajátítva ezáltal a szabószakma csínját-bínját, s közben rajzkészségem fejlesztése érdekében vászonképeket festettem. Mint később kiderült, a hatékony munkavégzéshez ezeken az alapokon lehet csak igazán építkezni. Mindenesetre akkor nagy izgalommal készültem új feladatomra, és csupán egyetlen dologban voltam biztos: abban, hogy nem okozok csalódást, és meg fogom hálálni a megelőlegezett bizalmat.
1983 májusának első napjaiban érkezett el a pillanat, amikor újdonsült főnöknőm a néprajzi raktár hátsó részében sorakozó szekrényekhez vezetett. Akkor már száz éve gyűltek itt elődeink viseleti darabjai, de gondozójuk csak az 1960-as évektől akadt. Első dolgom volt beszerezni egy tárcsás mosógépet, egy centrifugát, néhány vödröt, lavórt, kádat, és az első években megállás nélkül mostam, vasaltam a fehérneműket, amelyek az évszázados szürkeségtől megszabadulva patyolatfehéren és tükörsimán kerültek vissza a korszerű tálcákra, kellően dokumentálva, leltári számokkal, szekrényfeliratokkal ellátva. Később gyarapodtunk egy porszívóval, így következhettek azok a tárgytípusok, amelyeket vizesen nem lehetett tisztítani, az évszázados portól viszont meg kellett valahogyan szabadítani őket. A szövet felsőruhák így a portömegtől megkönnyebbülve kerültek vissza a helyükre, ám a bőrből készült viseletek még mindig kétségbeejtő helyzetben várakoztak. Szőrmerészüket már évtizedekkel azelőtt lerágták róluk a kukacok, így nekem csupán a kilószámra hulló ürülékhalmokat és szőrmetörmeléket kellett kiporszívóznom belőlük.
Évek kemény munkájába telt, mire a raktárban elfekvő textilkupacok eredetét felgöngyölítettem. Eközben sorra kerültek a kezem alá az öltözetkiegészítők, cipők, csizmák, papucsok, ezüstgyűrűk, nyakláncok, pitykegombok, mentekötők, amelyek ma már mind tisztítva, feliratozva, áttekinthető módon tárolódnak. Az érzékeny taftból, selyemből készült vállkendők, kendők, viseleti darabok tárolásakor fő szempont volt a lehető legkevesebb törésvonal, a megfelelő páratartalom és hőmérséklet biztosítása.
1985-ben megnyílt a Fekete ház, ahova átköltöztettük a történeti és iparművészeti textilgyűjteményt. Ezáltal a néprajzi gyűjteményben kissé szellősebben lehetett elrendezkedni, viszont a Fekete házban a szűkös szekrényállományt felhasználva kellett új, áttekinthető rendet kialakítani.
A céh- és ipartörténeti zászlók kezdetben a néprajzi raktár hátsó falán, majd a Fekete ház raktárában a rúdjukra csavartan, elavasodott csomagolópapírban, falikarokon tárolódtak. Amint lehetőségem adódott rá, elkezdtem őket kicsomagolni, konzerválni, némelyiket restaurálni, s évek kitartó munkájának eredményeként ma már mindenki láthatja őket egy kiadványnak köszönhetően, Két évszázad zászlói címmel. Technikai és anyagi feltételek szerencsés egybeesése folytán 2000-től a rúdon levő zászlók állagmegóvására több időt tudtunk fordítani. Az elsavasodott, merev papír eltávolítása izgalmas feladat volt, mert nem lehetett tudni, mit találok alatta: egy levélborítéknyi törmeléket vagy egy remekművet. Szerencsére többé-kevésbé még romjaikban is megkapó szépségű zászlók bontakoztak ki az óvatos kitekercselés után. Láthatóvá váltak a halászhálókba varrt céhzászlók. A hálókba varrást állagmegóvási céllal végezték el a 19. század végén, már múzeumi keretek között. A háló volt hivatott összetartani a zászló darabjait, és valóban „fogságban” is tartotta a töredékeket, még azokat is, amelyeket maga dörzsölt, szabdalt ki az anyagokból. A madzagból kötött hálók rengeteg port kötöttek meg, és azzal együtt megvastagodva, megkeményedve dörzsölték a selymet, az azon lévő festményt. A hálók eltávolítását mindig hosszas töprengés, konzultáció előzte meg, de több érv szólt az eltávolításuk mellett, mint ellene. Annak idején a hálókat a gyűrött, deformálódott zászlókra fektették, ezért most akadályai lettek a pontos méretvételnek, a selyem kisimításának, a por eltávolításának. Amikor a halászhálót rávarrták a zászlóra, a gyenge megtartású selyem nem bírta az átszurkálást, ezért a festményeket, motívumokat varrták át sűrűn, nagy tűvel, varrócérnával, így a szúrások mentén sok szakadás keletkezett. A rostok közül eltávozó vastag porréteg után a zászló megkönnyebbült, és láthatóvá váltak a még mindig ragyogó színek, rendkívül bájos festmények, de kiszáradt, törékeny, merev állapotban. Főleg a festett részeken rögzültek a gyűrődések, így lágyítás előtt hozzájuk sem lehetett nyúlni. Napokig tartó lágyításra volt szükség ultrahangos készülékkel, ami megnövelte a páratartalmat, így a rostok lassan visszanyerték rugalmasságukat. A festményeket fokozatosan, többszöri nekifutásra lehetett csak kisimítani, s kifeszített állapotukban lesúlyozva, több napig tartó préseléssel rögzíteni. Csak ennek a munkának az elvégzése után lehetett pontos méretet venni, leírni a jellemző vonásokat, kinyomozni az ábrázolt szentek neveit, a feliratokat lefordítani, értelmezni, fotózni. A zászlók a saját súlyukat már nem bírják el, ezért dupla akkora vászon egyik felére fektettem őket, majd a festményekre savmentes papírt helyeztem, és a vászon másik felével beborítottam. Az így már felemelhető csomagot rá tudtam helyezni a 200 × 150 centiméteres szekrény tálcájára. A korszerű tárolásban akadályozott bennünket a rúd, ezért szét kellett választani a zászlót és a rudat, utóbbiakat leltári számmal ellátva, leírva, megtisztítva visszahelyeztük az elhagyott falikarokra. Munka közben mindig helyhiánnyal küszködtünk, de a fotózáshoz szükséges helyszín megtalálása különösen nagy gondot jelentett. Végül a zászlókat és a szalagokat a várépületbe szállítottuk, és az ott kialakított „műteremben” megtörtént a teljes zászlógyűjtemény fotózása – ennek a munkának az elvégzése nélkülözhetetlen feltétele volt a gyűjtemény CD-re vitelének és a teljes anyagot feldolgozó katalógus elkészítésének.
Jelentősebb munkáim közé tartozott még a több mint hétszáz darabból álló koszorúszalag-gyűjtemény osztályozása, csoportosítása, és fotózása is; mindez szintén sok eredménnyel szolgálja az utókort. De sorolhatnám még a többi tárgytípust is, az egyenruhákat és kiegészítőiket, a fejfedőket, a polgári viseleti darabokat, a lakberendezési textileket, szőnyegeket, amelyeket ugyancsak rendezetten adok át az utókornak.