Egy műbarát „káder” gyűjteménye és a magyar modernizmus
MúzeumCafé 44.
A salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum képzőművészeti anyagának jelentős részét teszi ki Mihályfi Ernő (1898–1972) egykori kollekciója, amely a gyűjtő halála után, 1977-ben vásárlás útján került az akkori megyei múzeumba. A mintegy nyolcszáz festményből és grafikából álló műtárgyegyüttesről eddig nem volt módunk teljes képet kapni, csupán a monografikus kiállításokra kölcsönadott darabok érzékeltették a gyűjtemény súlypontjait, illetve a Mihályfi írásait egybegyűjtő posztumusz kötet (Művészek, barátaim, 1977) fekete-fehér képanyaga állt a rendelkezésünkre. A most megjelent kétnyelvű kötet a gyűjtemény darabjainak bemutatását vállalja, kiegészítve azt az elsősorban a gyűjtő művészkapcsolatait áttekintő tanulmánnyal, ám nem kísérli meg bemutatni vagy megfejteni a Mihályfi-jelenséget, a művészbarát „kádernek” a második világháborút követően csak nyomokban előforduló típusát.
Mihályfi útja nagyjából Patkó Imréével hozható párhuzamba (az ő gyűjteményét a győri múzeum őrzi): a politikai újságíróé, aki a művészetek iránti kezdetben félszeg érdeklődéstől eljut a művészeti írásig és egy mennyiségében is impozáns gyűjtemény felépítéséig. Mihályfi a Nógrád megyei Béren született, evangélikus lelkész fiaként, a két világháború között újságíró, majd a Független Kisgazdapárt tagjaként kerül egyre közelebb a politikához. 1946 után fokozatosan balratolódik, az ötvenes évektől országgyűlési képviselő, a Magyar Nemzet főszerkesztője, több ízben miniszter. Noha úgy tűnik, hogy komolyabban csak a második világháború után kezd gyűjteni (amikor pedig a legkevesebben kezdtek hozzá ilyesmihez), az anyag láttán egyértelműen megállapítható, hogy tudatos, ízlése szerint gyűjtő, és nem műtárgyakkal megajándékozott potentátról van szó (tehát ebben a tekintetben Révaihoz, és nem Kádárhoz hasonlítható), aki időtálló, nem kora elvárásaihoz igazított műveket vásárolt, noha baloldali attitűdje a gyűjtemény egészén teljes mértékben igazolható.
A fő csapásirányt Derkovits Gyula és Uitz Béla jelentik, akikkel Mihályfi baráti kapcsolatot is ápolt. Derkovitsról annak idején még újságíróként írt többször, nagy lelkesedéssel, és a művésztől mintegy száz lapot őrzött, amelyek többségét feltehetően jóval Derkovits halála után szerezte be. Uitzot többször is meglátogatta moszkvai Zsdanov utcai műtermében 1948 után, ám a gyűjteményben többségében korai műveket találunk tőle. Komolyabb anyag gyűlt össze Bortnyik Sándor képeiből: a gyűjtő ügyesen itt is a korai, 1918–19 körüli alkotásokat szedte össze. Szélesebben merített Dési Huber István, Berény Róbert, Egry József, Nagy István, Pór Bertalan és Nemes-Lampérth József életművéből – művészeti íróként, majd gyűjtőként is jó érzékkel választott; érdemeit az sem csökkenti, hogy a kollekció nagy része grafikákból áll. Ezen a téren párhuzamba állítható Gombosi Györggyel, a holokausztnak fiatalon áldozatává vált művészettörténésszel és Szegi Pál művészeti íróval, akik szintén kifejezetten a grafikai lapok gyűjtését preferálták; a műfaj szeretetén túl ezekhez a művészbarátságok révén is könnyen és olcsón (vagy ajándékként) hozzá tudtak jutni.
A teljes gyűjteményt Sinkó Katalin (aki tanácsaival még a BÁV munkatársaként maga is segítette a gyűjtőt) mérte fel Mihályfi halála után, a múzeumi vásárlás előkészítéseként. A mostani kötet az első teljes, a nyilvánosságnak szánt lajstroma a 20. század egyik legfontosabb magyarországi modern műgyűjteményének.
- Peák Ildikó–Shah Gabriella: Mihályfi-gyűjtemény
Dornyay Béla Múzeum, Salgótarján, 2014