Egy múzeum küldetése
A jeruzsálemi Museum on the Seam a különböző izraeli narratívák
MúzeumCafé 50.
A jeruzsálemi villamosvonal egyik, semmilyen szempontból sem különleges megállója közelében található a város egyik legjelentősebb, sajnálatos módon mégis igencsak periferiális reprezentációval rendelkező intézménye. Az épület maga annyiban „feltűnő” ugyan, hogy a vallásos, ortodox zsidó városnegyed megszokott, sok gyerekre utaló látványelemei – mint a balkonra kiakasztott száradó ruhák, a ciceszek vagy a fröccsöntött kismotorok – ezen a házon, a múzeum épületén értelemszerűen hiányoznak. De helyette van egy félig leomlott terasz és vannak neoklasszicista stílusú, de bebetonozott ablakok, amelyek a szomszédos Kelet-Jeruzsálem arab negyedére és egy autókereskedésre merednek vakon.
Kelet-Jeruzsálem vitatott helyszín az izraeli politikai szcénában. Palesztin jelenlét – izraeli területen. Egy nemzetközileg senki által el nem ismert főváros, amelyet pedig minden itt élő a maga fővárosának akar, az út keleti és nyugati oldalán egyaránt. A politikai status quo állandóan változó és formálódó helyszíne Jeruzsálem, ami éppen itt, a városnak ezen a „határpontján” különösen plasztikussá és érzékelhetővé válik.
Az épületet 1932-ben a Barmki család eredetileg szállodának építtette, majd miután megszűnt szállóként működni, a város megosztottsága idején – 1948 és 1967 között – Turjeman Post néven az izraeli hadsereg egyik katonai előőrsévé lett. Ezért vannak meg még ma is a lőrések az épület homlokzatán, ahonnan napjainkban az utcán elhaladó villamost és a környező házakban lakó szomszédságot lehet kémlelni. A távolban egy brit templom körvonalai is kirajzolódnak, amelyik még a mandátumbéli időkből maradt itt. A hely totális politikai és társadalmi káosz, valamiféle európai kolonialista-orientalista romantikával fűszerezve. 1967-ig a jordániai határ húzódott az új villamosvonal mentén. Utána, az izraeliek elsöprő győzelmével zárult hatnapos háborúban Izrael Kelet-Jeruzsálemet és vele együtt az Óvárost a fennhatósága alá vonta, elérhetővé téve ezzel ismét a Kotelt, más néven a Siratófalat, jelezve ezzel egyúttal azt is, hogy Jeruzsálem újraegyesült. A mai múzeummal szomszédos épületek egyike még ma is ENSZ-tulajdonban áll, hiszen egykor itt határátkelő volt. Éppen szemben, a múzeumnak az ortodox negyed felé néző oldalán van egy jelenleg jesiva (zsidó tanház), az egykori Mandelbaum-kapu, check point a volt jordániai–izraeli határon. Az épület alsó szintje még őrzi a neoromantikus arab építészet keleties jegyeit csúcsíves, vörös és fehér mészkővel keretezett ablakaival. Az azóta felhúzott újabb emeletek viszont már a kortárs praktikus izraeli építészet jóval kevésbé stílusos mementói.
Az intézményt magát a kívülállóság és a láthatatlanság izgalmas bűvköre lengi körül. Hol ismerik, hol nem. Legutóbbi ottjártamkor éppen egy Tel-Avivból érkező, művészetkedvelő csoport látogatta meg ugyan, ám látogatásaim többsége alkalmával inkább láthattam a múzeumban turistákat, érdeklődő külföldi egyetemi hallgatókat, mintsem helyieket. Pedig a hely három emeletet és egy tetőteraszt tölt meg állandó, illetve folyamatosan frissülő időszaki kiállításaival. Ezek helyenként kifejezetten érdekfeszítőek, helyenként kihaltak. Utóbbi nem zárja ki ugyan az előbbit, de ha eluralkodik, akkor nem lehet nem észrevenni, hogy végül is egy nyomasztó katonai bunkerben vagyunk.
A múzeum az abszolút neutralitást képviseli ebben a semlegesnek aligha mondható közegben, amelynek meghatározói a társadalom, a zsidó és az arab városnegyed, az itt megütköző ideológiák. A kerületet már bemutattam, de a társadalom és az ideológiák felvázolására egy disszertáció sem lenne elég. Pedig az intézmény kapcsán éppen ez a metszet a lényeg. A múzeum jelszava, ami köré minden kiállítását felépíti – vegye azt egészen alapul, vagy közelítse azt meg távolról – az együttélés (coexistence). A fogalom, ami a Szent Várost amúgy aligha jellemzi.
Jeruzsálem városszövete mindig is érdekes képet mutatott, változó demográfiai adatokkal és váltakozó erősségű társadalmi kohézióval, az izraeli államalapítás azonban végképp új irányokat jelölt ki a város történetében. Együttélésről alig-
ha van szó. Nem pusztán az arab és a zsidó lakosság nem él együtt, hanem a szekuláris zsidó sem a vallásossal, az etióp zsidó a frissen letelepedő amerikai vagy francia zsidóval, a szegény a gazdaggal. Mindenkinek megvan a maga helye, a maga házszáma, kerülete, keveredés alig van. Nem koegzisztenciáról, sokkal inkább egymás mellett élésről lehet itt beszélni. Az ember emiatt a város kerületeiből ki-be járva sokkal inkább érezheti azt, hogy itt országhatárok húzódnak, mintsem kerülethatárok. Kommunikáció is alig van. Közös pont nincs. Ezt az izraeli parlament, a Kneszet jelenlegi pártjai is jól tükrözik. Minél inkább megosztott a társadalom, annál több párt bukkan fel, hogy egy újabb létrejövő társadalmi szegmensnek elégíthesse ki az igényeit, hogy az szavazatokhoz és a legtöbb esetben tiszavirág-életű politikai sikerhez juttassa őket. A kultúra talán az egyetlen olyan terület, amely a mediáció eszközeként szolgál a városban. A Museum on the Seam pedig éppen ezen a vékony mezsgyén mozog, kreatívan egyensúlyozva a szociopolitikai téma és képzőművészeti megfogalmazás területein.
A múzeum nyílt elhivatottsággal közelít minden diskurzuskezdeményező projekt, kiállítás és műalkotás felé. Időszakos kiállításainak témáit a társadalmi tudatosság és szociális érzékenység jegyében határozza meg, nem mellőzve a legkülönbözőbb narratívák egymás melletti, párhuzamos bemutatását sem. 1983-ban a város egyesítésének témáját feldolgozó kiállítást nyitottak meg az épületben Georg von Holtzbrinck, egy német kiadócég társadalmi tudatosság felé elkötelezett tulajdonosával és Jeruzsálem egyik legjelentősebb polgármesterével, Teddy Kollekkel együttműködve. Az 1990-es évek bizakodása, az akkor lehetségesnek tűnő oslói békeegyezményt körüllengő várakozás kifejezéseként nyitották meg a már nyíltan a társadalmi tolerancia hirdetése mellett elkötelezett múzeumot a felújított épületben. Ezeket az előzményeket követően lett 2005-ben hivatalosan is a társadalompolitika mellett elkötelezett múzeummá az intézmény Raphi Etgar vezetésével.
Eközben azonban a múzeum városi és országos reprezentáltsága meglehetősen csekély, és még az akadémikus közeg tudatában is alig-alig létezik az intézmény. Ennek több oka is van. Egyfelől a múzeum magas kulturális értékeket képviselve egy a művészeten belül is vékony réteget szólít meg. Ehhez hozzátartozik, hogy a múzeum nagyobb tömegeket esetlegesen vonzó szórakoztatói infrastruktúrája is hiányos, bár tudatosan nem nyitnak a populáris irányba elhajló programok, illetve marketing felé. A múzeumok általában büdzséjük tíz százalékát költik reklámozási célokra, ez a Museum on the Seam esetében csupán és a legtudatosabban – mint ezt megtudom David Amichaitól, a múzeum marketingvezetőjétől – két százaléka a költségvetésnek. Másfelől a múzeum felettébb konfrontatív anyagokat bemutató, témákat boncolgató kiállításai a társadalmi diskurzusra kevésbé nyitott, konzervatív jeruzsálemi közegben nemigen találnak nagyszámú közönségre.
Kérdés, hogy akkor miért nem Tel-Avivban nyílt meg a múzeum, a design és az izraeli művészeti szcéna galériákkal teli központjában. A kérdés jogos – de korántsem evidens. Az ilyesfajta, társadalmi témákat boncolgató múzeum vélhetően nagyobb popularitásra tehetne szert egy nyitott, nagyvárosi környezetben, míg a provinciális, előítéletekkel jól megágyazott közegben nehezebb érvényesülési lehetőségei vannak. Meg kell azonban jegyezni az intézmény unikális elhelyezkedését: miszerint a már bemutatott határokkal terhelt keresztmetszetek tökéletes találkozási pontjában található. Ez a fajta tudatos társadalmi felelősség nem lehetne ilyen erőteljesen konfrontálható egy nem ennyire feszült környezetben. Jelen esetben kontextuálisan nehéz helyszínről van szó, amely nemhogy elvesz a feszült kiállítástémák bemutatásából, hanem azok sokkal inkább értelmet kapnak, értelmet nyernek az amúgy is terhelt közegben. Jeruzsálem városában az intézmény egy sziget, lehetőség a neutralitás képviseletére, míg ez a fajta tudatosság Tel-Avivban vagy a konfliktuszónán kívül egy lenne a sok közül. A múzeum jelentősége Jeruzsálemben ott rejlik, hogy szorosan reflektál kiállításaival, kiállítóival, magával az épülettel a társadalmi feszültségre, míg a közegtől, a szigorúan vallásos ortodox negyedtől, az arab negyedtől és a város általános konzervativizmusától mint olaj a víztől, úgy válik el.
A múzeum különlegességére a Google-on történő keresésére kapott találatok is rávilágítanak. A múzeum hivatalos oldalán kívül kevés információ jön elő az intézményről, két nívós ajánlás is felhívja azonban a figyelmet annak jelentőségére, számon tartva azt a világ legérdekesebb vagy valamilyen szempontból legkülönlegesebb múzeumai között. A National Geographic 2010 májusában a világ tíz olyan egyedi múzeuma közé sorolta, amelyek nem a megszokott elvek mentén szerveződnek, 2009-ben a The New York Times pedig a világ huszonkilenc vezető művészeti színtere közé sorolta az intézményt. Mind a két cikk azt emeli ki, hogy a Museum on the Seam szociálisan és politikailag érzékeny, erőteljesen szembesítő tárlata színvonalas, valamint hogy a múzeum fekvése rászolgál az intézmény kontextuális jelentőségére.
Ez a fajta univerzalitás azonban aligha születhetne meg, ha a múzeum nemzetközi jellege nem lenne kellően biztosítva. Az intézményben azonban nem csak izraeli és palesztin művészek munkái találhatók, hanem elhivatottan képviseli az együttélés lehetőségéről szóló művészi reflexiókat, a kérdezés létjogosultságát a világ bármely pontjáról Irántól Olaszországon át Üzbegisztánig. Ahogy bejárjuk az aktuális kiállítást, az And the Trees Went Forth to Seek A King című válogatást, elég hamar rájövünk, hogy mindenhol vannak kérdések, felmerülnek kételyek, a művészek mindenhol protestálni, a fennálló renddel egyet nem érteni akarnak, és ennek hangot is adnak. Izraelben ezt a „hangot adni akarást”, ennek a lehetőségét pedig éppen ez az intézmény, a két jeruzsálemi városrész, a zsidó és az arab kerületek határán álló Museum on the Seam biztosítja.
A fent említett kiállítás címe idézet a Bírák könyvéből, amely a zsidóságból indulva a lokális, izraeli politikai kultúrára való alapvető kitekintésnek tekinthető az adott kultúrkörön belül. Az értelmezési lehetőségek gyűrűi azonban tágíthatók, tekintve hogy az egész nyugati civilizációt meghatározó munkáról van szó. A kiállított anyagok mind erre reflektálnak, tükrözik a világban zajló változásokat, jelenségeket, mint a tömeg manipulálhatóságát, a elvesztett bizalmat a vezetők iránt, az általános bizalmatlanságot a hatalom intézményrendszerével szemben.
Személyes kedvenc alkotásom a kiállításban Santiago Sierra és Jorge Galindo spanyol művészek hatperces videója 2012-ből. A fekete-fehér felvétel Los Encargados / Those in Charge címmel hét fekete Mercedes felvonulását mutatja be a művészi aktus miatt megváltozott forgalmú Madrid főutcáján. Az autók tetejére I. János Károly király és hat spanyol miniszter óriás arcképe van felszerelve – fejjel lefelé. A patetikus felvonulás a Gran Vía útján a legkülönbözőbb perspektívákból van felvéve, és a képek alatt a Warszawianka, az 1905-ös lengyel munkásfelkelések emblematikus indulója szól. A már majdnem komikus alkotást mégsem oldja fel a fordított portrék különös megjelenése. Az autók lassú haladása, a nézőpontok váltásai, valamint a munkásmozgalom dalának megrendítő szépsége, az audiovizuális elemek együttes lassú folyása inkább feszengést okoz az emberben, kínos magunkraeszmélést és talán haragot is.
A múzeum bunkerépületét végigjárva már-már fellélegzést jelent a látogató számára a tetőteraszra való kijutás, ahonnan különleges körkilátás nyílik a városra, a conflict zone gyökerére. Az elképesztő látványt egy mára rozsdás guillotine installációja teszi baljóslatúvá, megerősítve a minden porcikánkat átjáró feszültséget, amely áthatja a várost. A várost, amely a guillotine éles bárdjának keretezésében a több emelet magasból még tisztábban és még súlyosabban fekszik a látogató lába alatt messze elterülve.
A múzeum alapvetően egy-másfél évente váltja a kiállításait. A művészeti vezető Raphi Etgar, vele együttműködve dolgozik a kiállításokon a múzeum csapatának néhány kurátorasszisztense. Először mindig a kiállítások témáját fogalmazzák meg, és ennek alapján kezdenek az alkotások gyűjtésébe. 2005-ig az intézményt nagyobb arányú elköteleződés jellemezte a politika oldaláról, a tíz évvel ezelőtti váltással együtt azonban jelentős hangsúlyt kapott a művészeti érték létrehozása is. A profilváltás előtt számtalan workshopot szerveztek diákoknak, katonáknak, rendőröknek; például a 2010-es The Rigth to Protest (A tüntetéshez való jog) című kiállítás kapcsán rendőröknek tartottak tárlatvezetést, előzetesen megismertetve őket a tüntetések különböző karakterével. Ezek a havonta egyszeri alkalmak lehetőséget jelentettek a társadalmi diskurzus megnyitására. 2005 után azonban az intézmény a csoportoktól az egyének felé fordult. A jelenlegi látogatottságot tekintve fele-fele arányban érkeznek helyi és külföldi érdeklődők.
A múzeum – amelyet a német von Holtzbrinck család anyagi támogatásával hoztak létre – gazdasági működésének egyik sarkalatos pontja, hogy csakis magántámogatásokból tartja fent magát, mellőzve minden állami támogatást. Ez nem csupán a mindenkori függetlenséget biztosítja az intézménynek, de ennek köszönhetően állított ki itt számtalan közel-keleti művész Irakból, Szaúd-Arábiából vagy Jordániából, ők nem egy esetben kerültek konfliktusba a saját országuk vezetésével is az izraeli megjelenés miatt. De a múzeum számtalan kiállítója között találunk kortárs izraeli és palesztin alkotókat is.
Felmerülhet, hogy a két évvel ezelőtt ugyanezeken az oldalakon bemutatott Israel Museumban (lásd MúzeumCafé 36. – a szerk.) milyen súllyal szerepel a kortárs izraeli művészet, illetve hogy az milyen arányban mutatja a valós izraeli kontextust. A két intézmény helyzetét illetően az intézmények nagyságában határozható meg a legjelentősebb különbség: míg az Israel Museum egy hatalmas intézmény, sokkal nagyobb költségvetéssel, mint a most bemutatott múzeum, addig a Museum on the Seam büdzséjét tekintve a kis intézmények közé tartozik. Az Israel Museum azáltal, hogy a Shrine of the Bookot, A Könyv Szentélyét is magában foglalja, ahol az Ézsaiás-tekercset, vagy tágabban a Holt-tengeri tekercseket őrzik, az izraeli narratíva bemutatását jelenti. Az archeológiai Ancient Israel, vagyis az Ókori Izrael szárny az ókori leletek bemutatásával ad legalitást és régészeti-történeti biztosítékot az állam létezésének mint identitásépítő jelentőséggel felruházott elgondolás. A Jewish Art and Life Wing, a Zsidó művészet és élet szárnya a diaszpóra zsidóságának állít mementót. Az Israel Museum alapvetően az izraeli, nem feltétlenül zsidó, de a társadalom zsidó többségű kulturális identitását képviseli. A kortárs szárnyban az ehhez az izraeli zsidó olvasathoz kapcsolódóan van megjelenítve a konfliktus és annak palesztin olvasata. Számtalan mű található a kiállításban, ami a palesztinok szempontjait hivatott bemutatni. Ugyanakkor mégis inkább az mondható el, hogy az Israel Museum egy már létező narratíva, míg a Museum on the Seam a még csak formálódók kiállítóhelye. Nincs ideológiai rendszer, ami mentén fel kellene építeni, nincs meg az a támogatói közeg, amelynek meg kellene felelni. Az egyetlen kikötés a dialógus; ahogy angolul nagy vörös betűkkel a múzeum papírtáskájának oldalán olvasható: „Non-violence means dialogue and dialogue means compromise…”, azaz „Az erőszakmentesség párbeszédet jelent és a párbeszéd kompromisszumot…”
Raphi Etgarnak, az intézmény igazgatójának bemutatkozó szövege a múzeum weboldalán állásfoglalás a diskurzus művészet általi létrehozása, megközelítése mellett. Az intézmény célja, hogy a kérdésfeltevés jogossága mellett univerzális párbeszédeket nyisson meg, amelyeknek legfontosabb célkitűzése egy jobb világ lehet, de addig is legalább a kölcsönös megértés és elfogadás. Formális, decens, azonban láthatóan elkötelezett bemutatkozás ez, akárcsak a beszélgetés a múzeum marketingvezetőjével. Alapvető benyomás, hogy a múzeum nem csupán költségvetésében, hanem önreprezentációját tekintve is csendesen, de annál határozottabban elkötelezett. Felvetődik a kérdés, hogy nem lehetne-e nagyobb társadalmi érvényességet szerezni neki átstrukturált marketinggel, nem kellene-e szélesebb közönséget megszólítania éppen azért, mert ebben a városban olyannyira szigorú határok vannak ember és ember között, hogy talán itt lenne a leginkább szükség a dialógus megnyitására. Elfogadható azonban a jogos félelem, hogy a múzeum tágasabb színtérre lépésével az intézmény egészének esztétikai és meg nem alkuvó szellemi értékében jelentene devalválódást egy szélesebb körnek szóló reklámkampány, a szélesebb társadalmi réteget jelentő kör bevonzására tett kísérlet.
Végezetül: az én személyes meglátásom az, hogy a Museum on the Seam mindenképpen különleges helyszín ebben az ideológiáktól feszülő és olykor azok ellentétét ki-kitörni is engedő városban. Azonban hogy a mostani, magányos elszigeteltségéből kikerülve többen is megismerhessék, talán nem lenne elvetendő nyitnia a külvilágra, különben az intézmény maga is egyike lesz a városra jellemző elzárkózó „zárványok” egyikének. Nem a magányát kell megtörni; a magányossága addig fog kitartani, addig kell kitartania, amíg a város, az ország, maga a konfliktuszóna nem szűnik meg a határoknak és az egymásnak feszülő ideológiáknak helye lenni. Azonban amíg ez bekövetkezik, ennek az intézménynek kell lennie a neutralitásnak magának, befogadva minden véleményt és hangot, hogy a még halk párbeszéd lehetőségét felerősítse és fenntartsa.