Egy ókori város a mai fővárosban, ahol mindig van új a föld alatt
Az Aquincumi lett idén tavasszal az egyik Év Múzeuma díjas
MúzeumCafé 38.
Budapest írásos történelme egy római településsel, Aquincummal kezdődik. A római helyőrséget 89 körül alapították a Duna jobb partján, és egészen a 4. század végéig volt Alsó-Pannónia katonai központja. Erre bizonyíték a múzeum aulájában végigfutó középkori térkép, amelyen Aquincum városa kiemelt helyen szerepel.
Az első jelentős aquincumi régészeti feltárás 1778-ban egy óbudai szőlősgazda birtokán folyt, ahol a tulajdonos római padlófűtés (hypocaustum) maradványaira bukkant. Ezzel a felfedezéssel bebizonyosodott, hogy nem a mondai város, Sicambria, hanem Aquincum romjai találhatók ezen a területen. Később a feltárt maradványokat bemutatták, és ezzel egy időben megjelent az első régészeti publikáció a leletekről. Hamarosan nemzetközileg is az érdeklődés középpontjába kerültek az aquincumi feltárások, Rudolf trónörökös többször is megnézte feleségével a romokat és a helytartói palotát a Hajógyári-szigeten, ahol egyes híradások szerint még a himnuszt is eljátszották a tiszteletükre.
Ezt követően Aquincum körzetéről és Óbudáról szórványosan kerültek elő emlékek, amelyek sokáig a Nemzeti Múzeum gyűjteményét gazdagították, majd az 1880-as évektől elindultak a módszeres feltárások, Torma Károly és Hampel József vezetésével. Ebben az időben elsősorban az extenzív régészeti kutatási módszert alkalmazták: a falak mentén minél nagyobb alaprajzot igyekeztek feltárni, többnyire csak a felszínt érintve, ritkán néztek a rétegek mélyére. „Ma már sokkal inkább a preventív és intenzívebb ásatások a jellemzők, vagyis kisebb területeken, minden periódusra kiterjedő, mélyebb kutatást végeznek a régészek” – avat be a kulisszatitkokba Zsidi Paula, a múzeum igazgatója.
Az Aquincumi Múzeum 1894-es megnyitását követően sokáig nem volt körbezárva, szabad kirándulóhely volt mindenki számára. Majd az 1920-as évektől egyre több területet vettek el közhasznú célokra a múzeumtól, amelyek csak a rendszerváltást követően, több részletben kerültek vissza az intézményhez. A visszakapott, különböző kinézetű és funkciójú épületek tarka építészeti képet mutattak, ezt kellett valamilyen egységbe foglalnia a múzeum vezetőségének, amiben nagy segítségükre volt a Pannónia Provincia Projekt. Az európai uniós pályázatnak köszönhetően a megálmodott új épületeket átültethették a valóságba, és megtölthették a legkülönbözőbb, soha nem látott attrakciókkal, amelyek együttesen vezettek a 2012-es Év Múzeuma díj elnyeréséhez.
Az egyik ilyen attrakció, a kiállítási csarnok pincéjében kialakított virtuális élménytér behozta az új technológiát a romok közé. Az élménytérnek két része van, az első helyiségben a nem virtuális játékok kaptak helyet, ahol graffitit rajzolhatunk a falra, vagy kirakhatjuk a Festőházból vett falfestmény, egy stukkó és egy mozaik részletét. A másik teremben már a virtuális játékoké a főszerep. Az itt dolgozók által közösen kifejlesztett számítógépes játékok a római életet próbálják közelebb hozni a fiatalokhoz, ráadásul olyan tárgyakat mutatnak be, amelyeket a szakmai kiállításokon a látogatók a teljes valójukban is láthatnak. Ha pedig nem „csak” virtuálisan akar „régészkedni” a látogató, akkor ugyanebben a teremben a régészeti homokozóban római cseréptöredék-másolatokat is feltárhat.
Szintén új attrakció a Festőháznak nevezett épület, ahol nemcsak kívülről, hanem belülről is megnézhetik a látogatók, hogy milyen lehetett egy római lakóház abban a korban. Az itt kiállított berendezések hitelesen adják vissza a rómaiak életterét. A Festőház megépítése során megőrizték az eredeti alaprajzot, és arra húzták fel a rekonstruált római házat, amelynek két részlete viszont eredeti: a lefolyó előtti kő és maga a lefolyó. Az épület egyébként a benne talált festékesedényekről kapta a nevét, miközben tényleges funkciója a mai napig vitatott; a leginkább elfogadott mai álláspont szerint alighanem bordélyház lehetett. Az épületben rengeteg érdekesség fogad. A ma megszokott bútorok helyett a falfestményeké a főszerep, papírok helyett viasztáblák vannak az íróasztalon, mellettük pedig a stílusnak nevezett hegyes fém íróeszközök, amelyekkel viasztábláikra írtak a rómaiak (innen ered a mondás: van stílusa). A ház központi része az átrium, itt helyezték el a házi oltárt, amely a Pompejiben talált oltár másolata.
A Pannónia Provincia Projekt keretén belül megépült kilátódombról rálátás nyílik a teljes északi romterületre, amely a dombon található kronoszkópon keresztül nézve igazán színes, élő, római kori városképet mutat. A legkisebbek sem maradnak ki a római kori időutazásból: ők a Kő Boldizsár által kifaragott, különleges formavilágú mitológiai játszóteret hódíthatják meg a domb mellett, miközben a nagyobbak barangolhatnak a romok között.
Az ide látogató csoportok a játszótéren kívül tizenhétféle múzeumpedagógiai foglalkozás közül válogathatnak. „A legnépszerűbb a Miről mesélnek a romok? című romkerti kincskeresés és Hogyan dolgozik a régész? címmel leletmásolatok feltárása a hatalmas homokozóban, a Hogyan éltek a rómaiak? című szituációs drámajátékon pedig korhű ruhákban adnak elő római kori esküvőt, temetést vagy áldozathozatalt a gyerekek a kiállítótérben. Szeretem, ha a foglalkozásaink a kiállításban vannak, megtöltve ezzel a tereket. Szerencsére egyre inkább érvényesül az az álláspont, hogy a múzeum már nem az a hely, ahol csöndben kell maradni, végigsétálva a zárt vitrinek között; a múzeumban a kiállítási tárgyak legtöbbször megfoghatók, kinyithatók, történeteik eljátszhatók bárki számára” – osztja meg tapasztalatait Ódor Bernadett, az intézmény múzeumpedagógusa.
A megújult épületegyüttes mellett, elkülönült üzemi területen van a restaurátor-műhely, az átmeneti és a gyűjteményi raktár. Utóbbiban nemcsak a római, hanem az őskortól a népvándorlás koráig találhatók leletek; milliós nagyságrendű a gyűjtemény. A raktárban a kiállítási kvalitású darabok mellett természetesen a teljes régészeti anyag ott van; ezekből a legszebbeket válogatták ki a látványtárba, amelyben csaknem 1500 tárgyat állítottak ki. Itt látható többek között az egyik legszebb mozaik is, amely a Herkules villából került elő. Érdekessége, hogy nem Aquincumban készítették, hanem nagy valószínűséggel Észak-Afrikában, és megrendelésre hozták onnan ide. Mellette az a falfestményrészlet jelenik meg, amelynek alapján a Festőház egyik falát rekonstruálták. Két másik teremben Műtárgymesék címmel nyílt időszaki kiállítás a régészek és a restaurátorok kedvenc leleteiből, amelyben a római kori bilitől kezdve a római átoktáblán keresztül a gyönyörű kocsidíszig minden előfordul. A kiállítást végigjárva megismerheti a látogató minden tárgynak és kutatójának közös történetét, ráadásul a kedvenc tárgyakra szavazni is lehet.
Az emeleten külön termet kapott az aquincumi orgona, az egyetlen teljes orgonalelet a 3. századból. „A kis hangszer vitrinben kiállított alkatrészei hiteles másolatok, az eredetieket a várban, páncélszekrényben őrzik” – mondja a múzeumpedagógus. Szinte az összes bronz alkatrészét megtalálták az orgonának, ezért is lehetett a hiteles és működőképes másolatát elkészíteni, ami szintén része a kiállításnak, sőt alkalmanként, koncerteken meg lehet hallgatni az orgonamásolat kedves, fúvós hangszerre emlékeztető hangját.
A másik kiállítótér, a Helytartóterem, a Hajógyári-szigeten feltárt helytartói palota emlékeit őrzi, és igyekszik visszaadni a palota egykori pompáját. „Minden provinciának volt helytartói székhelye és helytartói palotája, de a több mint húsz provinciából összesen négy-öt helytartói palota ismert, feltárt, és köztük van a miénk is” – meséli büszkén Zsidi Paula.
Az új kiállítási épületben öt padlórészlet mellett a vitrinekben díszkerámiák, üvegedények és ékszerek láthatók. Sajnos mivel a palota feltárásából apró leletek nem maradtak ránk, ezért ezek a tárgyak nem a palotából vannak, csak azt a luxust mutatják be, ami a helytartói palotában is lehetett. „Az ókor porcelánjai, a terra sigillaták is itt kaptak helyet, a speciális anyagból készült edényeket többször égették ki egymás után nagyon magas hőfokon, ettől lett a felületük ilyen fényes, a gazdag díszítést pedig egy faragott formatál segítségével vitték fel az edények falára” – osztja meg velünk Ódor Bernadett.
A terem három sarkában márvány- és mészkőszobrok mutatják be az akkori római viseletet. A Fortuna Nemesis kivételével egyiknek sincs feje, hiszen a régi szobrok nyakban törtek el a legkönnyebben. Ez alól kivétel a cserélhető fejű császárszobor, amelynek a tetején egy fém rúdra lehetett felhúzni az új, éppen aktuális császár fejét, amivel rengeteg munkát és anyagot spórolhattak meg a szobrok készítői. A Fortuna Nemesis, a sors és a szerencse istennőjének szobra eredetileg színes volt, és a glóbusz, amelyet a kezében tart, a földgömböt jelképezi. A parancsnoki díszsisak az egyetlen másolat ebben a teremben, eredetije a Nemzeti Múzeumban található, és érdekessége, hogy nem a budai oldalon, hanem a pestin, az Erzsébet híd építésekor került elő.
Jövőre lesz 120 éve, hogy megnyílt a múzeum, éppen ezért több kiállítást is tervez a vezetőség erre az alkalomra. Szeretnének egy tervkiállítást Milyen lesz a jövő címmel, a Műszaki Egyetem Építészettörténeti és Műemléki Tanszékével együttműködve. Az ötletbörze központi kérdése lesz, hogy hogyan lehetne a régi romterületet felújítani, megőrizve annak eredeti jellegét. Jövőre a Műtárgy mesék című időszaki kiállítást felváltja a Van új a föld alatt című tárlat, amely bemutatja majd a 2013-ban Budapesten és környékén előkerült legszebb leleteket. Ugyanis természetesen ma is folynak régészeti ásatások az egykori polgárváros területén. Az egyik legnagyobb leletegyüttes az esztergomi vasút felújítása közben került a felszínre. „Most is kint vannak a régész kollégák; eddig a városfalat kísérő árok egy szakasza, a városfalon kívüli szemétgödrök, a városfalon belüli útrészletek és egy kerámiaégető kemence maradványai kerültek elő az ásatások során” – meséli az igazgató. Szintén sikeres volt a III. kerületben, a volt Óbudai Gázgyár területén a római polgárváros keleti temetőjének a feltárása, ahonnan több mint ezer sírt emeltek ki. Úgy tűnik, ez volt a polgárváros legnagyobb temetője, jelenleg is folyik ennek a lelőhelynek a feldolgozása.
Ha azonban egyszer a felszínre került egy fal, egy épületmaradvány vagy bármilyen emlék, akkor annak megóvása, bemutatása folyamatos gondozást igényel, ami állandó költséget is jelent fenntartója számára. „Egy épületet el lehet látni védőtetővel, de egy fél várost nem lehet tető alá hozni, ezért van szükség rendszeresen a romok teljes konzerválására” – hangsúlyozza Zsidi Paula. Az aquincumi romok konzerválási kampányát a hatvanas–hetvenes években Póczy Klára indította el Hajnóczi Gyula építészprofesszorral, ennek köszönhető, hogy az aquincumi romkert ma nem csak egy sík kőmező. Ugyanakkor az itteni időjárás megköveteli, hogy ötvenévenként „kézbe vegyék” a romokat, és teljes felújítást végezzenek el rajtuk. A többi között ez is szerepel a múzeum 2020-ig tartó felújítási terveiben.
A Szentendrei út túloldalán sajnos nem ilyen biztató a helyzet: a „gazdátlan” romterület pillanatnyilag konzerválatlanul, régészeti rezervátumként várja a későbbi feltárásokat. Pedig biztosan itt is lenne mit a felszínre hozni. Kérdés, hogy meddig tudják az otthagyott kövek megőrizni a magukba zárt emlékeket.