Egy szerteágazó életút vázlatai, avagy Baktay Ervin sokféle énje
MúzeumCafé 48.
A Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum kiállítása kapcsán megjelent tanulmánykötet ott kezdődik, ahol a szerző gyermekkori visszaemlékezése (lásd a másik Szemlénket – a szerk.) befejeződik, és bár négyszázötven oldalon csaknem negyven tanulmányt közöl, a szerteágazó életút minden területének csak a felszínét érintheti: az utazó, az író-műfordító, a muzeológus, az indiológus és a képzőművész Baktay Ervin is megérne egy-egy önálló kötetet. Fogékonyságának és nyitottságának gyökereit ő maga tárja az olvasó elé gyermekéveit megörökítő önéletrajzában. A folytatás pedig: már fiatalon a teozófia hatása alá kerül, a következő „lökést” a Hollósy Simont körülvevő szellemi közösség adja, végül megérkezik sógora, a szikh főnemes és vallásalapító, Umrao Singh Sher-Gil; mindezek a keleti filozófiák és vallások felé terelik a saját világát mindvégig kevésnek, elégtelennek tartó Baktayt.
Privát élete és pályája telve volt filozófiai ellenmondásokkal, hiszen egyszerre volt indián és cowboy, számos fotón római tógában örökítették meg, miközben rendszeresen jógázott és asztrológiai szakkönyveket írt, bár végül mindegyik énje egyetlen irányba mutat: egy percig sem élt úgy, mint egy pesti polgár. Kötődése a keleti misztikához és Indiához az összes ott szerzett szörnyű betegséget legyőzte, minden alkalmat megragadott, hogy utazhasson, legyen szó családlátogatásról, hivatalos meghívás elfogadásáról vagy Kőrösi Csoma Sándor emlékeinek felkutatásáról. Hiába foglalkozott egyszerre számos területtel, amelyek közül egy is elég lett volna egy életre, tulajdonképpen mindegyikben úttörő volt Magyarországon: ő volt az első asztrológus, elsőként jógázott, először fordított vadnyugati regényeket, elsőként fordította le a Kámaszútrát, ő volt az első magyar indián – de érdekes módon egyik tevékenységét sem intézményesítette, első igazi munkahelyén, a Hopp Ferenc Múzeumban sem érezte jól magát, ha munkáját az épületben és nem terepen kellett végeznie. Ennek ellenére jó néhány intézmény neki köszönhette vagy köszönheti létezését, hiszen tevékenysége fontos szerepet játszott a Magyar Földrajzi Társaság működésében, a kelet-ázsiai múzeum egyes gyűjteménycsoportjainak felépítésében és katalogizálásában, a magyarországi buddhista közösségek, iskolák létrehozásában (nem véletlen, hogy a buddhista és asztrológiai intézmények az ő nevét viselik, nem a pártállami megbízásból alapító és szorgalmas besúgó Hetényiét), és az utolsó pillanatban rögzítette Kőrösi Csoma nyomait, mert ha ő nem teszi meg, néhány évtizeddel később már nem lett volna rá lehetőség.
Baktay tulajdonképpen egész életében játszott, különböző jelmezekben és díszletek előtt, ezzel telt az egész gyermekkora, ezt folytatta élete végéig. Mindig olyan tevékenységbe fogott, amely szabad teret adott a fantáziájának, alternatív életet engedett neki (és barátainak) élni a két világháború közötti Magyarországon vagy 1948 után, amikor az egészsége romlásával és a politikai fordulattal együtt fogyott körülötte a levegő. 1956 végén még elnyerte addigi élete méltó jutalmát: egyetlen magyarként és a „Nyugatról” meghívott tizennégy tudós egyikeként meghívást kapott a Buddha halála kétezer-ötszázadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségre. Az esemény remek alkalom volt egy utolsó hosszabb kinntartózkodásra, amit itthon már csak az összegzések követhettek: az utolsó években írt könyvek és szervezett kiállítások összefoglalták mindazt, amiről ez az alternatív élet szólt.
Az indiológus indián. Baktay Ervin emlékezete
Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum, 2014