Egy szlovák festő, Ernest Zmeták
És magyarországi kapcsolatai
MúzeumCafé 31.
Ernest Zmeták (1919–2004) a szlovák művészet történetében egyedülálló jelenségnek számít. Megélte a művészet heroikus korszakát, a modernizmust – ebből fakad sajátos stílusa is, amely azonban „izmusokhoz” nem nagyon köthető –, miközben egész pályafutását a klasszikus kép és a művészi felmenői iránti tisztelet kísérte. Ezért is kapta 2011 márciusában Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Galériában (Slovenská Národná Galéria) nagy sikerrel bemutatott monografikus kiállítása Az utolsó klasszikus címet. Zmeták ráadásul nemcsak művészként jelentős, de ugyanakkor komoly műgyűjtőként is, aki nemcsak stílusának, illetve nem mindennapi személyiségének köszönhetően, hanem gyűjteménye révén is a szlovák művészet kikerülhetetlen alakjává lett. Ráadásul azon kevés szlovák alkotó közé tartozik, akik nem a prágai akadémián tanultak festészetet, hanem a budapesti Képzőművészeti Egyetemen.
Kortársai, ismerősei és rokonai kemény egyéniségként emlékeznek Zmetákra, akinek ha könnybe is lábadt valaha a szeme, akkor az kizárólag a budapesti tanulmányaira való visszaemlékezései hatására történt. Nagy tiszteletben tartotta tanárait, Aba-Novák Vilmost, Szőnyi Istvánt és Kontuly Bélát, de Budapest két háború közötti hangulata, a magyar polgári élet, a galériák, a gyűjtemények , a régiségkereskedések is nagy hatást gyakoroltak rá, és nagy mértékben befolyásolták művészi és gyűjtői életútját; hiszen gyűjtőként is sokszor tért vissza Budapesten töltött éveihez.
Aba-Novák 1938-ban lett az érsekújvári ifjú, Zmeták Ernő mestere, ami a Harmos-féle rajziskolában, Komáromban töltött évek logikus folytatásának tekinthető. A képzőművész-palánta viszont többre lelt Aba-Novákban, mint csak tanárra – életre szóló példára, a Cézanne-féle modernizmus közvetítőjére, a későbbi imádata és csodálata tárgyává vált Olaszország felfedezőjére. Amikor Zmeták 1943-ban visszatért Szlovákiába, alkotásai sajátosságára és a magyar modernekkel való kapcsolataira a hazai művészettörténészek azonnal ráismertek. Hiszen már korai tájképein és portréin megjelenik az Aba-Nováktól örökölt tárgyilagosság, valamint a kompozíció kubizáló felépítése. De Zmeták tárgyilagossága mégis más, mint Aba-Nováké: a fiatal – majd később az érett – művész erőteljesebben, mondhatni némi durvasággal közelített ahhoz, amit mestere finoman és a hozzá méltó eleganciával fogalmazott meg. Zmeták monográfusai ezt a festő természetének és családi környezetének tulajdonítják: egyszerű szlovák–magyar munkáscsaládból származott, és gyermekkorát vidéken töltötte.
A szlovák művészet a negyvenes évek első felében egy saját programmal, egyéni világlátással és néha komoly vitákat is kiváltó radikális nézetekkel rendelkező, kész művésszel gazdagodott Zmeták révén. Ifjúkorától kezdve fontos volt számára a közönség, így érthető, hogy életrajzában több mint ötven önálló kiállításáról olvashatunk. Zmeták nem szerette, ha csak tájképfestőként vagy csak portréfestőként emlegették. Ő maga azt mondta: „Ha tájképet festek, azt úgy teszem, mintha egy jó barátomról festenék portrét.” A tájat realista szemmel látta, mulandó részleteitől a vásznon megcsupaszította, az ábrázolás nála a lényegre törekvéssel egyenlő. És ha már tájképei kapcsán is a portrékról esett szó, hát mindenképpen meg kell említsük számos önarcképét, amelyeken különböző szerepekben, változatos kellékekkel jeleníti meg magát. Az önarcképfestés azonban nem csak saját belső világáról tanúskodik – az önarcképek festése során mindig az adott korszak művészi lehetőségeit, újításait is vizsgálta. Ahogy saját testéhez, arcához, úgy más motívumokhoz is többször visszatért; ezek az ismétlődő témájú művek egyúttal kiváló alkalmat teremtenek, hogy láthassuk képei fejlődését a mind szigorúbb egyszerűsítés irányába. A képzőművészet összes ágát egyaránt művelte – festett, rajzolt, szobrot alkotott, üveg- és kőmozaikot készített.
Kezdeti évei és később a hetvenes évekbeli képei is Magyarországhoz kötődnek, Mohácsot vagy Hajdúböszörményt többször is megfestette. Szeretett utazni, nemcsak Olaszországban, de bejárta egész Szlovákiát, és ahol tehette, rövidebb-hosszabb időt töltött, és természetesen alkotott. Különös szerep jutott így életművében Gömörnek, Árvának és nem utolsósorban Kassának, ahol a tájkép új lehetőségeit fedezte fel. Bár élete nagy részét a kommunista diktatúrában élte le, és jóllehet az ötvenes években festett néhány szocreál képet és freskót, festményei sosem estek rabjául az üres propagandista mázolásnak. Kassai képein sokszor megjelenik az ottani acélgyár, de nem mint a korszak által megkívánt, a szocialista építést ünneplő szimbólum, hanem mint az új tájkép eleme, a 20. század nélkülözhetetlen része. Életművének hatalmas részét Olaszországnak szentelte, egyformán hódolva így Aba-Nováknak, az ókornak és a régi mestereknek. Mint mecénásnak és az érsekújvári galéria tulajdonképpeni megalapítójának a csehszlovák állam lehetővé tette, hogy évente többször is Itáliába utazzon.
Zmeták életműve minden korszakában meg tudta lepni a kritikát valami újjal. Élete utolsó éveiben – éppúgy, mint kortársa, Jakoby Gyula kassai festő (1903–1985) – képes volt az idős művészeknél megszokott „önkilopást”, illetve az újdonságok ésszerűtlen elsajátítását kerülve végiggondolni és befejezni azt, amit még fiatalon elkezdett.
Tavalyi pozsonyi kiállítása elsőként mutatta be Zmetákot mint magángyűjtőt. Számos műalkotást, régiséget, művészi érdekességet gyűjtött össze, gyűjteménye több mint háromezer műtárgyból állt. Céltudatos gyűjtőként aránylag korán vette meg első festményét – egy Barabás Miklós-portrét, ami budapesti, polgári és érsekújvári tapasztalataira való tekintettel egyaránt teljesen érthető. Nagyon fiatalon, 1939-ben, Újváron meglátogatott egy helyi patikust, akinek gyűjteménye lenyűgözte, és ennek példáját szerette volna követni. Vajon mit látott Zmeták a patikus házában? „A palota nyolc helyiségében volt elhelyezve a gyűjtemény. A szobák falait plafonig borították a szeretettel és jó ízléssel válogatott képek” – írta már saját gyűjteménye katalógusának bevezetőjében.
Zmeták műgyűjtése sokban hasonlít a 19. századi nagy gyűjtőkére. Ízlése kiterjedt minden korszakra, a középkortól egészen a kortárs művészetig, a festészettől az iparművészetig. Gyűjteményének sokrétűségét nem csak eklektikus ízlésének köszönhetjük, a tárgyak beszerzése során fontos tényező volt számára művész volta is. A festmények vagy a régi használati tárgyak sokszor nem alkotójuk, vagy az azokat előállító gyár hírének-nevének köszönhetően kerültek a gyűjteménybe, hanem sokszor bizarr megjelenésük vagy éppen különleges részleteik miatt. Zmeták gyűjtését három ok vezérelte: elsősorban egy Szlovákia-szerte páratlan, egyedülálló régi képtárat szeretett volna kialakítani, ezt később kiterjeszteni a művészet minden műfajára, stílusára és korszakára, és nem utolsósorban a gyűjteményt adományként átadni a nagyközönségnek szülővárosában, megalapítva így az érsekújvári galériát.
A gyűjtő elképzeléseinek eleget tett, bár a régi mesterek kollekciójában leginkább az „ismeretlen közép-európai mester” képviselteti magát. Ennek ellenére sikerült felépítenie egy nagyszabású képzőművészeti gyűjteményt, és 1977-ben át is adta azt Érsekújvárnak. Zmeták tisztelete a Budapesten szerzett tapasztalatai és ottani környezete iránt nemcsak a gyűjtemény legelső darabjában nyilvánult meg, de a magyar modernek gyűjtésében is. Gyűjteményének ez a legérdekesebb része, amelynek kvalitása is jócskán felülmúlja a többi képcsoportét. Nyolc Aba-Novák-festmény, Kontuly vásznai, Kernstok Károly, Egry József, Perlott-Csaba Vilmos, Derkovits Gyula, Jaszusch Antal, Rudnay Gyula, a korábbi generációkból Szinyei Merse Pál, Mednyánszky László, Vízkelety Béla, Mészöly Géza, Deák-Ébner Lajos és mások foglalnak helyet a Zmeták-gyűjteményben, amelynek kutatása még csak a kezdeteknél tart. Az egyes képek provenienciájának felkutatása fontos feladat, és ugyanúgy fontosnak számít az eredetiség kérdése is. A 2013 tavaszán a szentendrei MűvészetMalomban megrendezendő kiállítás jó lehetőség lesz arra, hogy tisztelegjünk Ernest Zmeták, a 20. századi szlovák képzőművészet kiemelkedő személyisége előtt, felismerve és bemutatva magyar művészi gyökereit is.