Egy sztárfestő, aki nem engedi fényképezni az arcát
Glenn Brown nem tartja eleve adottnak a múzeumokat
MúzeumCafé 16.
Későn ébredt a művészet szépségére Glenn Brown, a mára világhírűvé vált angol festőművész, s éppen ezért nem is tartja eleve adottnak a múzeum intézményét mint a művészettel való találkozás lehetőségét. Bár a londoni Tate Gallery vagy a New York-i Metropolitan Museum gyűjteményeit egyedülállóan gazdag élményt adóknak tartja, azt mondja: bárhol a világon, egy akármilyen kis múzeumban is biztosan talál valami olyasmit, ami sajátos élménnyel gazdagítja őt. Brown a budapesti Ludwig Múzeumban megrendezett kiállítása megnyitóján adott interjút a MúzeumCafénak művészetéről és múzeumi élményeiről. A rendkívül visszahúzódó festő sehol a világon, így Budapesten sem engedélyezte, hogy fotót készítsenek az arcáról; mint mondja: ő csak a művészetén és a gondolatain keresztül kívánja megmutatni magát. A negyvenes éveiben járó, magas homlokú, rövid szakállt viselő művész egy visszafogott, elegáns, művelt angol professzorra emlékeztet. Nagyon udvariasan, kimért angolsággal válaszolt magazinunk kérdéseire.
– Egy észak-angliai kisvárosban, Hexhamben született. Egy ilyen helyen hogyan, mikor volt először alkalma találkozni a művészettel?
– Meglehetősen idős voltam már akkor, amikor ez megtörtént: késő tizenéves koromban mentem először úgy múzeumba, hogy meg is értettem a festményeket. Gyerekkoromban egyáltalán nem vittek kiállításokra. De ez a kései ébredés talán segít abban, hogy még mindig élvezzem a múzeumokat. Annak ellenére, hogy nem tartom őket eleve adottnak. Mégis, ha elutazok egy városba, akkor az első dolog, hogy ellátogassak a kiállításaira. A múzeumokat időutazásnak tartom. A festményeket nézegetve eljuthatok a múltba. Amikor a londoni National Galleryben sétálgatok, az nekem olyan, mintha keresztülutaznék az elmúlt évszázadokon.
– A nyolcvanas években szerette meg a múzeumokat, de ugyancsak a korabeli angol zenekarok (mint például a Joy Division) számainak címeit, dalszövegeit használja festményei címéül. Mondhatjuk, hogy átlagos, zenerajongó angol tinédzser volt?
– Valószínűleg igen. Az irodalmat és a filmművészetet is ugyanakkor szerettem meg, amikor a képzőművészetet. Amikor a művészettel találkoztam, az nekem olyan volt, mintha megvilágosodtam volna, mintha az életem célt és értelmet nyert volna. Előtte nem tudtam, mi szeretnék lenni. Nem tudtam, hogy a művészi pálya való nekem. Erre nagyjából tizennyolc évesen jöttem rá. Addig nem találkoztam művészekkel, és nem is értettem, hogyan lehet egyáltalán azzá válni. Hogy élő művészek is vannak? Én azt hittem, már minden művész halott.
– És amikor rájött, hogy mégis csak lehet élő művésszé is válni, akkor lassan fedezte fel magában a művészi hajlamot, vagy pedig egy reggel úgy ébredt fel, hogy festenie kell?
– Szinte véletlenül kerültem egy művészeti főiskolára. Először Norwichba, később Bath művészeti iskolájába jártam, majd a londoni Goldsmith College-ba kerültem. Ahogy „belaktam” ezeket a művészeti iskolákat, úgy teljes mértékben meg is szerettem őket. Pedig a tanulást addig nem is élveztem igazán. De attól a pillanattól kezdve, hogy ezekbe az iskolákba kerültem, a festészet rabja lettem. Közben pedig mellette eljátszottam a zenéléssel és az írással is.
– Saját művészetében gyakran idézi fel a festészet legnagyobb mestereinek alkotásait; hol és mikor találkozott először élőben az ő műveikkel?
– A művészeti iskola mellett dolgoztam a londoni Tate Galleryben. Nagy kiváltságnak éreztem, hogy azért fizetnek, hogy festmények között lehessek. Dolgoztam egy könyvesboltban is, ahol művészeti albumokat árultam.
– Tehát addigra már elveszett a művészetben?
– Így van. Rengeteg időt töltöttem a Tate Gallery és a National Gallery termeiben, és az ott látottak alapvetően befolyásoltak.
– Művészetében a popkultúra sokféle ága is állandóan jelen van, a sci-fitől a zenéig. Mit gondol, hogyan lehet az akkori idők populáris kultúráját bemutatni a 21. századi mú-zeumokban? Egyáltalán, szükség van ma még erre?
– Ez nehéz kérdés. A popzenét, a pop artot sokan eldobható médiumoknak tartják. Bizonyos tekintetben én a pop ellen lázadtam: arra gondoltam, hogy én nem akarok eldobható tárgyakat alkotni. Kifinomult, sokáig érlelt festményeket akartam készíteni, amelyek bonyolultak, és nem lehet őket három és fél perc alatt elfogyasztani, mint egy slágert.
– Tehát ön szerint a popkultúrát úgy lehet múzeumban bemutatni, ha azt egy magasabb szinten idézik meg?
– A pop az azonnali kielégülésről szól. Nagyon izgalmas, közvetlen műfaj, amelyben mindig történnie kell valaminek. De vannak alkotások, amelyeknek tovább kell tartaniuk ennél. A popnak is megvannak a maradandó értékei: a Beatles is popzenekar volt, de a dalai máig érvényesek. A nagyon okos popművészet klasszikussá érhet.
– A Tate Gallery volt az első nagy múzeumi élménye. Mi az, ami önnek élménnyé tette ezt a múzeumot?
– Amikor először jártam ott, még nem létezett a Tate Modern, csak egy galéria volt. Tetszett az elrendezés, hogy az egyik teremből, ahol 11. századi festmények voltak, átsétálhattam egy olyan terembe, ahol alig néhány hónappal korábban készült alkotásokat állítottak ki. A Tate Gallery egy olyan, az utazásokhoz hasonlatos élményt adott, ahol a legszélsőségesebb érzelmeket tudták belőlem kiváltani a különböző korok festményei. Minden alkotás máshogyan, más nyelven beszélt hozzám. Azt gondolom, hogy a Tate bonyolult és mély élményt tud annak nyújtani, aki nem felszínesen akarja megérteni a művészeti alkotásokat.
– Milyen más múzeumokra emlékezik még vissza, amelyek nagy hatással voltak önre?
– A New York-i Metropolitan Museumnak például egészen egyedülálló festménygyűjteménye van, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy más ne érdekelne. Minden város minden múzeuma tud nyújtani valami sajátosat nekem. Mindenhol vannak olyan, akár egészen kicsi múzeumok, amelyeknek nincsenek Monet-, Cézanne- vagy éppen Picasso-festményei, csak helyi festők műveit állítják ki, de azok is minőségi alkotások tudnak lenni.
– Ha elutazik egy olyan országba, ahol még nem járt, mint például most Magyarországra, akkor ott is érdeklődik a helyi művészet iránt?
– Igen. A 20. századi magyar festészetnek például különleges stílusa van, amely felismerhetően eltér más országokétól. Talán egy kissé sötétebb, melankolikusabb, mint az angol, az amerikai vagy éppen a német festészet. Titokzatosabb. De az is feltűnő, hogy a 20. századi magyar festők egy része nem másolta a világ divatos stílusait, például az amerikai pop artot. Az angol festészetet hosszú ideig az amerikai irányzatok uralták, azok nyomták rá a bélyegüket, a magyar festők ezzel szemben individualistábbak voltak ennél.
– A világ múzeumainak egy része manapság a tömegturizmus felé nyit, lehetőleg mind szélesebb közönségrétegeknek mutatva be a műkincseit, miközben a kisebb galériák, kiállítóhelyek egy része viszont mindinkább egy szűk elitre koncentrál. A művészet jelenlegi és jövőbeli megőrzése szempontjából melyik lehet a jobb megoldás?
– Én kedvelem a néhány kiemelkedő alkotást őrző, kisebb, csendesebb galériákat, múzeumokat. A Dulwich Galéria egy ilyen hely Dél-Londonban. Van Rembrandtjuk és impresszionistáik is. Nagyon intenzív élményt tudnak nyújtani ezek a műremekek egy intim, nagyon csendes térben. Az épület maga mauzóleumnak épült eredetileg, a galériát misztikus légkör lengi be. Ez nagyon eltér a világ különböző nemzeti galériáitól, amelyekbe turisták tömegei járnak, akik sokszor nem is nagyon figyelnek a műalkotásokra.
– Ön tehát jobban szereti a csendes galériákat, ahol nyugodtan, ráérősen szemlélődhet.
– Vannak olyan kisebb kiállítóhelyek is, amelyek egy-egy nagy dobással tömegeket vonzanak, de a kisebb tér miatt ezek is személyesebb találkozást tudnak biztosítani a művészettel.
– Milyen lenne egy olyan múzeum, amit ön tervezne meg?
– Izgalmas látni, ahogy a világ múzeumai újra kitalálják magukat. Performance-okkal, interaktivitással, számítógépes információs rendszerekkel, oktatási-nevelési funkciókkal bővítik a régi múzeumokról kialakult képet. Az én személyes nézőpontom azonban hagyományosabb ennél. Én sokkal inkább azt a múzeumot szeretem, amelyik tele van festményekkel. Több értelemben is ódivatú festő vagyok.
– Mennyire foglalkozik a kiállításain az ott bemutatott festményeit körülvevő miliővel?
– A festmény mozgatható tárgy, el lehet vinni egy másik városba, egy másik épületbe. Nem arra készült, hogy egy környezetben álljon, amíg csak létezik. A festményeim például itt, Budapesten nagyon eltérően néznek ki. Ha egy másik városban állítom ki őket, néha még az is előfordul: elfelejtem, hogy én festettem őket. Az új környezet miatt gyakran látok meg addig fel nem tűnt részleteket a képeimen. Egy új mú-zeumban kiállított festményeim új gondolatokat, asszociá-ciókat ébresztenek, még bennem is.
Egy fénykép születése
A Ludwig Múzeum termeiben összegyűlt tömeg izgatottan várja a sajtótájékoztató végét. Az asztalokon angol reggeli, frissen facsart narancslé, desszert. De nem tudok enni, a sajtófőnök szigorú szavai visszhangoznak a fejemben: Glenn Brown határozottan azt kéri, ne fotózzák! Pedig néhány elejtett szó, pár mozdulat már az első percekben leleplezte számomra az akkor még inkognitóban jelen lévő festőt, így könnyen elkészíthettem volna róla egy paparazzo képet. De arcának vonásai megerősítették azt a tiszteletet, amit már munkái is keltettek bennem. Elhatároztam, megpróbálom mégiscsak rábeszélni egy portréra. Nem sok alkalmas pillanat volt, de a tárlatvezetés egy rövid szünetében tudtunk pár szót váltani. Először mereven elzárkózott, és menedzserével együtt arra akart rábeszélni, hogy interjúnk mellé használjuk azt a régebben készült, hivatalos képét, amin háttal áll. De amikor elmondtam, hogy megfigyeltem jellegzetes kéztartását, ami tökéletesen leírja számomra a festészet mesterei iránt érzett alázatát, kötélnek állt. Elkészült a fotó, ő megnézte a gépben, és igent mondott a megjelenésére… Hernád Géza