Egy újrafelfedezett életmű a Kádár-korból
MúzeumCafé 18.
A Magyar Nemzeti Galériában szeptember 26-ig tekinthető meg Kovásznai György (1934–1983) életmű-kiállítása. Kovásznai, akit a hírnév a Kádár-korban nem kapott szárnyra, és akiről a halála óta eltelt csaknem három évtizedben is alig hallhattunk, most nem mindennapi körülmények között foglalhatja el az őt megillető helyet a magyar művészettörténetben. A festőt, aki az ötvenes években főiskolai tanulmányait megszakította, és bányászként dolgozott, hogy valódi tapasztalatokat gyűjtsön a munkásosztályról, most a Budavári Palotában, az egykori Ludwig Múzeum, de még inkább az egykori Munkásmozgalmi Múzeum termeiben ismerheti meg a közönség. A művész, aki életében nem törekedett rá, hogy rangos kiállításokon vegyen részt, olyan, magántőkéből finanszírozott tárlaton kerül reflektorfénybe, amelynek költségvetése messze meghaladja a szomszédos Budapesti Történeti Múzeumnak vagy magának a Nemzeti Galériának az időszaki kiállításokra fordítható keretét. A több külföldi filmfesztiválon is díjazott alkotó, akiről annyira megfeledkeztek, hogy festményei évtizedeken keresztül egy eldugott garázsban hevertek, most fokozott médiafigyelem mellett kerül a középpontba.
A művész hagyatékát a Kovásznai Kutatóműhely dolgozza fel, a feltárt anyag és a kiállítás kapcsán tudományos konferenciát tartottak, s a Vince Kiadó gondozásában gazdagon illusztrált monográfiát is kézbe vehet az olvasó. Az itthon talán még szokatlan kánon- vagy akár brandépítésként is felfogható kampány vakító fényt vet a feledés homályából felbukkanó művészre, s az éles körvonaltól az is láthatóvá válik, hogy az íróként, költőként és filozófusként is tevékenykedő alkotó valóban fontos alakja a Kádár-korszak, sőt a hidegháborús Európa művészetének. Éppen ezért meglepő, hogy a Kovásznai-életmű egésze még szakmai körökben sem volt ismert, tudományos feldolgozása pedig egészen mostanáig nem történt meg.
A Kovásznai-kötet éppen ezért igazi hiánypótló munka, amely többéves alapos kutatás után, kirakós játékként rekonstruálja egy letűnt korszak atipikus alkotóját. A monográfia szerzője, Iványi-Bitter Brigitta fiatal korából adódóan nem ismerhette sem Kovásznait, sem az életének keretet adó egykori Budapest világát. A művészettörténész saját bevallása szerint mint időutazó kutatta fel az általa csak dokumentumok és a kortársak elmondása alapján megismerhető Kovásznai munkásságát, hogy forráskiadványként is értelmezhető művében művészettörténeti és antropológiai igénnyel értelmezze a Kádár-rendszerben szubkulturális létre kényszerült alkotó hagyatékát. Ahogy Kovásznai egész életében kereste az utat a különböző műfajok, különösen a festészet és a film között, úgy a kötet szerkesztői – Iványi-Bitter Brigitta és Cseh Szilvia – is arra törekedtek, hogy az olvasó lehetőséget kapjon ezek együttes értelmezésére. A 336 oldalas, félezer reprodukcióval illusztrált kiadvány három DVD- és egy CD-mellékletén a művész teljes mozgóképes életműve, köztük a Habfürdő című egész estés filmje és az első magyar videoklipként is felfogható A ’74-es nyár emléke című festményfilmje is megtalálható. Az eredeti negatívokról digitalizált, retusált filmek mellett érdemes a CD-n található digitális ouvre-katalógust is végiglapozni, ebben évtizedes bontásban, nagyobb ciklusonként, teljes egészében végigböngészhetjük Kovásznai festészeti és grafikai alkotásait. Mindezekből nemcsak egy letűnt világból kaphatunk jól értelmezhető jeleket, hanem megállapíthatjuk: a fiatalon elhunyt Kovásznai György gazdag életművének méltó helye van a művészet térképén.
Iványi-Bitter Brigitta: Kovásznai
Vince Kiadó, Budapest, 2010