„Egyáltalán nem olyan nagy baj, ha egy kiállításon sok a látogató”
Jászai Géza Németországban élő művészettörténész
MúzeumCafé 21.
Jászai Géza 1956 novemberében hagyta el Magyarországot, és az akkori Nyugat-Németországban lett művészettörténész. Több múzeum munkatársa, nagy kiállítások megvalósítója, egyetemi oktató volt; a münsteri Dóm Múzeumot igazgatta 2000-ig, ma pedig Berlinben él és kutat. 1956 óta idén ősszel volt a második alkalom, hogy hazalátogatott. Nem politikai okból vagy félelemből nem láttuk eddig gyakrabban itthon, egyszerűen csak nem ért rá. Ez a mostani viszont az első hivatalos látogatása volt: kerekasztal-beszélgetésen vett részt az ELTE Művészettörténeti Intézetében, több múzeumot felkeresett, rengeteg kollégával találkozott. Mint mondta: ha tudta volna, hogy ilyen zsúfolt programja lesz, hosszabb időt töltött volna itt, de egy beszélgetésre azért így is szakított időt a MúzeumCafé munkatársával. És mert a számára talán már nem olyan könnyű magyar nyelvű interjúra szemmel láthatóan alaposan felkészült, gyakorlatilag kérdezni sem kellett, úgy mondta végig élete és pályája történetét, mint egy nagymonológot.
1931. augusztus 24-én születtem Észak-Komáromban, ami 1945-ben Szlovákia lett. 1947 volt a kitelepítés éve, ekkor kerültem Komáromból Mohácsra. Így aztán a gimnázium nyolc évét a következő városokban töltöttem: Esztergom, Mohács, Székesfehérvár, Budapest. A Reáltanoda utcai Eötvös József Gimnáziumban érettségiztem 1951-ben. Egy kis történetet szeretnék elmondani arról, hogy hogyan is kerültem oda. Fehérváron a gimnáziumban az osztályfőnököm azt gondolta, hogy az összes nyugati nyelv tanulását el kell törölni, és csak az orosz tanítását bevezetni. Amikor ez kiderült, én felálltam a padra, és elkezdtem prédikálni, hogy mit fognak szólni kommunista testvéreink Németországban, Angliában, Franciaországban, Olaszországban, hogy az ő nyelvük oktatását eltöröljük? Az erről szóló osztályfőnöki körlevelet sem írtam alá, mert azt gondoltam, ilyet senki nem írhat alá. De kiderült, hogy én voltam az egyetlen, aki ezt így gondolta. Három nappal később hívatott az igazgató, hogy azonnal kirúgnak, vissza se menjek az osztályba, majd a pedellus kihozza a táskámat. Viszont írtak egy levelet a Reáltanoda utcai gimnázium igazgatójának, hogy náluk leérettségizhessek.
Felvettek az egyetemre, nem volt különösebb probléma, mert jó jegyeim voltak. Magyartanár akartam lenni. A legkedvesebb tanáraim Füst Milán, Baránszky-Jób László, Benedek Marcell voltak. De közben két évre elvittek rendes katonai szolgálatra. Én nem vagyok egy katonás lelkű ember, úgyhogy nekem az eleinte szörnyű volt, de aztán megváltozott a helyzet, amikor a nagykanizsai gyalogezrednél ezredírnok lettem, és nem kellett többet fegyvert fognom. Később még jobb sorom lett: felkerültem az Üllői útra, a Hadtáp Főiskolára írnoknak.
1956. november 20-án hagytam el a hazámat; az utcán heverő halottak látványa adta a végső indítékot. Azóta csak egyszer jártam itthon, az édesanyámat látogattam meg a halála előtt Fehérváron. Az is úgy történt, hogy éppen Wiener-Neustadtban volt egy nagy kiállítás, ahol hivatalosan ott kellett legyek, és onnan ugrottam haza. Sokan hitték azt a régi ismerőseim közül, hogy félek hazajönni, de egyáltalán nem erről volt szó. Egyszerűen mindig annyi munkám volt, hogy nem tudtam időt szakítani rá.
1957-től 1967-ig a müncheni egyetemen európai művészettörténetet, görög-római és közel-keleti régészetet és egyiptomi művészetet tanultam. Egyiptomi művészet alatt nem filológiát értek, hanem művészettörténetet. Ez elég merész vállalkozás volt minden említésre méltó nyelvtudás nélkül. A szerény ösztöndíj mellett előbb mint újságcsomagoló, később linotype nyomdai gépszedőként dolgoztam, minden remény nélkül arra, hogy valaha is az egyetemi tanulmányaimat egy doktori értekezéssel befejezhetem. Ám a nyomdai munkám végül kellő függetlenséget biztosított, és időt engedett az elmélyültebb tanulmányokhoz. Tanáraim közül itt csupán hármat szeretnék megemlíteni: Hans Sedlmayrt, Wilhelm Messerert és Wolfgang Braunfelst.
Szakmai munkámból két magyar vonatkozású tanulmányomra szeretnék itt kitérni. 1965-ben jelent meg Münchenben magyar nyelven a Csontváry kritikai jegyzetei című írásom. Ez tulajdonképpen Németh Lajos nagy Csontváry-monográfiájának tézisei ellen irányult. Az ösztönzést Demény Jánosnak, a jeles Bartók-kutatónak köszönhetem, aki felkért, hogy keressem ki neki Bartók Béla század eleji müncheni hangversenyeinek sajtóvisszhangját a Bajor Állami Könyvtárban. Ezért a munkáért köszönetképpen elküldte nekem az akkor megjelent Csontváry-monográfiát. Elolvastam, és úgy láttam, hogy az ő festményei nem – ahogyan azt Németh Lajos írja – látomásokra vezethetők vissza, hanem egészen kézzelfogható látványokra, vizuális élményekre: lásd Schaffhausen, Taormina, Libanon. A romantika felől közelítve nyilvánvaló, hogy Csontváry festészete, természetimádata nem a kortárs művészettel rokon, hanem sokkal inkább Caspar David Friedrich vagy Carl Rottmann német festőkkel. (Ha ma, negyvenöt év után ezt a 46 oldalas tanulmányomat újra elolvasom, megdöbbenve érzem, hogy az akkori magyar nyelvem időközben mennyire veszendőbe ment.) A másik magyar vonatkozású munkám úgy jött létre, hogy a müncheni egyetemi éveim alatt Bogyay Tamás felkérésére feldolgoztam az ottani akadémia (Akademie der Bildener Künste) évkönyveinek az adatait, hogy az ott tanuló magyar művészeket pontos időrendben számba lehessen venni. Ez az adattári kimutatás már németül jelent meg az Ungarn Jahrbuch első kötetében. Érdekes volt a végső összehasonlítás is, amely a többi közép-európai ország diákjait is számba vette, és amiből kitűnt, hogy a magyarok száma volt a legmagasabb.
Doktori értekezésemet 1968-ban védtem meg A pisai székesegyház szószéke címmel. A szószéket Nicola Pisano 1510-ben fejezte be, 1596-ban lebontották, majd 1926-ban újra felépítették. Disszertációmban a monumentális, több mint négyszáz figurás szószék rekonstruálását és ikonográfiai vonatkozásait tárgyaltam. Az első nagyobb munkám 1969–70 körül a Lexikon der Christlichen Ikonographie (LCI) volt, a keresztény ikonográfia lexikonja A-tól Z-ig, négy kötetben, amelyben mint szerző és szerkesztő dolgoztam. 1972–73-ban a kölni Schnütgen Múzeum munkatársaként a Rhein und Maas című, német–belga együttműködésben készült kiállítás és annak katalógusa tudományos titkára lettem. Itt ismerkedtem meg a legendás magyar művészettörténésszel, Kovács Évával. Felejthetetlen marad a kiállításon való éjszakai kóborlás, amikor Kovács Évával meg a többi francia és német kollégával együtt a középkori ötvösmunkákat, ereklyetartókat tanulmányozhattuk közvetlen közelről, a tárlóból kivéve – ami persze akkor is tilos volt –, az üvegek alól kiszedve, a riasztó kikapcsolása mellett.
1973 áprilisától 1996 augusztusáig a münsteri múzeum (Westfälisches Landesmuseum für Kunst und Kulturgeschichte) munkatársaként dolgoztam, olyan változó szakterületeken, mint a középkori festészet, az iparművészet, a szoborosztály, a középkori művészet. Hosszú ideig tartott, amíg elértem, hogy a múzeum anyagát ne a műfajok, hanem a művészeti korok – középkor, újkor, jelenkor – alapján dolgozzuk fel és mutassuk be. Ennek a munkámnak egy nagy könyv is lett az eredménye: 1975-ben jelent meg a múzeum textilgyűjteményének hét évszázad alatt készült legszebb darabjait feldolgozó kötetem.
1963-tól 1973-ig épült a múzeum új épülete, de a régi, 1903-as épület is megmaradt, sőt 2012-ben megnyílik egy újabb részleg is. 1973-ban a munkám az új múzeumépület berendezésével kezdődött, s aztán a mindennapi munkához különféle kiállítások megrendezése társult.
Az 1988-as különösen intenzív év volt a münsteri székesegyház új épületbe kerülő múzeumának (Dom Museum) a tervezése és berendezése miatt. A münsteri dómot 1225-ben kezdték építeni, 1265-ben fejezték be, késő román kori stílusban; egy időben épült a kölnivel, de nem hasonlítanak egymásra. A dómnak korábban is volt kincstára. Például a 14–15. századi úgynevezett ereklyeoltárt a barokk korban átépítették. Felhasználták róla ugyan az ereklyetartó figuráit – a próféták alakjait, a tizenkét apostolt –, beépítették őket a későbbi oltárba, a használatból kikerült szárnyas oltár viszont bekerült a kincstárba. Voltak még sybillák és pogány próféták is 16. századi festményeken, amelyek elkerültek Münsterből a müncheni Alte Pinakotek tulajdonába, de addig könyörögtem, amíg – hála Istennek! – visszaadták őket a kiállításba.
A Dóm Múzeum épülete teljesen modern, de a méretei megfelelnek egy középkori székesegyházénak. Boltozatos, négyszög alaprajzú tér, kívülről nincs is bejárata, csak a régi kerengőn keresztül lehet bejutni. A tervező alapgondolata az volt, hogy az új épület a dóm szerves részét képezze, és a berendezése is tükrözze a dóm látványvilágát. A múzeumban elhelyezett több mint hétszáz műtárgy felosztása hármas rend szerint történt: először a Szent Pál-székesegyház hagiográfiája az alsó szinten (Szent Pál, a két Szent Egyed testvér, Nagy Károly), a dóm liturgikus képi világa a földszinten, a felső emeleten pedig a dóm művészeti korszakai. Az ötletem az volt, hogy azokat a műtárgyakat, amelyeket csak a liturgikus ünnepeken használnak – a ruhákat, a kelyheket, minden olyan műtárgyat, ami a liturgikus működéshez tartozik – egyfajta kronológiai rendben az alsó szinten mutassunk be. Nagyon érdekes volt a tervezés: két kollégámmal hárman csináltuk a terveket. Őket műfajok szerint kérték fel: az ötvösmunkák és a textíliák szakértőit. Én ezt a felosztást elvetettem, mert úgy éreztem, akkor lesz a kiállítás életszerű, ha a ruhákat és az aranyműves munkákat együtt tesszük ki, úgy, ahogy azokat a liturgia során is együtt használják. Így az új múzeum földszintjén úgy veszik körül az embert a tárgyak, mint egy színpadon. Középen – ezt az építésszel meg tudtam beszélni –, a három emeleten áttörettem a födémet, így mind a három szint együtt látszik: az alsón a legrégebbi tárgy egy kis hordozható oltár, a középsőn, a földszinten a középpontban a káptalanok keresztje, jobbra-balra azokkal az alabástromreliefekkel, amelyek Krisztus keresztre feszítését ábrázolták, és valamikor a kórust díszítették (1945 után bontották le őket, nem a háború, hanem a liturgiában bekövetkezett reform miatt), a legfelső szinten pedig egy ezüsthajó modellje (híres augsburgi ötvösmunka volt az eredetije, de azt ellopták, ez egy másolat), tehát a középtengelyben egymás felett látható oltár, kereszt, hajó. Sokan mondták – egyetemről művészettörténészek, műemléki szakemberek –, hogy ezt az ikonográfiai rendet nem érti senki. A válaszom az, hogy nem is kell: evvel a képi világgal csak az összefüggéseket akartam hangsúlyozni.
Ennek a kiállításnak a sikere következményeként egy évvel később meghívtak Trierbe, majd Limburgba, hogy az ottani székesegyházak múzeumának a koncepcióját, elrendezését is dolgozzam ki, majd ugyanígy Lengyelországba, úgyhogy néha azt sem tudtam, hol áll a fejem! De mindenhol csak két dolgot kértem: teljes szabadságot és teljes bizalmat. Ugyanúgy, ahogyan Münsterben dolgozhattam. A háborúban ugyanis a münsteri Christliche Museum találatot kapott, megsemmisült. Sok műalkotás bekerült a Landesmuseumba, az én felügyeletem alá, de nagyon sok került a kanonokok házaiba is. Amikor elkezdtük berendezni a Dóm Múzeumot, azt kértem, hogy minden szobába bemehessek, és ha a dómból származott egy műtárgy, azt leakasztottam. Ha nem hagyták volna meg nekem ezt a szabadságot, akkor biztosan nem jött volna létre így a kiállítás. De megérte: a látogatók szeretik, mindig nagyon sokan vannak benne. Én is szerettem tárlatvezetéseket tartani, hogy közvetlen közelről lássam-halljam, hogy mi a látogatók véleménye. És az egyáltalán nem olyan nagy baj, ha egy kiállításon sok a látogató.
Ha visszagondolok eddigi életemre, bár küzdelmes volt, de mindenképpen pozitív a mérleg. Viszont azt is hozzá kell tennem, hogy a feleségem sok mindent áldozott fel értem. Festőművész volt, és amikor az egyetem befejezése után Münsterben állást kaptam, ő a kedvenc tanárát hagyta ott, és a festészeti tanulmányait kellett félbeszakítania az én kedvemért és a családért. Most Berlinben élek, a fiam mellett, kutatok. Ő már „világpolgár”, alapvetően európai identitással rendelkezik. Mindenütt otthon érzi magát, nyelvi nehézségektől mentesen, Franciaországtól Itáliáig. Nekem ezért még keményen meg kellett harcolnom. Az én identitásom ugyanis mindenképpen magyar. Ezért is remélem, hogy nemsokára újra Budapestre jöhetek.
Jászai Géza 1931-ben született Komáromban (ma Komarno, Szlovákia). 1951-ben az ELTE magyar nyelv és irodalom szakán kezdett tanulni. 1957 és 1967 között a müncheni egyetemen Hans Sedlmayr, Wolfgang Braunfels és Wilhelm Messerer tanítványaként művészettörténetet tanult. Fontos szerepet játszott a Kirschbaum-féle ikonográfiai lexikon szerkesztésében, majd művészettörténészi pályájának nagy részét a vesztfáliai Münsterben töltötte. A Westfälisches Landesmuseum für Kunst und Kulturgeschichte munkatársaként, illetve a Dómmúzeum kurátoraként dolgozott 1981 és 2000 között. Munkássága elsősorban a münsteri gyűjtemény középkori tárgyaira összpontosított, de fontos Nicola Pisano pisai szószékéről írott doktori értekezése, valamint Botticelli-tanulmánya is.