Egyedülállóan gazdag gyűjtemény vár végre méltó otthonára
A Magyar Olimpiai és Sportmúzeum talán most révbe érhet
MúzeumCafé 42.
A Sportmúzeum története az 1920-as évekig nyúlik vissza: bár már az 1800-as években is jelentős volt idehaza a sporthoz kapcsolódó műtárgyak, relikviák, díjak gyűjtése és azok bemutatása, mégis a trianoni döntés utáni kultúrpolitika növelte meg igazán a hazai sport és a testnevelés fontosságát. Ezekben az években született meg a „Magyarország sportnagyhatalom” máig tartó mítosza, amelynek megalapozását nagymértékben segítette Siklóssy László akkoriban elkezdett munkája, a háromkötetes A magyar sport ezer éve című kiadvány. Ezzel egy időben a Nemzeti Múzeum kezdeményezésére megindult egy nagy lendületű gyűjtési folyamat, amelynek során arra kérték a magyar sportközönséget és az egyesületeket, hogy ajándékozzák vagy helyezzék letétbe a múzeum számára sporttal kapcsolatos tárgyaikat, díjakat, trófeákat, sportszereket. A kezdeményezés nem várt sikert hozott, és az összegyűlt anyagból 1926-ban a Nemzeti Múzeum átfogó – mindmáig a legteljesebb – sporttörténeti kiállítást rendezett. Tulajdonképpen ekkor merült fel ténylegesen a Sportmúzeum létrehozásának igénye. Szabó Lajos, a Sportmúzeum igazgatója mindehhez hozzáteszi, hogy az ötlet már korábban megfogant, méghozzá Szokolyi Alajos fejében, aki már az első modern ötkarikás játékok után sürgette egy olimpiai témájú múzeum megalakítását. Az újkori olimpiák „abszolút egyes számú versenyzője” – aki az első olimpia első versenyszámának első futamán az egyes pályáján indult – élete során megőrzött minden emléket, dokumentumot, amelyek sportpályafutása alatt a keze ügyébe kerültek, így a századvég hazai sportjának gazdag gyűjteménye került a tulajdonába, amit felajánlott a Nemzeti Múzeum kiállítása számára, a tárlat bezárása után pedig – egy sportmúzeum létrejöttében bízva – a teljes anyagot a múzeumban hagyta letétként.
A kiállítást követően egy határozatnak köszönhetően a bemutatott anyag – Szokolyi gyűjteményével együtt – egyben maradva a Testnevelési Főiskola kezelésébe került, hogy ott oktatási és dekorációs célokra használják a sportmúzeum megalakulásáig. A háború alatt azonban a gyűjtemény nagy része megsemmisült. A megmentett anyag – ami főleg üvegnegatívokból állt – alapozta meg a későbbi Sportmúzeum gyűjteményét. Mint Szabó Lajos igazgató mondja: ez a korabeli fotóanyag nagyon izgalmas, hiszen a benne található jó minőségű felvételekből szépen kirajzolódik a korabeli Magyarország és az elszakított területek állapota, életre kelnek a tájak és az ott élők mindennapjai; emellett az anyag felbecsülhetetlen néprajzi jelentőséggel bír.
A második világháború után újra lendületet vett a sporttudományos kutatás, ennek eredményeképpen jött létre 1951-ben a Testnevelési Tudományos Tanács, amelynek feladatai közé tartozott a háború alatt szétszóródott anyagok felkutatása, újbóli összegyűjtése, és azokból a Sportmúzeum megalapítása. Nagyértékű tárgyi anyagot sikerült néhány év alatt megóvni a pusztulástól, egyes hagyatékok – például Hajós Alfrédé vagy Mező Ferencé – vásárlásával, ajándékozások révén, illetve az akkori sportszövetségek anyagainak begyűjtésével. A gyűjtemény elhelyezésére az Új Városháza néhány termét jelölték ki, az első darabokat itt láthatta először a közönség. Már ekkor problémaként merült fel azonban a tárgyak tárolása és átfogó kiállítások létrehozása, hiszen a gyorsan gyarapodó gyűjtemény hamar kinőtte a rendelkezésre álló teret. 1960-ban a Sport a művészetben és a történelemben címmel tervezett kiállítást helyhiány miatt már nem is tudták megrendezni.
Ekkor kezdődött a Sportmúzeum folyamatos, de napjainkra talán már a megoldás reményét is magában hordozó kálváriája. A gyűjtemény többszöri költöztetése és szervezeti változások is nehezítették a munkát. A műtárgyakat a hatvanas években ideiglenesen a Műjégpálya emeleti helyiségeibe vitték. Az 1963-as múzeumi törvénnyel megalapították a Testnevelési és Sportmúzeumot, amely Hajós Alfréd egykori lakását kapta meg kiállítóhelyül. Ez azonban már a beköltözés pillanatában is kicsinek bizonyult, hiszen – ahogy a múzeum történetéről szóló tanulmány írja – „a lakás legfeljebb egy Hajós Alfréd-emlékmúzeum számára lett volna alkalmas, az akkori gyűjteményt és a feladattal járó munkát semmiképpen sem tudta kiszolgálni”, éppen ezért nem meglepő, hogy tíz év múlva más „otthont” kellett keresni. Ekkor került a múzeum a Népstadion építkezésének egykori felvonulási épületébe – akkor úgy gondolták, hogy ideiglenesen, ténylegesen azonban harminc évre. Az új elhelyezés 184 négyzetméteres kiállítóterével és háromszáz négyzetméteres raktárával, valamint előadótermével, irodáival és egyéb kiszolgáló tereivel mindenképpen előrelépésnek számított, ugyanakkor továbbra sem volt elegendő az akkor már kétszázezer egységből álló gyűjteménynek, illetve alkalmatlan volt egy állandó sporttörténeti kiállítás létrehozására. 2005-ben tehát egy újabb költözéssel a Magyar Sport Házába és a kiállítótérként bérelt SportAgora épületébe került az intézmény. 2007-ben aztán újabb szervezeti változásokhoz kellett alkalmazkodni: ekkor integrálódott a múzeum a Nemzeti Utánpótlás-nevelési és Sportszolgáltató Intézetbe, és költöztette ismét a gyűjteményt részben új helyiségekbe. 2010-től aztán a Sportmúzeum a Nemzeti Sport Intézet részeként működött tovább, majd néhány éve a Nemzeti Sportközpontokba integrálódott. Az intézmény életében fontos állomást jelent, hogy 2013-tól hivatalosan is a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum nevet viseli, pontosabban kifejezve ezzel a múzeum évtizedek óta folytatott tevékenységét. Az intézménynek most újra el kell hagynia a már „belakott” tereit, hiszen a jelenlegi székhelye a Puskás Ferenc Stadion megújulása miatt hamarosan építési terület lesz. A múzeum igazgatója azonban az újabb költözés várható nehézségei ellenére is bizakodó, hiszen a gyűjtemény végre nemzetközi jelentőségéhez méltó elhelyezést nyerhet majd az újjászülető stadionban.
Ebből a rövid történeti összefoglalóból is látszik, hogy a Sportmúzeum megalakításába hatalmas reményekkel vágtak bele sport- és művészetkedvelő elődeink, az álmokat azonban sajnos a megvalósított sikeres kiállítások és a folyamatosan gyarapodó gyűjtemény létrehozása ellenére sem sikerült igazán valóra váltani. A folyamatos költözködés, átszervezés, az állandó kiállítás hiánya nagymértékben megnehezíti az itt folyó munkát: „nagyon nehéz úgy dolgozni egy gyűjteménnyel, hogy az folyamatosan vándorol egyik helyről a másikra” – mondja Szabó Lajos, majd hozzáteszi, hogy jelenleg ideiglenesen tizenegy helyen működik az intézmény, ami logisztikailag, műtárgyvédelmileg és anyagilag is rengeteg problémát okoz. Állandó kiállítótere továbbra sincs a múzeumnak, ebből a furcsa helyzetből fakadóan pedig a gyűjteményt csak állandóan „forgásban tartva” tudják a közönség elé tárni. Pedig a Sportmúzeum gyakorlatilag mindent gyűjt, ami a sporttal kapcsolatban van, és amihez hozzá tud férni, a csokoládépapírtól a digitális állományokig. Csakhogy a mintegy nyolcszázezer tételből, közte kimagasló értékű hagyatékokból és kvalitásos műtárgyakból álló gyűjtemény állandó kiállítás híján nem tud megmutatkozni egészében. Az intézmény éppen ezért a SportAgorán időszaki kiállítások sorát rendezi, hogy a gyűjtemény, ha csak részeiben is, de folyamatosan látható legyen. A folytonos kiállításrendezés, -építés és -bontás napi rutinja közben ugyanakkor a munkatársak a gyűjtemény feldolgozására minden jó szándékuk ellenére is sajnos kevesebb energiát tudnak fordítani. A SportAgora, ez a betont áttörő kristályépület sem műtárgyvédelmi, sem látogatói szempontból nem ideális, hiszen nem múzeumi célra tervezték. Az átadása óta sokat „javult” ugyan az épület – az üveg-felületeket lefóliázták, ami a tér hűtését is megkönnyíti, és az árnyékolás lehetővé teszi az érzékenyebb műtárgyak bemutatását is –, ám a függőleges falak és a vízszintes függesztő felületek hiánya jelentős kihívás a tárlatok megvalósítása során. Az sem a legszerencsésebb, hogy a kiállítótér megközelítése – bár közlekedésileg kitűnő helyen van – pontosan definiálható cím hiányában nehézséget okoz a látogatóknak.
A kiállítótér „inkognitója” és az állandó tárlat hiánya miatt a Sportmúzeum életében tehát ma nehéz stabil pontot találni. Ez pedig nemcsak a tudományos munkát nehezíti meg, hanem azt is, hogy az intézmény bekerülhessen a köztudatba. „Úgy tűnik, mintha rejtőzködő múzeum lennénk – panaszolja Szabó Lajos, majd hozzáteszi: – Az időszaki kiállítások nem tudnak olyan hatékonyak lenni, hiszen nem igazán tudunk kiajánlani hozzájuk egy-egy programot, mert mire annak a híre eljut az emberekhez, addigra már egy másik kiállításunk van.” Ennek ellenére mégis nagyon sok külföldi van, akik a magyar sportsikerekre, az Aranycsapatra, Puskásra kíváncsian mégiscsak megtalálják a múzeumot. „Számtalanszor előfordult, hogy kivételesen kinyitottuk a múzeumot egy turistacsoportnak, hiszen megérdemelték, ha már ránk találtak” – meséli az igazgató. Persze még így is előfordul, hogy az intézmény csalódást jelent a látogatóknak, hiszen hiába csodálatos az adott kiállítás, ha a látogatók a sport egy másik szegmensére vagy pláne egy állandó kiállításra lennének kíváncsiak.
A turisták mellett a kiállítások jellemző látogatói az idősebb korosztályból kerülnek ki – ők általában a hajdani sportsikerekre emlékeznek –, illetve az általános és középiskolások közül, akiket célzottan lehet bevonzani a kiállításokra. A Sportmúzeum ebből a célból az utóbbi években egyre nagyobb hangsúlyt helyez a múzeumpedagógiai programokra is: körülbelül öt éve végzett múzeumpedagógusa is van az intézménynek, így most már igyekeznek minden kiállítást úgy felépíteni, hogy azokkal párhuzamosan valamiféle múzeumpedagógiai program is fusson, ami több, mint egyszerű rajzolás. Szabó Lajos ehhez hozzátéve elmondja még, hogy nagyon sok vándorkiállítást is szerveznek, amelyeket iskolákba visznek ki. Ezekhez nem mindig kapcsolódik ugyan múzeumpedagógiai program, viszont arra odafigyelnek, hogy ezek a tárlatok úgy legyenek felépítve, hogy alapvetően az iskolás korosztálynak szóljanak, nekik adjanak információt. A későbbiekben ezeket a vándorkiállításokat úgy szeretnék felépíteni, hogy azok lehetőség szerint szorosan kötődjenek az iskolai tantervekhez, hogy egy történelem-, irodalom- vagy akár egy testnevelő tanár konkrét óra keretében tudjon dolgozni ezekben.
Szabó Lajostól azt is megtudtuk, hogy nemcsak az iskolákkal való kapcsolatfelvétel gyakori a Sportmúzeum esetében, hanem a különféle más múzeumokkal létrejövő együttműködések is. Évente számos intézmény keresi meg a múzeumot kutatási vagy kölcsönzési céllal, és időnként a Sportmúzeum is igényli más intézmények segítségét, hiszen azok nagy többségében van valamilyen sportvonatkozású anyag. Az igazgató azt tapasztalja, hogy a területi múzeumokban a sporttal kapcsolatos műtárgyak félretéve állnak, mert nincs igazán alkalom rá, hogy bemutassák őket, vagy pedig a számuk kevés egy önálló kiállításhoz. A Sportmúzeum viszont nyitott a közös kiállítások rendezésére: 2004-ben például részt vállalt a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban bemutatott Magyar olimpikon orvosok című tárlat megrendezésében. A londoni olimpiához kapcsolódó kiemelkedő művészeti programnak tekinti Szabó Lajos a Nemzeti Galériában megvalósult közös, sporttárgyú képzőművészeti kiállítást.
A Néprajzi Múzeum szeptember 28-ig nyitva tartó, Bicikliváros címet viselő kiállításához is számos műtárgyat adott kölcsön a Sportmúzeum. Büszkeséggel tölti el az igazgatót az is, hogy intézményének önálló kiállításai a világ számos pontján mutatták már be a magyar sport dicső pillanatait Lausanne-tól Tartuig, Kolozsvártól Sydney-ig. A közelmúltban is több olyan kiállítás született, amelyek létrehozásában a múzeum aktív szerepet vállalt. A Szent László-napok keretében nyílt meg Nagyváradon a Történelem a pályán című tárlat, amely a magyar–román válogatott labdarúgó-mérkőzéseknek és a nagy bajnokoknak állít emléket. Négy nagy installáción fotográfiák, újságcikkek, dokumentumok mutatják be a két válogatott meccseit, miközben arra is rávilágítanak, hogy a magyar és a román futball története ezer szállal kapcsolódik egymáshoz. A video- és hanganyagok segítségével – egykori mérkőzések archív felvételei, játékosok nyilatkozatai, rádióközvetítések is részét képezik a kiállításnak – a tárlat hitelesen rekonstruálja a múltat, miközben folyamatosan a fair play, a nemes küzdelem fontosságát hangsúlyozza. Szintén jelentős szerepet vállalt a Sportmúzeum a berni magyar–német mérkőzés hatvanadik évfordulójának emléket állító berlini tárlaton, amelyen az 1954-es futball-világbajnokság történetét mutatják be mind magyar, mind német oldalról. A fényképeket és dokumentumokat soroló kiállítás ebben az esetben is egy vándoroltatható, szállítható installációra került fel, így a remények szerint az anyagot Berlin után a stuttgarti magyar intézetben és Passauban is be tudják majd mutatni.
Persze ezek a bemutatók nem helyettesíthetik az állandó kiállítást, amelynek hiánya magára a gyűjtésre is negatív hatást gyakorol, hiszen azok a családok, amelyek még birtokolnak a hazai sport történetével kapcsolatos tárgyakat, szívesen ajándékoznák oda ezeket egy állandó kiállítás számára, azt azonban nem szeretnék, ha az adott tárgy „csak” raktárba kerülne. Ennek ellenére a múzeum gyűjteménye folyamatosan gyarapszik ajándékozás útján is, de jellemzőbb, hogy a hagyatékok és műtárgyak vásárlás révén kerülnek a Sportmúzeum tulajdonába. A gyűjtemény kétharmadát teszik ki a fotók és fotónegatívok, amelyek nagy része digitálisan is elérhető, de ezen túl nagy számban találunk tipikusan a sporthoz köthető tárgyakat: harmincezer darabos éremgyűjtemény, tízezer darabos jelvénygyűjtemény, rengeteg zászló – köztük ott van a Népstadion egykori avatózászlaja is –, sportszer, díj és műtárgyértékkel bíró trófea van a múzeum birtokában. Jelentős a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum képzőművészeti anyaga is, amelynek egy része a 19. század végéről és a 20. század elejéről származik. A múzeum közreműködésével a hatvanas években létrehozott Ezüstgerely elnevezésű képzőművészeti pályázat anyagából vásárlások, ajándékozások útján kiépült egy értékes kortárs képzőművészeti gyűjtemény is, amely a világban is egyedülálló. És mindenképpen érdemes megemlíteni még a múzeum fennhatósága alá tartozó dobogókői Turista Múzeumot és annak igen értékes építészeti és néprajzi vonatkozású anyagát, amelyben a Trianon előtti magyar turistaélet jelenik meg: az eredeti tárgyak, dokumentumok, könyvek, fotók a korabeli magashegyi turizmusról, a természetjárásról mesélnek az ország legrégebben épült turistaházában kialakított állandó kiállításon.
Már ebből a rövid felsorolásból is világosan kitetszik, hogy a múzeum gyűjteménye méreténél fogva a legnagyobbak és a legkvalitásosabbak közé tartozik a maga műfajában, tehát ha lenne esélyük ezt egészben, a modern múzeumtechnika eszköztárát is felvonultatva bemutatni, akkor valóban „világszínvonalú attrakciót” lehetne megvalósítani. Ám amíg a Sportmúzeum nem kap megfelelő teret arra, hogy állandó kiállítását megvalósíthassa, addig nem marad más, mint a múzeum kiadványainak lapozgatása, amelyek igyekeznek minél nagyobb szeletet kimetszeni a gyűjteményből, és azt a közönség elé tárni. Az utóbbi időben a Sportmúzeum négy nagyobb kötetet jelentetett meg, ezek részben kötődtek egy-egy adott kiállításhoz, de vannak olyanok is, amelyek önállók, függetlenek a tárlatoktól. Legutóbb a Korcsolyázás anno és a Lipták-villabeli Jégen írt sportsikerek Zuglóban kiállításoknak készült el egy közös katalógusa A tél bajnokai címmel, de a Sportmúzeum már korábban is elkezdett egy a képi világra alapozott kiadványsorozatot, amely mindig az adott kiállítás kísérőanyagaként jelenik meg. A széria első darabja Kozák Lajos képeit mutatta be, a következő a Hemző Károly fotóiból rendezett kiállításhoz kapcsolódott, legutóbb pedig a Kabos Endre-könyv látott napvilágot, amely a vívó EB-hez kapcsolódó kiállítás kísérőanyagaként szolgált. Az igazgató kiemelte, hogy szeretnék folytatni ezt a sorozatot, amennyire az anyagi lehetőségeik megengedik. Hozzátette: úgy látja, hogy ezekkel a tematikus kiadványokkal közzé tudnák tenni a gyűjtemény kevéssé ismert vagy éppen teljesen ismeretlen részeit is, amelyek jelentős értékkel bírnak. Ezenfelül terveznek még egy évente megjelenő tanulmánykötetet is, kifejezetten a szakma számára, a nagyközönség számára pedig készülőben van egy képes monográfia a Népstadion történetéről, hiszen fontos ilyen formában is megemlékezni a hazai sportélet egyik legfontosabb központjának hatvan évéről, mielőtt az átépítve, történeti örökségét megőrizve, de megújult építészeti arculattal szolgálja majd a jövő nemzedékeket.
A múzeumnak most minden reménye megvan, hogy végre megvalósíthassa évtizedek óta tervezett és vágyott állandó kiállítását, amely a gyűjteményt teljes gazdagságában tudja bemutatni. A kreatív, interaktív és napjaink múzeumtechnikáját alkalmazónak megálmodott tárlat méltó módon mutatná be a magyar sport páratlan sikereit, és egyben szolgálná a családok aktív kikapcsolódását. A megújuló Puskás Stadionban tehát végre révbe érhet majd a Sportmúzeum is. Az igazgató úgy gondolja, hogy a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum sokrétű és színes gyűjteménye kiválóan alkalmas arra, hogy megmutassa, hogy a sport milyen szorosan kapcsolódik a kultúra minden ágához, és azt is, hogy milyen fontos része a magyarok identitásának. „Ez egy olyan interdiszciplináris terület, amely át- meg átszövi az életünket, és amelynek Magyarországon különös jelentősége van” – zárja a beszélgetést Szabó Lajos.
És ha szabad a végén egy személyes megjegyzést tenni: jelen sorok írója is úgy gondolja, hogy a magyar sport története megérdemelné, hogy reprezentatív keretek között mutatkozhasson be egy állandó kiállításon. Ha már a birtokunkban van egy ilyen jelentős és kvalitásos nemzeti kincs, akkor bizony vétek azt raktárban tartani.