„Egyensúlyt teremteni a lokális és az egyetemes között”
James Snyder, az Izrael Múzeum főigazgatója
MúzeumCafé 40.
James Snydert 2010-ben a világ művészeti életének ötven legbefolyásosabb embere közé választották. Számos oka lehet ennek, de talán leginkább a jeruzsálemi Izrael Múzeum főigazgatójaként végzett tevékenységével érdemelte ki ezt a rangot. 1996-ban került az intézmény élére; az azóta eltelt idő alatt a múzeum nemzetközi jelenléte folyamatosan erősödött, egy sor fontos kiállítást szerveztek nemcsak Jeruzsálemben, de szerte a világban is. Ő fejlesztette ki a múzeum nemzetközi baráti körének hálózatát, amely ma tizenhat országban működik, megduplázta a múzeum költségvetését, számos új kezdeményezést vezetett be, eközben pedig kiemelkedő műtárgyakkal gyarapította a gyűjteményt. Az intézmény legutóbbi felújítása a megnyitás óta a legnagyobb költségvetésű munkálatokat jelentette; ez alatt tudták kölcsönadni impresszionista remekműveik néhány kivételes darabját a Magyar Nemzeti Galéria tavalyi kiállítására. Ennek megnyitója alkalmából kértük beszélgetésre a magyar fővárosba érkező James Snydert.
– A korábbi sajtókonferencián hallottam arról, hogy édesanyja magyar volt.
Igen, ez így van, részben magyar származású vagyok.
– Hogyan került a családja az Amerikai Egyesült Államokba?
Úgy tudom, édesanyám apja 1917-ben vándorolt ki Amerikába, még az első világháború idején. 1922-ben követte őt a nagymamám és édesanyám a testvéreivel.
– Az új kontinensre érkezve hol telepedtek le eredetileg?
Pittsburgh mellett, Pennsylvania államban volt a család első amerikai otthona.
– Ön ott született már?
Igen. Anyám még kicsi gyermek volt a kivándorlás idején, csaknem csecsemő.
– Ön meglehetősen hosszú ideig volt a New York-i MoMA főigazgató-helyettese. Erről a pozícióról váltott a jeruzsálemi Izrael Múzeum főigazgatói posztjára. Mit jelentett ez a váltás, milyen feladat a jeruzsálemi Izrael Múzeum főigazgatójának lenni?
Az eredeti szakterületem a 19. század közepétől a kortárs időkig tartó periódus volt. Minden érdekelt, ami a 19. század közepén, illetve attól kezdve történt, ami számomra a modernizmus kezdetét jelentette. A MoMA-ban töltött éveim során végig leginkább a modern és a kortárs művészet érdekelt. Amikor megkaptam a jeruzsálemi felkérést, még mielőtt láttam volna, hová megyek, rádöbbentem, hogy ez remek alkalom lesz arra, hogy időben tovább haladjak visszafelé, és ne csak a 19. és 20. századdal foglalkozzam, hanem minden olyan korábbi forrással, ami lehetővé tette, hogy a 19. század a modernizmus bölcsője lehessen. Még csodálatosabb volt, hogy amikor az Izrael Múzeumot létrehozták 1965-ben, azt éppen azzal az elképzeléssel tették, hogy a modernizmus számára egy ősi tájban emeljenek múzeumot, amely lehetővé teszi, hogy az anyagi kultúra történetét bemutassák. És egy olyan szakember számára, mint én, aki a modernizmuson nőtt fel, majd elhatározta, hogy egy nagy váltással megteremti a módját, hogy alkalma legyen annak tanulmányozására, mi is volt mindaz, ami a modernizmust megelőzte, és lehetővé vált számára egy olyan helyszínen élni, ahol mindezt együtt láthatta, tapasztalhatta, ez roppant izgalmas lehetőség volt. Olyan ajándék, amit nem lehetett visszautasítani.
– Megnéztem az Izrael Múzeum honlapját, csodálva a gyűjtemények nagyságát és változatosságát, úgy éreztem, ez tulajdonképpen egy nemzeti múzeum. Jól gondolom?
Nos, érdekes módon nem az. Bizonyos értelemben olyanok vagyunk, mint egy amerikai múzeum, de facto Nemzeti Múzeum is vagyunk, de jogilag és formailag mégsem. Magánmúzeum vagyunk: a miénk a terület, amelyen a múzeum áll, a mi tulajdonunkban vannak az épületeink és a gyűjteményeink. A múzeum feladata ugyanaz, mintha nemzeti múzeum lenne, de a küldetésünk tágabb értelemben véve a terület, az ország történetének bemutatása, mindez azonban globális kulturális kontextusban. Arról beszélek – és ezt mindig szoktam emlegetni –, hogy a dolgok századokon át hatnak szerte a világban, és ez is az oka annak, amiért küldetésünk az egyetemes kultúra bemutatása. Jeruzsálem egy nagyon különleges hely a Földön, geográfiailag is, egyike azoknak a helyeknek, ahol az ember úgy érzi, a világmindenség közepén van. Ugyanakkor nagyon lokális, és szükség van a lokális és az univerzális közötti egyensúlyra, annál is inkább, mert a város egyfajta kútfő, az egyetemes forrása.
– 2010-ben indult a múzeum bővítési programja.
Mi nem így neveztük, felújításnak hívtuk, mivel nem arról szólt, hogy a múzeum nagyobb legyen, hanem újragondoltuk, milyen módon mondja el másképpen a történetét.
– Honnan indult a Magyar Nemzeti Galériával közös kiállítás rendezésének az ötlete?
Nos, ez bizonyos értelemben mulatságos történet, mivel eredetileg a régi gyűjteményünk termeinek átalakításáról határoztunk. Ehhez le kellett bontani az impresszionista és posztimpresszionista művészek kiállítását is; a helyükön egy magángyűjtemény képeiből rendeztünk kiállítást a közönség számára kevéssé ismert jelentős fauves-képekből, valamint a korai expresszionisták legjobb műveiből, az 1910 és 1925 közötti periódusból. Mindez azt jelentette, hogy a lebontott kiállítás képeit föl tudtuk ajánlani egy kiállításra. Találkoztam valahol Baán Lászlóval, és mondtam neki, hogy lehetőség van néhány hónapra a képeinket Budapestre utaztatni. Ő remek ötletnek tartotta. Utána jött a második ötlet, hogy kihasználjuk azt a ritka lehetőséget, hogy a francia és a magyar impresszionizmus és posztimpresszionizmus fontos műveit egymás mellett mutassuk be. Számunkra ez tökéletesen célszerű dolognak tűnt, mivel úgyis mindig arról beszélünk, hogy olyan dolgokat kell bemutatni, amelyek első pillantásra nem tűnnek összekapcsolhatónak, de később, alaposabban tanulmányozva őket, kiderül, miféle kapcsolat van közöttük. Valójában mindenféle dolgok összekapcsolhatók, csak meg kell találni a kapcsolódási pontokat.
– Érdekes volt, amikor a sajtótájékoztatón azt említette, hogy a két Gauguin „beszélget egymással”. Ezek első alkalommal kerültek egymás mellé.
Ez az egyik további előnye volt a kiállításnak. Nem is gondoltunk először arra, hogy konkrét képeket tegyünk egymás mellé ugyanabból az időből és kultúrából; csak arra gondoltunk kezdetben, hogy bemutatjuk Magyarországot és Franciaországot a képeken keresztül. A két ország nem volt túl messze egymástól, ugyanaz a levegő, ugyanazok a vizuális változások következtek be mindkét helyen ugyanabban az időben. De igaza van: a két képet ugyanakkor festette Gauguin, 1891-ben, de nagyon régóta nem kerültek egymás mellé.
– Ha a kiállítási termekben sétálunk, és nézzük a festményeket – franciákat és magyarokat –, azonos kvalitásúaknak tűnnek. Mi erről a véleménye?
Furcsa dolog ez. Soha nem szabad azzal foglalkozni, ki a jobb, ki kevésbé jó. Muszáj ezen túllépnünk. Mi erre Izraelben nem a kiállítás tárgyainak idejéből tekintünk, hanem a mostaniból. Izrael Állam mindössze hatvanöt éves. Az elmúlt tizenöt év izraeli művészete teljesen más nézőponttal bír, az ország valamivel érettebbé vált, mint volt korábban. A művészetnek nem kell már a múlt teremtéséhez kapcsolódnia mindenáron. És nagyon érdekes dolog elgondolkodni arról, hogy igen, ez lokális, ez jobb vagy rosszabb, mint valaki másé. Amikor egy hely új és fiatal, nem lehet olyan jó, mint bármely más hely, de aztán felgyorsulnak a dolgok, és ekkor elkezd önmagához vonatkoztatni mindent, és szélesebb összefüggésekben látni. Úgy gondolom, ez igaz a magyar művészetre is, és meg kell mondjam, láttam jó néhány nagyon érdekes képet, amelyek ugyanazzal az eszmei mondanivalóval születtek, mint a kortárs francia művek. De az igazi kérdés az, sikerül-e ezeknek beilleszkedniük a világ vizuális kultúrájának spektrumába, és ugyanolyan erősen sugározzák-e Magyarország képét ugyanabban a pillanatban. Vagyis lehet-e valami egyszerre sikeres helyi értelemben és egy szélesebb, univerzális értelemben.
– Amikor az ön múzeumáról olvastam, úgy éreztem, az a nagyon régi és a nagyon új érdekes és izgalmas keveréke. Hogyan mutatják be ezeket együtt?
Ez valóban a legnagyobb ösztönző erő volt arra, hogy újragondoljuk, milyen módon meséli el a történetét a múzeum. A gyűjteményeinkben a legszélesebb értelemben vett régészet, zsidó népi kultúra, képzőművészet kap helyet – nyugati és nem nyugati egyaránt. A régészet témája másfél millió évvel ezelőttre nyúlik vissza, a története a hit története, a hitről történő lételméleti reflexióké. Ez az az alap, amely elvezet a monoteizmusig, a kereszténységig, a judaizmusig, az iszlámig – ez a történet másfél millió évvel ezelőtt kezdődött el az ősi Szentföldön, és tulajdonképpen a 17–18. században fejeződik be az iszlám művészet felvirágzásával, de már Perzsiában, és nem itt. Ez a történet lokálisan kezdődik, majd Kelet felé folytatódik; a monoteista elkötelezettség diaszpórája. Majd folytatjuk a történet fonalát a diaszpóra-elképzeléssel, de már a zsidóság világában. A zsidó kultúrát bemutató termeink a középkorral kezdődnek, majdnem ott, ahol a másik történet befejeződik. És folytatódnak egészen a mai időkig, vegyítve a zsidó élet világi és szakrális vonatkozásait, nyugati és nem nyugati elemeit. A történet kezdete a mindennapi élet és annak rituális gyakorlata, a vége pedig a zsidó kultúra ékszerei és öltözékei szerte a világban. Ez az egyik narratíva. De ott van a képzőművészeti narratíva is, ami szintén Izraellel kezdődik, hiszen itt vagyunk, ebben az országban. Ugyanakkor Izrael művészete mindössze százéves. A történet kezdete itt a 19. század, amikor az úttörők igyekeztek illeszkedni az Arts and Crafts mozgalom szabályaihoz. Meg még valami olyasmihez, ami mérhetetlenül vonzónak tűnt, és ez a Kelet ereje volt, az orientalizmus. Mindezek lehetővé teszik a kapcsolódási pontok fellelését, az izraeli művészet elmúlt száz évének gyökereit éppen az európai orientalizmusban megtalálva. Az európai orientalizmus kapcsolata az Arts and Crafts mozgalommal fontos volt ahhoz, hogy a zsidó világ művészetének inspirációul szolgáljon, például a népviselet és az ékszerek vonatkozásában. Ez egyúttal az izraeli művészet kezdeteit is jelentette, és szoros kapcsolódást a 19. század művészetéhez. Az Izrael Múzeum nyugati művészetet bemutató termei a régi mesterek műveitől egészen a kortárs alkotások felsorakoztatásáig vezetik a látogatót. De – és ez különösen az én személyes, 21. századi művészet iránti érdeklődésem eredménye – lehetőség nyílik a nem nyugati kultúrák megismerésére is Ázsia, Óceánia, Afrika, Észak-, Közép- és Dél-Amerika régi művészetének bemutatásával. Ez mintegy körülöleli a 20. századi művészet fejlődését, alakulását, hiszen a 20. században a vizuális kultúra forrása világszerte a nem nyugati kultúra volt. Így tehát összekötjük a történeteket, és elérünk a kortárs művészethez, ami kultúrtörténeti szempontból tulajdonképpen minden megelőző korszak összefoglalását jelenti. Ez a mi narratívánk.
– Láttam azt is a honlapon, hogy a múzeumhoz tartozik egy „művészetek kertje” is, ami elég szokatlan Magyar-országról nézve. Mit jelent ez?
Először is ez nemcsak Magyarországon, de sok más helyen is szokatlan lenne. De mi itt a Szentföldön vagyunk, csodás tájképi környezetben, remek időjárással. Amikor a múzeumot alapították, az volt az elképzelés, hogy modernista tájat hozzunk létre az ősi alapokon. A szoborkert ötlete, a szobrászat ilyen módon történő bemutatása a 19. századtól egészen a napjainkig, a klasszicizmustól, a historizmuson át a jelenkorig nagyon fontos elképzelés volt, és maga a kert is tulajdonképpen egy szobrászati mű. Isamu Noguchi japán művész elképzelései szerint készült el, és önmagában is egyfajta „Kelet és Nyugat találkozása” gondolat. Minden ezt az elképzelést szolgálja a múzeumunkban – ahogy ezt a megnyitón is említettem.
– Szintén nagyon tetszik, hogy önálló múzeumpedagógiai szárny is van a múzeumukban. Ez hogyan néz ki, és hogyan működik pontosan?
Ha meggondolja, milyen fiatal a múzeumunk, nagyon fontos volt számunkra, hogy biztosak lehessünk abban, részesei leszünk a gyermekek oktatásának egy fiatal államban. Így hát a múzeum alapvető feladatként alakította ki múzeumpedagógiai programját, ami tényleg elképesztően jó. Van egy művészeti iskolánk, évente százezer gyerekkel foglalkozunk minden korosztályból, az általános iskolától a középiskoláig.
– Szükségesnek érzik az iskolák, hogy rendszeresen látogassák a múzeumot?
Ahogy szerte a világban, Izraelben is kiesett az alapoktatásból a művészeti oktatás. A múzeumunk azonban alkalmat nyújt arra, hogy a gyerekek megértsék és értékeljék a vizuális kultúrát, amivel az iskolák sajnos már nem szolgálnak.
– Megnéztem az Izrael Múzeum kiállítási tervét, és valamit különösen érdekesnek találtam: a Bemutatkozás: zsidó művészek a 19. századi Európában című kiállítást.
Nem gondoljuk, hogy a zsidó művészek önmagukban kiállítási témául szolgálhatnak, ugyanakkor rádöbbentünk, hogy a 19. században egy egész csoport olyan művész jelent meg, akiknek volt egy közös tulajdonságuk: a zsidóságuk. És az életképeik témái, valamint a műveikben megnyilvánuló esztétikai elveik kapcsolatban álltak a zsidó kultúrával. Mivel a festményeikből elég szép számban található a gyűjteményünkben, amelyeket egyszerűen mint 19. századi művészetet őriztünk, nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a művészek más dolgok miatt is kapcsolódnak egymáshoz: ezek pedig a kulturális hátterük, a hagyományaik, a történetük és a témáik, amelyek mind abból származnak, hogy zsidók.
– Magyarországon nyílt már meg zsidó művészeti kiállítás, illetve olyan, amelynek tárgya a zsidó kulturális egyesület tevékenysége volt. Mi a véleménye, milyen szerepe van ezzel kapcsolatban az ön múzeumának?
Nos, amint említettem, a zsidó témát önmagában nem tekintjük önálló témának. A zsidó művészek kiállítása valójában azért érdekes, mert mindegyikük Közép-Európából származott. Amúgy ez az első ilyen jellegű kiállításunk, de sorozatot nem tudunk tervezni, mert nincs hozzá elég műtárgyanyagunk, a képek többsége portré, jóval kevesebb a zsánerkép, így pedig elég nehéz reprezentatív kiállítást rendezni.
– Terveznek közelebbi kapcsolatokat, további együttműködéseket, közös kiállítást magyar múzeumokkal, kulturális intézményekkel?
A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galériával van egy folyamatosan bővülő együttműködési keretmegállapodásunk, hála annak, hogy Baán Lászlóval többször is volt alkalmunk együtt dolgozni korábban is. De Közép-Európának sok Izraellel közös feladata lehet. A harmincas években sok művész jött Közép- és Kelet-Európából Palesztinába. Ilyen módon közös a kulturális örökség egy része, és ez nagyon érdekes.
– Magyarországon 2014-et holokauszt-emlékévvé nyilvánították. Mi a véleménye, milyen módon lenne leginkább méltó foglalkozni ezzel a témával?
Nem könnyű téma, és nem vagyok igazán a szakembere. A múzeumok ténylegesen nem lehetnek terepei politikai vitáknak. Azért vagyunk, hogy a világ kultúráját bemutassuk. De meg kell említenem néhány izraeli társadalomtörténész véleményét a tárggyal kapcsolatban. Amit valóban fontos megértenünk, az a gazdag európai zsidó kultúra ezer éve. Ez megelőzte a holokausztot, és ezt kell tanulmányoznunk, bemutatnunk, nem pedig a holokausztot – fogalmazták meg ezek az izraeli történészek. Én magam nem tudok teljesen egyetérteni ezzel, de egy olyan helyen, mint Jeruzsálem, amely annyira központi szerepet játszott a történelemben, logikusnak tűnik a kultúra folyamatosságának megismertetése. És ennek fényében érthető, amit a társadalomtörténészek hangsúlyoznak: ami valóban fontos, az az a tény, hogy az ezeréves zsidó kultúra mennyire gazdag és sokrétű volt Európában a holokausztot megelőzően. A fontos az, hogy ez folyamatosan újjáéled és megerősödik. Aki idelátogat, tapasztalhatja, hogy mi a világ zsidó kultúráját mutatjuk be a Szentföldről történő szétterjedésétől egészen a 20., sőt a 21. századig, napjainkig. Amikor a holokausztra gondolunk, az év eseményeinek ciklusában gondolunk rá – amelyek között vannak ünnepnapok, némelyikük az emlékezésnek szentelve, és vannak olyan napok, amelyeket a bibliai emlékezetnek vagy éppen a politikai emlékezetnek szentelünk. Ahogy az első Templom lerombolásáról megemlékezünk, úgy a holokausztról is, mint a veszteségek idejéről. De az egész beleszövődik a történelem gazdag anyagába. Amikor látják a látogatók, hogyan kezeli az Izrael Múzeum a zsidó kultúrának ezt a folyamatosságát, akkor, remélem, megértik ezt.
– Mi a véleménye az Izrael Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria által közösen szervezett kiállításról?
Nagyon ötletes és meggyőző. Szerencsénk van, hogy a művészet történetét felölelő remek gyűjteményeink vannak, és módunkban áll a remekműveinket más kiállításokra elküldeni. Nagyon vonzó dolog, amikor egy lokális környezetben a művészettörténeti kánon által meghatározott remekművek más összefüggésekben is megmutatkozhatnak. Folyamatosan szembesülünk a kihívással, hogyan lehet egyensúlyt teremteni a lokális és az egyetemes között. Itt a kiállításon megfigyelhető, hogyan válik két lokális dolog a nemzetközi, a globális részévé. Elbűvölő volt számomra ezt látni, nagyon boldoggá tett.
– Magyarországon egyfajta forradalmi tettnek számított a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria összevonása.
Tudom. Úgy gondolom, jó dolog ez, mert például Izraelnek nincs saját nemzeti múzeuma, valójában mi azok vagyunk, amik önök lenni szeretnének. Nálunk a folyamatosságot lehet látni, és ez egyszerre jelenti a lokális és univerzális narratíva egyes fejezeteit. És ez teszi a múzeumot olyan hatásossá, mivel a tárgyakat összefüggéseikben láthatjuk. Ahhoz, hogy az izraeli művészet száz évét megismerhessék a látogatók, végig kell nézniük a világ képzőművészetének alkotásait. Láthatják, honnan erednek a gyökerek: egy olyan örökségben, amely különböző helyekről származik. Úgy gondolom, a lokális kultúra hatása megsokszorozódik, ha más összefüggésekben mutatkozik meg.