Együttműködés, vagy entrópia
MúzeumCafé 2.
Kedves Kollégák, Barátaim, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mindenekelőtt szeretném megköszönni a Pulszky Társaságnak és a Budapesti Történeti Múzeumnak, hogy létrehozták ezt a mai konferenciát, amely végre fórumot biztosít számos olyan kérdésnek, amelyek a múzeumok alapvető feladatait illetően mostanában sokfelé megfogalmazódtak, ám eleddig nyilvános és módszeres szakmai diskurzus nélkül. Remélem, hogy a mai konferencia nem pusztán a Tudomány Ünnepének apropóján rendezett egyedi alkalom marad, hanem éppen a sokak által hiányolt érdemi és tisztázó viták nyitánya lesz.
Kedves Kollégák! A múzeumok, a nagy, univerzális gyűjteményektől a legkisebb emlékházakig, végső soron egyazon célt szolgálnak: az emberi közösség kollektív emlékezetének őrzői és táplálói ők. Ahogy a Gutenberg-galaxis létrejötte a 15-16. század fordulóján létrehozta és több évszázadra megalapozta a nyugati civilizáció szétáradásának és átörökítésének egyetemes alapintézményét, úgy 250 évre rá Európa egy újabb közösségi eszközt és teret hozott létre, ténylegesen ugyanarra a célra: a nyilvános múzeumot. Máig azóta újabb 250 év telt el: civilizációs küldetésüket tekintve ez a bő két évszázad egyfelől a könyv és a múzeum hihetetlen sikertörténete – s olykor egyben elborzasztó kudarca is.
Ma egy újabb galaxis formálódik, a harmadik Big Bangen már túl is vagyunk. A világháló létrejötte átírja, s a jövőben még inkább át fogja írni a tudás megőrzésének és átadásának a nyugati civilizációban eddig kialakult rendjét – hogy miképpen, s legfőképp milyen hatással, arról, meggyőződésem, ma még csak sejtéseink lehetnek. A társadalmi kommunikáció inter- és intragenerációs szerkezete eddig soha nem látott gyorsasággal alakul át – s ez a tény félelemre és bizakodásra egyaránt okot ad.
Kedves Kollégák! A magyar múzeumügy tekintetében a fent említett korszakváltás ráadásul egy alig másfél évtizedes rendszerváltozással párosul. Bár nyilvánvaló tény, de le kell szögeznünk, hogy szemben a piacgazdaságnak kitett társadalmi szegmensekkel, az állami-önkormányzati intézményrendszer máig sem farolt ki teljesen abból a történelmi zsákutcából, amit egykoron szocializmusnak neveztek. A múlt század 70-es, 80-as évei állami szférájának bornírt diszfunkciói, restsége és hazugságai sajnos jelentős részben még velünk élnek.
A múzeum ráadásul, mint a múlt őrzője, lényegét illetően konzervatív intézmény, ahol a korszerűség csak a múltat tisztelve nyerhet teret. Ebből következően minden egyes múzeumunk értékét és helyi értékét alapvetően az határozza meg, hogy az intézmény napi működésének fókusza a többnyire még velünk élő félmúlt egyik-másik, magát hegynek kikiáltó dimbecskéjére-dombocskájára vetül-e, vagy pedig a hazai múzeumtörténet nagy egészének igazi csúcsai és a nyugati világ múzeumügyének – profil és méret szerint vonatkozó – jelenlegi él-teljesítményei, legjobb gyakorlatai felé irányul-e. Remélem világosan fogalmaztam, de kiemelem még egyszer: a múzeumaink működésének mindennapjait ténylegesen átható elvek irányáról van szó, azt kell mindannyiunknak a jelenlegi európai múzeumi gyakorlat és saját tradícióink legjavához igazítani – természetesen kinek-kinek a múzeumi palettán elfoglalt helye szerint.
Kedves Kollégák! Azt gondolom, megkerülhetetlen, hogy beszéljünk arról is: miképpen alakuljanak a mindennapi múzeumi munka prioritásai, mely terület szempontjai szabják meg a fő irányt, hogy valóra váljék a konferencia címében is jelzett fundamentális célkitűzés, a múzeumi tudás lehető leghatékonyabb hasznosulása a társadalom, a közösség számára. (Most csak zárójelben jegyzem meg, de soha szemünk elől nem téveszthetjük, hogy a múzeum természetesen nem csak tudást ad át, hanem tudást és élményt egyszerre. Ezen élmény intenzitásának és elevenségének biztosítása conditio sine qua non-ja a múzeumi létnek.)
Nos tehát, ki és mi, melyik funkció szabjon irányt egy-egy múzeumban? Szinte pontosan két és félezer éve, hogy Menenius Agrippa megfogalmazta híres és hatásos példabeszédét, amelyet érvényesnek gondolok ma is. Minden működő organizmus egyes elemei, akárcsak az emberi test tagjai, egymásra vannak utalva: a helyes és kívánatos működés nem az egyik vagy másik rész uralma révén, hanem az egész célszerű összhangjában valósul meg. Ekképpen gőgös és ostoba dolog volna bármely – még oly fontos – múzeumi részfunkciót úrrá tenni a többi felett, mint ahogy egyik testrész sem uralja a többit, hanem mindegyik a saját feladatát végzi – addig egészségben, amíg összhangban. Ha egy szervezet egyes funkciói számára nem a saját jó működése és a többiekkel való együttműködés a cél, hanem a többi maga alá gyűrése, és saját logikájának kizárólagossá tétele, akkor az ugyan erővel ideig-óráig biztosítható, ám ez igen gyorsan a szervezeten belüli súlyos diszfunkciókhoz, majd az egész sorvadásához vezet.
Egy szervezetet az tesz eredményessé, ha határozott külső és belső ösztönzők mozgatják. Az állami szervezetrendszerben – szemben a piacival – hiányzik a világos és határozott külső ösztönzés. Így van ez múzeumaink esetében is. Ezért kardinális kérdés, hogy működnek-e a belső ösztönző erők: a minden részterületre érvényes minőségre törekvés, a teljesítmények kölcsönös tiszteletének etikája, valamint az ezeken alapuló együttműködés fenntartásának szándéka. Ezen erők működésének híján, vagy akár csak gyengülésekor olyan entrópikus jelenségek lépnek fel a szervezetben, amelyeket mindnyájan megtapasztalhattunk már intézményeinkben: értékelhetetlen alibi-teljesítmények, ellenségeskedő, egymásnak betartó részterületek, egymást maró és simfelő kollégák, gyanakvás és bizalmatlanság, gőg, irigység és rosszakarat.
Ha abban egyet tudunk érteni, hogy mi a múzeum egészének alapvető célja, küldetése, akkor ebből a küldetésből levezethetőek úgy az egyes funkciók, mint az azok közötti összhang ritmusa is. Nézetem szerint a múzeumnak, mint a közösségi emlékezet őrhelyének feladata az általa gyűjtött és őrzött tárgyak, illetve tárgyiasult szellemi tartalmak tudományos igényű rendszerezése és feldolgozása, oly módon, hogy a múzeum által bemutatott – saját, vagy kölcsönzött – tárgyakhoz, tárgy-együttesekhez kapcsolódó, illetve azok által közvetített élmény és tudás a közösség minél több tagja számára élvezhetően és érthetően, generációról generációra hozzáférhető legyen.
Ha a fenti definíciót el tudjuk fogadni, abból egyenesen következik számos feladat, illetve azok megvalósításához szükséges eszköz – ma, itt és most. Tudomány és múzeumpedagógia, pénzforrások biztosítása és marketing, kommunikáció alacsonyan és magasan képzettekkel, a fogyatékkal élőkkel; örökségvédelem és élménygazdagság, szakmai tehetséggondozás és látogatómenedzsment, kiállítás és honlap, könyvtár és kiadványok, múzeumtörténet és gyűjtemény-feldolgozás, műtárgy-gyarapítás és restaurálás, üzemeltetés és biztonságtechnika, műtárgymozgatók és kiállításépítők, látványtervezők és grafikusok, hazai és nemzetközi intézményi és kutatói együttműködés – és még hosszú ideig sorolhatnám azokat a tevékenységeket, amelyek nélkül ma nem lehet teljes egy múzeum. Ám szabadjon most kitérnem arra, amire – számos ok miatt – kevésszer szoktunk: a múzeum vezetőjének dolgára. Egy múzeumigazgató személyesen érthet ehhez vagy ahhoz, lehet nagyszerű tudós, vagy éppen kiváló pénzügyér, nagyformátumú tanár, vagy hatékony lobbista, mint ahogy szenvedélyes műbarát, vagy éppen visszafogott technokrata, netán sem ilyen, sem olyan – dolga mindenekelőtt és legfőképpen az, hogy biztosítsa a fentebb említett, és még sok tucatnyi elemi és nélkülözhetetlen múzeumi tevékenység magas kvalitását és a működésük közötti összhangot.
Tisztelt Kollegák! A tartósan jó múzeumi működésnek van egy sarkalatos pontja, amivel méltatlanul keveset szoktunk foglalkozni: ez pedig a tehetséggondozás. Széles körben ismert és tapasztalt az a vezetői magatartás, a legalacsonyabb polcoktól a legmagasabbakig, amely maga körül nem szaporítja és ápolja, hanem gondosan irtja a tehetséget, ezzel biztosítván a környezetétől való előnyös különbözés pozícióját. Pedig ahhoz, hogy egy múzeum folyamatosan képes legyen a rábízott tudás átadására kifelé, a közösség számára, ahhoz biztosítania kell, hogy belül is átörökítse ezt a tudást, hogy belül is generációról generációra átadja a tudás megőrzésének, gyarapításának és továbbadásának képességét. Engedjék meg, hogy ennek a kontinuitásnak egy különösen szép, és ismereteim szerint a magyar múzeumi világban egyedülálló példájaként emeljem ki a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményét, ahol ma négy generáció kiemelkedő kvalitású szakemberei dolgoznak aktívan együtt: élükön a nemzetközileg elismert, nagyszerű tudóssal, Gerszi Terézzel, akinek 80. születésnapját minap ünnepelhettük, egészen a húszas éveiben járó Bodor Katáig, az éppen most nagy sikerrel zajló Hundertwasser-tárlat kurátoráig. Teszik ezt nagyszerű szakmai és emberi összhangban, egymást tisztelve, és mindannyian tanulva az előttük járóktól.
S maradnék e tárgyban még egy percre a Szépművészetinél: az elmúlt három évben több mint negyven fiatal kolléga érkezett a múzeum legkülönbözőbb területeire, ma már a vezetők egyharmada is harmincöt év alatti – s alig egy éves az a mintegy száz fős, zömében szintén fiatalokból álló önkéntes kör, akik leginkább a közönségkapcsolati területeken segítenek folyamatos munkával bennünket.
Kedves Kollégák! Visszatérnék a konferencia címében megfogalmazott értékállításhoz, amely szerint a múzeum dolga, hogy őrizze, gyarapítsa és átadja az általa felhalmozott tudást a társadalom számára. Ezért a múzeumokban tudományt művelők egy alapvető ponton többnyire különböznek a gyűjteményeket és látogatókat nélkülöző tudományos intézményekben dolgozó kutatóktól, akiket szinte minden arra késztet, hogy elsősorban a szűk kiválasztottak nyelvén beszéljenek, sokszor kizárólag ezen szűk kiválasztottaknak. Ezzel szemben a múzeumi tudósoknak, tekintve, hogy az általuk szolgált közösség is sokféle, sokféle nyelven kell beszélniük. A tudók elitizmusa a múzeumban demokratizálódik. Ehhez a nyelveken beszéléshez kívánok minden múzeumi kollégának tehetséget és állhatatosságot, az együttműködés bátorító összhangját, az általuk átadott tudást megértő és élvező közösség munkájukat elismerő szeretetét.