Elsüllyedő hazai örökségünk
Lelőhelyek sorsa a víz alatt
MúzeumCafé 22.
A MúzeumCafé egyik korábbi számában (2008. április) bemutattuk a hazai víz alatti örökség jelentőségét, aktuális helyzetét. Két év elteltével, különösen az örökségvédelem többszöri átrendeződésének fényében érdemes áttekinteni, mire jutottunk, melyek ma az aktuális kihívások.
A szakterület legfontosabb előrelépése az OTKA és a Norvég Alap által meghirdetett és a 2009 és 2011 közötti időszakra több mint 22 millió forintos támogatás elnyerése volt. Az Argonauta program (OTKA NNF 78931) a Dráva-völgy interdiszciplináris régészeti térképezését tűzte ki célul. Elképzeléseinkben egy nagyobb mintaterület (Drávatamási és Szentborbás között) szárazföldi és víz alatti régészeti térképezése szerepelt, emellett geológiai vizsgálatokat (üledékvizsgálat, geomorfológia) is beterveztünk. A választás azért esett erre a területre, mivel a Dráva mente ezen szakasza – néhány adattól eltekintve – fehér folt mind a régészek, mind a geológusok számára. A kiszélesedő ártér, a megfigyelhető számos meander, folyóterasz és a számos újonnan felfedezett lelőhely kitűnő lehetőséget nyújt a régészeti korok folyami (ártéri) stratégiáinak tanulmányozásához, környezettörténeti vizsgálatokhoz. Ez utóbbi jelentőségét az adja, hogy napjaink egyik fő kihívása az éghajlatváltozás hatására instabillá váló folyami rendszerek viselkedésének előrejelzése.
A program keretében műszeres és búvár kutatásokat végeztünk a Drávában. Ennek eredményeként a drávatamási rönkhajólelőhely méretét megnöveltük, új leletek kerültek elő. Az egyik legfontosabb eredményünk az, hogy a hajóleletek évgyűrűanyagának vizsgálata végre elvezetett a hajók keltezéséhez (korábban megfelelő vizsgálati anyag hiányában nem sikerült keltezni a hajók faanyagát). A természettudományos vizsgálat alátámasztja azt a hipotézist, hogy a több mint harminc rönkhajó az 1603-ban lerombolt török híd maradványa (a híd ezek szerint úszó pontonokra épült). A 2010-es kutatási évadban szerencsés módon alacsony vízállás és jó látótávolság mellett tudtunk dolgozni. Ennek köszönhetően filmfelvételeket is készítettünk a hajókról. Az egyik újonnan felfedezett példányon a korabeli javítás nyomait is megtaláltuk (egy falapot szögeltek a sérült, lefaragott felületre, azt mohával tömítették, és vaskapcsokkal erősítették meg). Ez fontos adat a török kori hajóépítészethez.
Sajnos az Argonauta program csak egyetlen – bár kétségkívül világviszonylatban is jelentős – víz alatti lelőhely megismerését segítette. Az országos helyzet ennél aggasztóbb. Továbbra sincs olyan felelős intézmény az állami örökségvédelemben, amely felelne a víz alatti régészeti lelőhelyekért (illetve a nem régészeti korú víz alatti örökségért). Nincsenek hivatásos víz alatti régészek, egyetlen intézmény költségvetésében sem szerepel víz alatti régészeti térképezést, leletmentést, tervkutatást, konzerválást biztosító sor. Ebben a tekintetben tapodtat sem haladtunk előre 2008 és 2010 között. Ezért is fontos, hogy a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Búvárrégészeti Szakosztályának tagjai töretlen lelkesedéssel mentették a menthetőt. Ebben a munkában általában civilszervezetekre, önkéntes segítőkre támaszkodhattunk, gyakran mi magunk álltuk a költségeket.
A hazai víz alatti örökség „menedzselésének” eddigi legsötétebb pillanata egyben a legfontosabb leletünk felfedezéséhez kapcsolódik. 2009 januárjában Soltnál a Duna mellékágának rehabilitációja során a megfelelő engedélyek birtokában kotrást végző markoló kanala egy hajóroncsba akadt. A hajó eredetileg nagyjából húsz méter hosszú volt, gyakorlatilag ép állapotban, felfordultan feküdt az üledékben. A roncsot még aznap kiemelték – és azonnal darabjaira hullott. Helyszíni szemlénk idejére a hajó fele már farakás formájában hevert a munkaterület szélén. A helyszíni vizsgálat, majd az azt követő dendrokronológiai elemzés kimutatta, hogy ez (volt) Magyarország eddigi legkorábbi hajóroncsa, ugyanis az utolsó évgyűrű alapján a nyersanyagul felhasznált fát 1615-ben vágták ki. A maradványok még roncsolt állapotukban is számos hajóépítészeti jegyet mutattak. Mivel a bordák szögelése, sőt – egy kisebb égés következtében – a negatív lenyomatuk is megfigyelhető volt a palánkdeszkák belső oldalán, lehetségesnek tartottuk, hogy később összeilleszthetők lesznek a darabok. A hajó igazi kálváriája azonban csak ekkor kezdődött. A kotrást ugyanis hamarosan befejezték, a munkaterületről levonultak. Mielőtt a terület őrizetlenné vált volna, a tűzifának is kiváló fa maradványokat meg kellett menteni. Azonnal segítséget kértünk a KÖH kezelésében lévő vészhelyzeti keretből – ami álláspontunk szerint pont az ilyen helyzetek kezelésére való. Kérvényünkre a mai napig nem érkezett válasz, az elutasításról és annak vélhető indokáról másodkézből értesültünk, így arról tájékoztatást sem tudunk adni. Elfogadhatatlannak tartottuk, hogy egy nagyszerű, kivételes lelet a szemünk láttára pusztuljon el, így sok-sok segítőnknek köszönhetően először Bölcskére szállíttattuk a leletet (ahol Magyarország első víz alatti feltárása is zajlott). Itt egy őrzött, bekerített területen tartottuk a maradványokat, amíg a várt döntés megérkezik. Mivel időközben május lett, és csak egy nem hivatalos elutasításunk volt, a nap ereje pedig erősödött, sürgetővé vált az azonnali beavatkozás. Konzerválás nélkül ugyanis a nedves környezetből származó faleletek torzulnak, töredeznek, morzsálódnak – végső soron menthetetlenül elpusztulnak. Közadakozásból a leletet elszállíttattuk az Esztergom és Dorog között lévő Palatinus-tóba, és ott egy fotódokumentációt követően elsüllyesztettük. Reményeink szerint a víz alatti elhelyezés megállítja hosszabb távon is a hajó további pusztulását. A hajóleletek ilyen jellegű süllyesztése nemzetközi viszonylatban nem szokásos eljárás, de eddigi megfigyeléseink alapján egy „harmadik világbeli” ország számára reális alternatíva lehet.
Szintén 2009 nyarán történt, hogy az Ipolyból (Letkésnél) egy vízitúrázó rönkhajót jelentett. Első lépésben megpróbáltuk lelőhelyéhez közel stabilizálni a hajót (mélyebb vízre húztuk, kövekkel megterheltük, egy karóhoz kikötöttük), azonban később ismeretlen tettes vagy tettesek a sodor irányába elmozdították a hajót, így fennállt az állagromlás veszélye. A solti eset nyomán itt már nem haboztunk, hanem önkénteseink segítségével (akik közül feltétlenül ki kell emelnünk a szobi Börzsöny Múzeum Baráti Körét) egy Szob melletti bányatóba süllyesztettük a rönkhajót.
A Mária királyné projekt keretében a Los Angeles-i Hungaria Nostra Foundation anyagi támogatásával szonaras (műszeres) mederfelderítést végeztünk Esztergom és Dömös között. A kutatás eredményeként több tucat mesterségesnek tűnő anomáliát dokumentáltunk a mederben. Célzott merüléssel még 2008 őszén bebizonyítottuk az egyikről, hogy egy 18. század közepére keltezhető hajó maradványa. Mivel semmilyen segítséget nem kaptunk a kutatás folytatásához, ezt a projektet egyelőre le kellett állítanunk.
2009 és 2010 folyamán a római limes világörökségi dokumentációját előkészítő projekt segítségével kisebb felderítéséket végeztünk a Duna közép-magyarországi szakaszán. Munkánk eredményeként a víz alatt sikerült azonosítanunk egy korábban nem kutatott római épület (kikötőerőd?) falait a víz alatt, továbbá számos kutatást érdemlő anomáliára bukkantunk a Szentendrei-Dunában.
Elkerülhetetlennek tartjuk, hogy a jövőben az állam nagyobb felelősséget vállaljon víz alatti örökségünkért, különös tekintettel a körvonalazódó uniós Duna-stratégiára (amelynek tudomása sincs a víz alatti örökségről!). Kutatás nélkül a lelőhelyek jövője reménytelen. A civil támogatás továbbra is fontos pillér marad, különös tekintettel a finanszírozás várható hiányosságaira. Az ország presztízse szempontjából is fontos feladat, hogy végre csatlakozzunk az UNESCO 2001-es, Víz alatti kulturális örökség konvenciójához. Előrelépésnek, biztató jelnek tekintjük, hogy a szerbiai civilekkel és szakemberekkel közösen elindított Zenta projekt (az 1697-es zentai diadal régészeti emlékeinek kutatása) támogató nyilatkozatot kapott a Nefmi illetékes helyettes államtitkárától. A jövőre nézve a legfontosabb célnak egy (Európai) Folyami Régészeti Kutatóközpont és Mú-zeum (Folyami Örökség Központ) felállítását tartjuk. A Mária királyné projekt lesz az a tevékenység, amelynek segítségével megszerezzük a szükséges társadalmi támogatást ehhez az igényhez.