Esterházy, Rákóczi és a remeték: a hang és a némaság viszonya

Ötven évig sem éltek szerzetesek abban a kolostorban, amely Kamalduli Remeteség – Majk néven várja a látogatókat Oroszlány közelében. Ennek ellenére a néma szerzeteseknek a 18. században otthont adó barokk műemlékegyüttes tizenhét cellaháza, rendházépülete, udvarai, romjaiban megmaradt templomtornya nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában kuriózumnak számít. A helyszín arra is megfelelőnek bizonyult, hogy amikor 2015 szeptemberében átadták az épületegyüttes első ütemben, 885 millió forintos uniós támogatásból felújított részét, egyben a Nemzeti Kastélyprogram és a Nemzeti Várprogram nyitánya is legyen.

Az uniós támogatásból a korábban súlyosan károsodott foresteria, az U alakú épület falai által bezárt díszudvar szépült meg, ahol egy kávézó mellett konferenciaterem, új állandó és időszaki kiállítások kaptak helyet. A következő ütemben másfél milliárd forintból pedig a cellaházak, a cellakertek, a templomtorony és a remeteséget körülölelő 7,2 hektárnyi zöldterület is rangjához méltó állapotba kerülhet. Már az első ütem is éreztette hatását: a szeptemberben átadott rekonstrukciónak köszönhetően 2015-ben huszonkétezren keresték fel a műemléket. Ha ez a növekedés 2016-ban is folytatódik, a látogatószám hamar elérheti, sőt túl is szárnyalhatja a műemléket üzemeltető Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ által megcélzott évi harminchétezer főt.

A Majkhoz hasonló beruházásoknak minden esetben óriási tétjük van. Vajon megtérül-e a befektetés? Teljesülnek-e a célok? Lesz-e kereslet az új szolgáltatásokra? A Kamalduli Remeteség az évtizedek óta funkció nélkül álló kastélyokhoz képest szerencsés helyzetben van, hiszen az ide irányuló turizmus összetett előzményekre tekint vissza. A műemlékegyüttes kedvelt célpontja a Vértes bakancsos, kerékpáros, buszos és autós idegenforgalmának. Az egykori kolostort érinti a Mária út, amelynek zarándokai meg is szállhatnak az egykori remeték cellaházaiban. Ugyanakkor a terület az alternatív gyógymódok hívei körében is népszerű, az itt megrendezett programok hangsúlyt fektetnek az egészséges testre és szellemre. A cellaházakat gyakran veszik bérbe lelkigyakorlatok, meditációk és természetgyógyászati kurzusok szervezői, mivel a radiesztéták szerint dupla Szent György-vonal kereszteződik csillag alakban az egykori templomoltár helyén. Ez a meglévő, többféle célcsoportot vonzó, összetett szolgáltatáscsomag most megújult kulturális tartalommal bővült, amely feltárja azokat a történeteket, amelyeknek az épületegyüttes születését és fennmaradását köszönheti.

Ezzel a fenntartó a korábbi tulajdonosok gyakorlatát követi, hiszen a barokk épületcsoport azért is állhatta ki az évszázadok próbáját, mert fordulatokban gazdag története során legtöbbször működőképes funkciót kapott. A majki Kamalduli Remeteséget 1733-ban gróf Esterházy József horvát-szlavón-dalmát bán alapította, de az építkezés egészen az 1770-es évekig elhúzódott. Ma is láthatók azok a címerek, amelyek azon főpapok és magánszemélyek adakozókedvének állítottak emléket, akik a némasági fogadalmat tett remeték cellaházainak felépítését támogatták. A tervezett kolostor sosem épült fel teljes egészében: mielőtt a tökéletesen szimmetrikus elrendezés megvalósulhatott volna, II. József ezt a rendet is feloszlatta. 1782-ben a könyvtárat a mai Egyetemi Könyvtár elődjébe, egyházi könyvtárakba szállították, az ingóságokat elárverezték, a templomot kiszentelték, a remeteség épületeit pedig 1795-ben meghirdették a Pressburger Zeitungban.

A birtokot 1806-ban először a zólyomi ági gróf Esterházy Károly vásárolta meg, majd több tulajdonváltás is történt. A Nepomuki Szent Jánosnak szentelt templom ebben a bizonytalan időszakban pusztult el, 1810 nyarán villám sújtotta. Majkpusztát ezután bérbe adták, a foresteriában a 19. század első felében a környék legnagyobb posztógyára működött, a cellaházakba munkások költöztek, az egyikben iskolát rendeztek be. Fél évszázad múlva újabb változás jött: az 1860-as években a külügyminiszterként is ismert Esterházy Móric a konventépületet vadász- és lakókastéllyá alakíttatta át. Ennek az időszaknak a második világháború vetett véget, leégett a foresteria északnyugati mellékszárnya és a főszárny csatlakozó része. A családi levéltárat 1952-ben az Országos Levéltárba szállították, a bútorok a tatai múzeumba kerültek. Az épület a háború után sem maradt funkció nélkül. Először tábori kórházként működött, háborús bűnösök szálláshelye volt, bérelte a Magyar Írók Köre, éltek itt kubikusok, volt középiskola és kollégium, úttörőtábor. 1975-ös haláláig a 13-as cellaházban élt testvérével Esterházy Péter író és a labdarúgó Esterházy Márton nagymamája, gróf Károlyi Margit. Esterházy Harmonia Caelestisében majki nagymamaként olvashatunk következetes szigorúságáról, puritán életéről, de a témáról az oroszlányi televízió nemrégiben filmet is forgatott. „Majkra sokan kirándultak, külföldiek is, s ő segítőkészen adott fölvilágosítást a kastélyról, a környékről, a kívánt világnyelven. Az örök pamutharisnyában és ballonkabátban, a fekete göncei-ben úgy festett, mint bármelyik parasztasszony arrafelé” – írta az író unoka. A folyamatosan romló állapotú remeteséget 1958-ban nyilvánították védetté. Népszerű turisztikai látványossággá végül az 1980-as évektől vált, miután csaknem az Oroszlányi Bányavállalat és az eocénprogram áldozatául esett. A rendszerváltás után Majkpuszta továbbfejlődött: a kilencvenes években a cellaházakat felújították, az akkori igények szerint berendezték. Ekkor vált imádkozásra alkalmassá a templomtorony alsó része, toronyóra és harangjáték került ide, és a bejárati résznél büfé létesült. A Műemlékek Állami (később Nemzeti) Gondnoksága 2001-től vette át Majk működtetését, ők pályáztak 2009-ben a remeteség felújítására. A tervezés és a kivitelezés elindítása után 2012-től jogutódként a Forster Központ irányította a beruházást. Ebben az időszakban a látogatók áprilistól október végéig idegenvezetővel tekinthettek meg egy berendezett cellaházat és a foresteria maradványait. Az azóta eltelt időszakban bebizonyosodott, hogy a majki remeteség turisztikai látványosságként bevált, mostani írásunk több személyes látogatás (1992, 2006, 2015, 2016) alapján inkább azt vizsgálja, hogy a műemlékvédelmi rekonstrukción átesett kastély hogyan működik kiállítótérként.

A beszéd ereje

Mivel a műemlékegyüttes csak óránként indított tárlatvezetéssel látogatható, az ismeretátadás legfontosabb eszköze a szóbeli közlés. Bármilyen meglepő, a némaságáról híres szerzetesrend területén – ahol a szlogen szerint a csend lakik – jelen pillanatban a hang a legfontosabb közvetítő eszköz. A megoldásnak előnye és hátránya is van. Előnye, hogy az írott szövegre kevésbé érzékeny látogatók is kapnak információkat, kedvükre kérdezhetnek, a remeteséget jól ismerő tárlatvezetők pedig az adott igény- és tudásszintre rugalmasan reagálva válaszolnak. Hátránya, hogy a különböző terekben elhelyezett kiállításszövegekben elmélyülő látogatók lemaradnak. Nekik nyújt segítséget, az ugyancsak olvasást, ráadásul kifejezetten apró betűs szöveg megemésztését követelő, huszonkilenc, 2015-ben átadott helyiséget bemutató, térképes vezető.

A látogatók a bejárást a beruházás első ütemében érintetlenül hagyott templomromnál és az egyetlen rekonstruált cellaháznál kezdik. Az idegenvezető ismerteti a hely történetét, a néma remeték szigorú napirendjét, a gyógynövény-feldolgozás módszerét. A nyolcvanas években kialakított enteriőr forrásaira itt egyelőre nem derül fény. A látogató az idegenvezető szavainak hitelességében bízva fogadja el a hallottakat. Ez a fajta interpretáció a felújított udvarban és a foresteriában is megmarad. A vendég az épületben elsőként a már korábban is látogatható, de most felújított refektóriumba érkezik. Itt a falképekkel díszített elegáns helyiség teret nyújt arra, hogy az idegenvezető elmesélje a kamalduli rend történetét, az önfenntartó szerzetesrend működését. Az is kiderül, hogy ez volt az a helyiség, ahol karácsonykor és húsvétkor étkeztek a némasági fogadalmat tett szerzetesek is, akik egyébként pont ezeken a napokon megszólalhattak. Persze nem a refektóriumban, mert ott a szabályzat tiltotta a csevegést.

A következő helyiségben viszont már egy másik idősíkba ugrunk: a 18. századi foresteria díszebédlőjéből a grófi vadászkastély 1880-as években kialakított vadásztermébe érkezünk, ahol például Franz Xaver von Pausinger máig megmaradt kartonképei mellett az eredeti tölgyburkolat is kiállta az idők próbáját. A 19. század végének, 20. század elejének enteriőrjeit rekonstruáló tárlatban egy másik, alternatív kamarakiállítás is végigfut: tablókon ismerhetjük meg a Majkon született gróf Esterházy Móric (1881–1960) sorsát, aki 1917-ben rövid ideig Magyarország miniszterelnöke volt. Fordulatokban gazdag élete során tanult Oxfordban, megjárta Sopronkőhidát, Mauthausent, 1951-ben kitelepítették, sőt még sírásóként is dolgozott. Magyarországot csak 1956-ban hagyta el lányával, a tavaly elhunyt Mónikával. A tablókat többek között unokája, Esterházy Péter Harmonia Caelestisének idézetei vagy Berényi Lászlónak a családról írt gondolatai nyitják, a történeti összefoglalókat dokumentumok, fotók, levelek és újságcikkek egészítik ki. Itt ismerhetjük meg egy kicsit részletesebben a Majkon maradó felesége, gróf Károlyi Margit jótékonysági tevékenységét is.

Mennyei diszharmóniák

Az enteriőrkiállítások tovább folytatódnak, dolgozószoba, női írószoba, női mosdószoba következik. Hiába ismertük meg a tablók segítségével egy konkrét, az épülethez kötődő ember életét, a három különböző szintről nyíló, eltérő funkciójú terek keveset árulnak el magukról. Egyre inkább zavarba jövünk, hiszen az idegenvezetői hang elhalkul, próbáljuk kitalálni, mi eredeti, mi nem az, mi alapján született meg a berendezés. Itt még nem tudjuk, csak a kiállítások legvégén megtekinthető, az ismereteket összegző, alátámasztó, kibontó A hallgatás ereje című állandó kiállításból derül majd ki, hogy a II. József korabeli feloszlatáskor, illetve az 1919-es Tanácsköztársaság idején a kastély köztulajdonba vételekor pontos leltár készült az itt talált ingóságokról.

„Látja, barátom, úgy cseréljük az írói síkokat, mint más az alsógatyáját” – idézheti fel a látogató Esterházy Péter Termelési-regényének egyik közismert mondatát, amikor rövidesen a kolostori árnyékszékbe, majd a legkülönbözőbb helyiségekbe kukkant be. A kolostorépület pinceszintjének és földszintjének terei elvileg a Nepomuki Szent János tiszteletére szentelt remeteség egykori hétköznapi és ünnepi tereit idézik meg – ehhez harminc magyar múzeum és gyűjtemény nyújtott szakmai segítséget és kölcsönzött műtárgyakat. A földszinten találunk asztalosműhelyt, lakószobákat, pincemesteri szobát, könyvtárat, konyhát, a pincében éléskamrát, mosókonyhát, borbélyszobát, borospincét, kádárműhelyt és egy hatalmas időszaki kiállítóteret. Törést ebben akkor érzünk, amikor hirtelen egy 19–20. századi istállóban, majd onnan – minden figyelmeztetés nélkül – újra egy szerzetesi időszakot idéző sütőházba lépünk. Mivel az istállóban a felújításkor viszonylag ép burkolat került elő, és az 1919. évi leltárból még a lovak számát is ismerjük, érthető, hogy a műemléki helyreállítás során ezt a korszakot emelték ki. Kérdéses, hogy miért ebből a helyiségből nyílik az a sütőház, amely az 1782-es leltár szerint a másik szárnyban, a most látható dolgozószoba helyén működött. Ugyancsak félreértésre adhat okot a patika laboratóriuma és a gyógyszertári tárolóhelyiség. Hiába tüntetik fel a kiállítás kurátorai az itt elhelyezett falszövegekben, hogy ez csupán utólagos konstrukció, hiszen patikát csak terveztek a remeteségben, a látogató ennek ellenkezőjét észlelheti.

Ugyanez a helyzet a rekonstrukciók és az eredeti tárgyak viszonyával. A rendház korát idéző helyiségek tárgyainál egybefolyik az igazi és az elképzelt fogalma. A káptalanterem padjairól például tudjuk, hogy a Lovasberénybe került majki padok mintájára készültek, de a könyvtár berendezéséről már semmi információt nem kapunk. Az biztos, hogy kápolna jellegű szakrális tér nem volt a foresteriában. A remeték saját kápolnájukban imádkoztak, a többiek pedig a templomot használták. Ez azonban jelenleg nem alkalmas ilyen jellegű elmélyülésre, így az épületben kapott helyet az a helyiség, amelynek oltára egykor az egyik cellaházban állt, majd a száki templomba került. A frissen restaurált oltár most itt megtekinthető, igaz, a belmagasság miatt két részben: az oltár teteje az ajtó fölé került. Michael Fehr gondolatai sejlenek fel, aki A történelem konstrukciója
– a múzeumban című írásában a többi között a múzeum és az idő kapcsolatát vizsgálja. Fehr szembeállítja az önreflexiót, tanulást elősegítő múzeumot és a reprezentatív funkciókra korlátozódó intézményeket. A tárgyak kapcsán pedig kiemeli, hogy minden múzeumban gyűjtött dolog más helyről származik, így már áthelyezésük okán elveszítik eredeti jelentésüket, hogy majd később többnyire tulajdonságaik és kvalitásaik alapján tűnjenek ki a kiállításokban. Szerinte a múzeum akkor válik tudást termelő és szemléltető hellyé, ha a művileg megalkotott kon-textusok képesek újabb jelentéshálót kialakítani. Vajon hogy működik ez a szóban forgó Nepomuki Szent János-oltár esetében? Beszélhetünk-e műtárgyról egyáltalán, amikor felszentelt oltárról van szó? Elveszítette-e e jelentését ez a tárgy azzal, hogy két részben mutatják be? Mennyire sérült a tárgy szépsége? Vagy fontosabb ennél, hogy továbbra is szakrális tárgyként folytatja életét, megőrizve eredeti funkcióját, visszakerülve eredeti, de tágabb környezetébe? Mennyiben segítene a problémákon, ha a látogató bővebb tájékoztatást kapna a furcsán elhelyezett oltárról? „A hiányzó tárgyfelirat űrt hagy maga után. Hiánya elrejti azt a komplex interpretációs közeget, amely az emlékhely sajátja lehetne. Elfedi annak lehetőségét, hogy egy emlékhely a múzeumok gyűjteménytörténeti és kiállítási kérdéseivel egyaránt dolgozzon” – olvashattunk egy választ a MúzeumCafé fotói alapján készült Múzeum: a lassú műfaj című kiállítás egyik esszéjében 2015 telén.¹

1 Frazon Zsófia: Hiányzó tárgyfelirat című esszéje itt elérhető: http://magyarmuzeumok.hu/blog/cikk/183. A Múzeum: a lassú műfaj kiállítás a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban volt látható 2015. december 15. és 2016. január 25. között.

Részben ide vezethető vissza a kastélyrekonstrukciók folyamatában egyre gyakrabban felvetődő dilemma is: hogyan változnak a tárgyak jelentései a különböző kiemelések, átemelések, beszúrások során? Érdemes-e arról vitáznunk, milyen módon jelöljük a tárgyak történetét? Hogyan mondjuk el, egyáltalán beszéljünk-e a látogatónak a bemutatott anyag eredetéről, múzeumi, gyűjteményi hátteréről? Érvényesek-e a múzeumi elvárások egy olyan térben, intézményben, amely nem múzeumként működik? Hozzáad-e ilyenkor ez az információ valamit a tárgy jelentéséhez? Csak egyetlen példa: mennyit áruljunk el egy olyan tárgyról, amelyet egy országos múzeum gyűjtött, az ország másik területén őrzött, majd Majkon a lakószobában az 1782. évi leltárban leírt tárgyat szimbolizálja. Eredetinek, sőt hitelesnek sem mondhatjuk az említett leltár szempontjából. Mégis, a kontextusnak köszönhetően egy egységes időbeli térben új identitást nyerhet, információforrásként működhet, „jelentést kölcsönözhet” a múlt egy pillanatát megformáló enteriőrben. Vajon azáltal, hogy a remeteséghez hasonlóan a kiállítótér nem csupán keret, hanem az adott tér, épület egyúttal a legfontosabb téma is, fordulhat-e a kocka? Válhat-e a bemutatott műtárgyállomány megértést segítő installációvá?

Hasonló módon érdemes gondolkodnunk a rendházban kialakított kávézóról, látogatói pihenőről, amelyről az épületkutatás közben kiderült, a 19. század során a posztómanufaktúra része volt. A kiállások kialakításakor nem törekedtek ennek az ipartörténeti szempontból érdekes időszaknak a bemutatására, ezért ebben a helyiségben a kurátorok egy másik ablakot nyitottak a múltra. Mivel az 1782-es összeírás több kávézáshoz szükséges eszközt feltüntet, és az Esterházy család emeleti kegyúri teremsorából „Cavezni való szobáról” is tudunk, a látogató a frissítő elfogyasztása közben a kávézás történetével is megismerkedhet. A szöveges anyagot egy tárlat is kiegészíti: a magángyűjteményből, múzeumokból származó tárgyi anyag ismételten az épületben folyó egykori cselekvések bemutatása érdekében konstruál egyedi jelentéshálót, élményt. A látogató éppen úgy pihenhet, ahogy két ima között az egykori remeték: kávéval.

A magyar Grosbois

Ennél jóval bonyolultabb értelmezni és az adott térhez való viszonyát megtalálni annak a négy szobának, amely az első emeleten II. Rákóczi Ferenc fejedelem franciaországi tartózkodásának és a francia kamalduli szerzetesekkel való kapcsolatának állít emléket. A primer értelmezés lehetetlen, hiszen Rákóczi sosem járt Majkon, a rendház idején lomtárként működő helyiségekben bemutatott ágy, íróasztal vagy fogadószoba az adott tér különböző időszeleteire épített konstrukciók rendszerében idegenül hat. Még a fejedelem által faragott, rendkívül értékes eredeti gyertyatartó sem segít ebben, hiszen azt Rákóczi Rodostóban készítette. Pedig a „fejedelmi lakosztály” nélkül nem lenne teljes a kép a rendházban. Nemcsak azért, mert II. Rákóczi Ferenc 1715 és 1717 között Franciaországban a grosbois-i kamalduliaknál élt, itt kezdte el írni a kiállításban is olvasható Confessio peccatoris című művét, majd végrendeletében arról rendelkezett, hogy halála után bebalzsamozott szívét és vallásos munkáinak kéziratát itt őrizzék. Az enteriőrként megjelenő konstrukció indoka inkább az lehet, hogy a grosbois-i kolostor időközben megsemmisült, a fejedelem szívének hamvait őrző urnával együtt. A sajátos beemelés ennek az űrnek a határokon átnyúló betöltése lehet, utalva a rend egyetemességére. Ugyanakkor a majki Kamalduli Remeteség létrejöttében sem szabad figyelmen kívül hagyni a Rákóczi-szabadságharc szerepét. Az ezzel kapcsolatos történeti kutatások a Kamalduli Szerzetesség honlapján bontakoznak ki, ahol a látogató megnézhet egy filmet a 2014-ben elhunyt R. Várkonyi Ágnessel, és elolvashatja a történész rövid tanulmányát, amely a hallgatás, a magány és a múlt kifejezéseken keresztül kapcsolja össze a francia és a magyar remeteséget. A professzor arra is felhívja a figyelmet, hogy a császárhű alapító testvére, Majk egykori birtokosa, Esterházy Antal Rákóczival együtt élt Rodostóban, valamint hogy az adományozó nemesség is több szálon kapcsolódott a fejedelemhez és az általa vezetett szabadságharchoz.²

2 R. Várkonyi Ágnes: A magyar Grosbois? http://www.majk.hu/images/A_magyar_grosbois.pdf.

A kiállítás – bár első látásra meglepő –, beemeli a legfrissebb kutatásokat a foresteriában látható kiállítások rendszerébe, egyfajta emlékezeti teret alakít ki, amely a kolostor alapításának időszakát helyezi előtérbe. Ha a honlapról elérhető tartalom a kiállításból is elérhetővé válna, a Rákóczi-kiállítás tökéletes alapja lenne a folyosó másik végén megtekinthető Hallgatás ereje című, eredeti műtárgyakat felvonultató tárlatnak, ahol a különböző, egymásba gabalyodó, egymás mellett futó idősíkok a történeti kiállítás kronologikus rendjében egyenesednek ki.

„átadom mindazokat a javakat”

Először a Rákóczi-kiállítástól eltávolodva egy makett segítségével a mögötte kitáruló ablakon keresztül tekinthetünk felülnézetből a soha be nem fejezett remeteségre, hogy utána az eddig megismert történetek, helységek, korszakok mélyére nézhessünk. Méghozzá egy Ottlik Gézától kölcsönzött mottó égisze alatt: „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele.” A Hallgatás ereje kiállítás csaknem white cube-ként metsz ki magának területet a foresteria épületében, jelezve, hogy falai között megváltozik az elbeszélésmód, a térhasználat. A tíz, idézetekkel megjelölt fejezetben végigtekinthetünk a kamalduli rend nemzetközi és hazai történetén, a majki rend alapításának körülményein, dokumentumain, az építkezés és az alapítók történetén, a berendezkedett remeteség működésén, feloszlatásának módján, a száz évvel későbbi vadászkastély és az Esterházy család Majkhoz kapcsolódó emlékein, fotóin, az épületegyüttes 1945 utáni történetén, amelynek zárópontja nem csupán a műemléki védelem alá helyezés, hanem a remeteség restaurálásának mai napig tartó több mint százéves története.

A viszonylag szűk térbe sűrített történet már önmagában is összegzése lenne a korábbi látogatói élményeknek, a kurátorok azonban ennél jóval többre vállalkoztak. Összegyűjtötték és bemutatták a kamalduli rend feloszlatása után szétszóródott egykori berendezés ma még fellelhető darabjait. A különböző egyházi gyűjtemények, könyvtárak tárgyai eredeti pompájukban képezik a kiállítás magját, annak centrális terében. Misepalást, tabernákulum szekrény, gyertyatartók, kelyhek, ereklyék, könyvek idézik fel az egykori Nepomuki Szent János-templom gazdagságát, az adományozó nemesek nagyvonalúságát. A korábbiakkal ellentétben itt egyértelmű az eredeti tárgy és a bemutatott tér, korszak viszonya, amely ezáltal a korábbi élményeket is megerősíti, a helyükre teszi. A teret betölti Kasper Langher pincemester a feloszlatáskor elhangzott, magyarra fordított esküjének a hangja, amely egyúttal mintha a kurátorok hitvallása is lenne: „hűen jelentem, megvallom és hiánytalanul átadom mindazokat a javakat, amelyek a kolostor vagy lelki közösség, isten háza ingó és ingatlanvagyonához (…) tartoznak.” Az idézet tágabb időkeretben is értelmezhető. Az Esterházy család Majkon készült fotói, vadászati emlékei, birtoktérképek, különböző gyűjteményekben őrzött források éppúgy láthatóvá válnak, mint az 1945 utáni időszak eróziójának tárgyi és képi maradványai. A kiállításból eredeti épületmaradványok mentén sétálhatunk ki, hogy visszatérjünk a jelenbe, méghozzá a Kamalduli Remeteség kortárs világába. A tárlatot bezáró doboz külső falán is a hallgatás erejével nézhetünk szembe a Kamalduli szerzetesek – 400 év magányban című kiállítás anyagán keresztül. A krakkói Bielany kolostorába hat lengyel fotóművész költözhetett be, hogy némán, szavak nélkül, a képek erejével láttassa a rend erejét.

Az olvasás ereje

A látványos fotóanyag igazi levezetés, hiszen a Hallgatás ereje című kiállítás nem kíméletes a látogatókkal, amikor a bőséges történeti anyagot megosztja. A tárlat installációja sem pedagógiai, sem pszichológiai szempontból nem könnyíti meg az olvasást: a fekete alapon hátulról megvilágított, sűrű szövegtörzsek egyedi, letisztult látványt kínálnak, ám a látogatóbarátság tekintetében nem a legszerencsésebbek. A kurátorok felnőttként kezelik a magyarul olvasó (más nyelvű felirattal nem találkozunk) látogatót, precízen, jól átgondoltan összegzik a tematikához kapcsolódó legfontosabb ismereteket. Az installációba illeszkedő, elektronikusan megvilágított szövegek szervesen illeszkednek a látványtervbe, jelzik, hogy az itt bemutatott tárgyak, másolatok, fotók az elolvasandó szöveggel együtt tágítják azt az értelmezési mezőt, amely a majki uradalom, remeteség történetét időben és térben, történeti összefüggéseiben is szélesre kívánja tárni. Egyértelmű, hogy melyik szöveg mely tárgycsoporthoz tartozik, látjuk, melyik szövegrész származik a kurátortól, melyik idézet és melyik fordítás. A probléma nem is a leütések száma, hanem inkább annak a gyakorlatnak a hiánya, amely a gazdag információs háló feldolgozását, az egységes szövegstruktúra értelmezését könnyíti meg az olvasási készséggel nem egyformán bíró látogatók számára. A kiállításban, ahol a korábbi idegenvezető szerepét átveszik a betűk, a látogató magára marad. A korábbi kedvesség helyett maradnak a fekete világító táblák, amelyek nem tartják sokáig az összegzés szempontjából kihagyhatatlan kiállítótérben a látogatót. Az anekdotákat és a történeti hitelességet egybeszövő mesélő helyett a betű mögött rejtőzködő történész lesz a narrátor, akinek szenvtelen mondatai előnyben részesítik az adatokat és a forrásokat az összefüggésekkel, könnyedebb sztorikkal szemben. Éppen úgy, mint azok a hangzó forrásanyagok, amelyek a kiállításban felcsendülnek. Pont az hiányzik, amit Yona Friedman a Ludwig Múzeumban 2011-ben megrendezett kiállításán megfogalmazott: „Az itt kiállított tárgyak nem pusztán tárgyak, hanem gondolatok, és a gondolatokhoz fűződő történetek. Gondolják tovább, ez már önökön múlik.” A jelenség nem a majki kiállítás sajátossága, hanem a kortárs történeti muzeológia egyik legnagyobb problémája: hogyan lehet egyszerre megőrizni a hiteles, forrásokon alapuló beszédmódot és felkelteni, a kiállítás végéig lekötni minél szélesebb látogatói közönség figyelmét? A megoldás semmiképp sem a szövegek méretének a csökkentése. A kiállításszövegek elkészítésének ma már könyvtárnyi szakirodalma van, amelynek alapja az a belátás, hogy akár a falon, akár egy installációba beillesztve, máshogy viszonyulunk a betűkhöz, mint egy könyvben, újságban vagy akár a képernyőn.³

3 Frazon Zsófia: Betű a falon. http://magyarmuzeumok.hu/tema/1589_betu_a_falon.

A nemzetközi muzeológiai gyakorlat eredményei olyan kísérleteken nyugodnak, amelyek egyszerre vizsgálják a szövegek hatékony képi megjelenítésének (betűméret és típus, tördelés, sorköz, soresés stb.) és a betűbe öntött üzenetek stílusának, fordulatainak, műfajának, szerkezetének legjobb megoldásait.⁴

4 Evelyn Dawid–Robert Schlesinger (Hg.): Texte in Museen und Ausstellungen. Ein Praxisleitfaden (2. Auflage 2012). Az alábbi ausztrál összeállítás bibliográfiája is érdekes: Writing text and labels. http://australianmuseum.net.au/writing-text-and-labels.

A témát a múzeumokat, kiállításokat, örökségi helyszíneket is érintő kommunikációelméleti elemzések sem hagyják érintetlenül. Egyértelmű, hogy ezek a kulturális intézmények minden vonatkozásukban kommunikálnak: az épülettől, a bemutatott tárgyaktól kezdve a frontszemélyzeten át a kiállításban olvasható szövegekig. Mára elavultak azok a modellek, amelyek a látogatót üres zsákként kezelik, akit meg kell tölteni információval vagy épp be kell oltani az üzenettel. A 21. század múzeumai, örökségi helyszínei már dialógusban, interakcióban gondolkodnak, amikor a muzeológusok és a látogatók egyaránt hozzájárulnak a jelentések létrehozásához és megosztásához. A lineáris és egyirányú kommunikációt felváltja az eszmecsere, a vita, többszólamúságot alkalmaznak az értelmezésben és a magyarázó szövegekben. A múzeumok szakemberei tisztában vannak azzal, hogy a tárgyak, helyszínek, műalkotások értelmezése függ a befogadó személyes tudásától, tapasztalataitól, értékrendjétől és érzelmeitől.⁵

5 Rhiannon Mason: Múzeumok, galériák, kulturális örökség. In: Múzeumelmélet. A képzeletbeli múzeumtól a hálózati múzeumig. Szerkesztette: Palkó Gábor, Bp. 2012. 127–154.

A majki Kamalduli Remeteség felújításának első ütemétől nem idegen ez a szemlélet: érintetlenül hagyták a helyszín használatának bevett szokásait, tovább élnek a zarándokszállások, nem háborgatja senki azokat, akik a Szent György-vonalak kereszteződésben gyógyulnak, nem veszett el a szerzetesházak jól ismert arculata, nem épült újjá a templomrom. A kastélyépületben viszont olyan történetek is kibomlottak, amelyek eddig csak véletlenszerűen jelentek meg az idegenvezetők elbeszéléseiben. II. Rákóczi Ferenc kapcsolata a szerzetesrenddel, a számára biztonságot nyújtó, mára elpusztult remeteség beemelése, az Esterházy család egy 20. századi tagjának a kiemelése, a nem remeteként élő szerzetesek életének bemutatása, meg nem valósult terveik ábrázolása, a hely történetébe beillesztett kávézó, az időszaki kiállítások, a kortárs kitekintést lehetővé tevő lengyel kamalduliakról szóló fotóanyag és az egész komplexum történetét összegző történeti kiállítás sokszólamú műalkotást eredményezett. Még akkor is, ha egyelőre kimaradtak olyan lehetőségek, mint a 19. századi és a 20. századi ipartörténeti epizódok vagy a jogfosztott arisztokrácia életének bemutatása a szocialista Magyarországon. Károlyi Margit és Emma grófnő szűk keretek közé szabott élete a 13-as cellaházban éppúgy kiemelt periódusa lehet majd a birtok történetének, mint a nem sokkal hosszabb ideig működő Kamalduli Remeteségé. Ugyancsak új lehetőségeket tartogat a 19. századi posztómanufaktúra korát feltáró kutatás. Az enteriőrök, az enteriőrökben elhelyezett tablókiállítás, a fotókiállítás, a történeti kiállítás műfajukban és fajsúlyukban is kiegészítik egymást. A különböző szólamok más-más színvonalon íródtak, egyszerre lehetővé téve az ismeretszerzést, kikapcsolódást a különböző hátterű, igényű látogatóknak. Vajon hogyan fogja mindezt kiegészíteni a felújítás második üteme?