„Ez a tárlat az életműre vonatkozó esszenciális kijelentés”
Interjú a Budapesten kiállító Günther Ueckerrel
MúzeumCafé 34.
Nagyszabású kiállítása nyílt december közepén a Szépművészeti Múzeumban Günther Ueckernek, a világhírű német képzőművésznek. A tárlatot visszatérésnek is tekinthetjük, hiszen nem ez az első alkalom, amikor Uecker Magyarországon kiállít. Szerepelt 1977-ben a Szépművészeti Múzeumban a Művészeti irányzatok az NSZK-ban 1945 után című csoportos kiállításon, önálló tárlata volt később a Magyar Nemzeti Galériában és további magyarországi múzeumokban Pécsen és Veszprémben. Két éve kiállított a Szépművészeti Art on Lake című csoportos tárlatán, és a múzeum 20. századi és kortárs állandó kiállításán is szerepel egy alkotása, amely a gyűjtemény legnagyobb büszkeségei közé tartozik. Uecker régi barátságot ápol a magyarországi művészeti színtér fontos alkotóival, gyakori látogatója a hazai múzeumoknak. Mostani budapesti kiállításának megnyitója után nemcsak régi magyarországi emlékeit elevenítette fel, hanem a Cézanne-kiállításról és a múzeum gyűjteményéről is megosztotta a gondolatait lapunkkal.
– Milyen emlékei vannak első budapesti látogatásáról, mennyit változott a város 1977 óta?
Budapestre mint nemzetközi nagyvárosra emlékszem vissza, amelynek karakterét egyaránt meghatározta a történeti tudat és az akkori jelen valósága, ugyanakkor az európai világon belül sajátos önérvényesítéssel is bírt. Igencsak korlátozott lehetőségeik megvalósításán keresztül erre mutattak rá azok a fiatal művészek, akikkel akkoriban találkoztam. Az akkori korlátok nem összevethetők azokkal, amelyeket ma tapasztalunk, ám a jelenlegi nemzeti célkitűzések, amiket én kívülről látok, szintén olyan jelleget öltenek, ami a dolgok korlátozására irányul.
– A minap Bak Imre beszélt nekem arról, hogy először 1965-ben találkozott önnel a stuttgarti Galerie Müllerben. Kikkel ismerkedett meg akkoriban a magyar művészek közül?
Számos jelentős művésszel, Bak Imrén kívül például Nádler Istvánnal és Jovánovics Györggyel. Utóbbival Szöulban is találkoztam, ahol az olimpia idején műalkotásokat készítettünk az Olimpiai Park számára. Lakner Lászlónak már a hetvenes években komoly reputációja volt Hans Mayer düsseldorfi galériájában. Nemcsak a művészettörténészek és a múzeumok világában, hanem a műtárgypiacon is elismerésnek örvendett, és a mai napig megőrizte jelentőségét; néha szoktam látni Berlinben. Nemcsak Magyarországon találkoztam magyar művészekkel, hanem Nürnbergben is vagy Stuttgartban, a Galerie Müllerben. Dieter Honisch Berlinben is bemutatta őket. Honisch akkoriban mentora volt annak a különleges művészi hitelességnek, ami ezt a világot jellemezte. Talán Prágával vethetném mindezt össze. A magyar kultúra és persze a vele szorosan összefüggő Habsburg-világ tradíciójában rejlő önérvényesítő képesség, szabadságvágy, a világra irányuló nyitottság mindig is jellemezte Magyarországot. Az itt létrejövő művek afféle kritikai kijelentésként hatottak, sosem provinciálisnak, hiszen a világ szemlélésének és a határok eltörlésének igényét hordozták.
– Mennyit lehetett tudni Magyarországról és az itteni művészeti világról az akkori Nyugat-Németországban?
Politikai szempontból közelítették meg a kérdést. Amikor az NDK-ban tanultam, Magyarországot természetesen összekapcsolták a történelmi szövetséggel, a nemzetiszocializmus korszakával, a felszabadítás következményeivel, amiket az ember intellektuálisan felfoghatott. A magyarországi ellenállás nagyon hiteles és dicséretre méltó volt az NDK-ból szemlélve, ez tette ugyanis lehetővé, hogy az NSZK-ba emigrált keletnémetek itt, a Balatonnál láthassák otthon maradt rokonaikat. Sokat voltam Hévízen, ahol családtagokkal találkozhattam. Mindig nyitva állt az ajtó. A barátaimnak volt a Balatonon egy nyaralójuk, gyakran megfordultam ott, csodálatos volt ez a római karakterű vidék, forró vizű forrásokkal és nagyszerű borokkal. Szívesen emlékszem az első találkozásaimra az itteni emberekkel.
– Térjünk rá a Szépművészeti Múzeumban rendezett kiállítására. Gyakran reflektál műveinek építészeti közegére, például a Velencei Biennálén a német pavilon egyik oszlopát szögekkel borította be. Itt a Szépművészeti Múzeum épületében számos historizáló téregység található, kiállításának helyszíne, a Dór Csarnok szintén ezek közé tartozik. Szándékában állt reflektálni a térviszonyokra?
Amikor először jártam itt, az oszlopsor még szabadon állt, és még a padló is másmilyen volt. Az első benyomás arra késztetett, hogy valamilyen nagyon durva művet installáljak itt, ami egy ilyen térben érvényesülni tud. Azóta egy oldalfalat is elhelyeztek a csarnokban, ám a tér ezzel együtt is rendkívül igényes maradt. Az első ötletem az volt, hogy készülékeket vagy szoborszerű eszközöket helyezek itt el, egy arzenálhoz hasonlóan, ahol korábban háborús fegyvereket tároltak. Eszembe jut egy két évvel ezelőtti kiállításom Üzbegisztánban. Ott az egész Nemzeti Galériát a rendelkezésemre bocsátották, amit nemrég renováltak. Egy nappal a kiállítás megnyitása után katonai eszközöket helyeztek el a műtárgyak között, ágyúkat, géppuskákat és a Szovjetunióval szembeni függetlenségi törekvéseket hirdető táblákat. Azzal érveltek, hogy fel kell újítaniuk a Hadtörténeti Múzeumot, és nem tudták máshol elhelyezni ezeket a tárgyakat. Mintegy megszüntették a kiállítást, de ezáltal az mégis erősebbé vált. Akként is bánhat az ember a szobrokkal, mintha valamit egy fegyvertárba vinne. Ha belépünk a kiállítótérbe, az eszközök testközelben vannak, és úgy is tekinthetünk rájuk, mint evőeszközökre. Ehet velük az ember, ám ha messziről tekint rájuk, ahogy az asztalon fekszenek, nincs semmilyen funkciójuk. Valahogy így „hozzuk használatba” a szobrokat is.
– Peter Baum, aki 1973-tól 2003-ig volt a linzi Lentos Museum igazgatója, és azóta a Museum Liaunig művészeti vezetője, a kiállítóteret egy katedrálishoz hasonlította…
Igen, ez nagyon különös. Beszélgettem erről művészekkel. Klimó Károly például úgy fogalmazott, hogy ez számára egy „spirituális tér”. Mindez persze nélkülözi azt a pátoszt, amit egy ilyen tér hordozhat, így sikerült megőrizni az egyes művek individualitását, kifejezőerejét. A művek válogatása során egy meggyőző, szimbiotikus erőt, összhangot hoztunk létre.
– A tárlat kontextusa is érdekes, hiszen vele szemben látható a múzeum nagy időszaki kiállítása, amely Cézanne és a régi mesterek viszonyát vizsgálja. Mi a véleménye Cézanne életművéről, és milyen viszony fűzi a „múzeumi művészethez”?
Az első gondolat, ami a Cézanne-kiállításon eszembe jutott: a felvilágosodás. A legjobb értelemben vett, legnagyobb körültekintéssel és belátással gyakorolt felvilágosodás jelenik meg ennek a roppant jelentős festőnek a munkafolyamatában. Továbbá felidéződtek bennem azok az autonómiára irányuló törekvések is, amelyek Cézanne szövegeiben is olvashatók, és már Schopenhauernál és Nietzschénél is jelen voltak; ahogy az Így szólott Zarathusztrában olvassuk: „még káosz kell legyen abban, aki táncoló csillagnak akar életet adni.” Ez Cézanne-nal is összefüggésbe hozható. A 19. században az egyházi kánon dominanciájától való megszabadulás után áttörés érzékelhető a művészet és a komponálás terén, mindez a radikális és fanatikus Wagnernál, az anarchista Mihail Bakunyin rajongójánál láthatóvá és hallhatóvá is vált. Hasonló tapasztalható Cézanne-nál a század végén, ám mindez a filozófiában már 1832-ben elkezdődött, Párizstól keletre, az első közép-európai forradalmak előtt. Ez tűnik fel nekem, amikor a Cézanne-kiállítást szemlélem, ez a fajta radikális beismerése az emberi hitelességnek a művészi alkotás durva eszközeivel. A közeget, a budapesti gyűjteményt pedig olyan gyűjteményekkel vethetném össze, mint a Pradóé, amelyről mindig azt gondolom, hogy a „fekete múzeuma”, amennyiben Afrika „előtt” van, az pedig már egy másik kontinens – felismerhető benne a muszlim kultúra, egyaránt érintett az arab világ absztraháló hajlamától és a keresztény emancipációtól, miközben a mediterrán, a perzsa és a mezopotámiai kultúra is inspirálta. Ezt gondolom a saját tevékenységemről, és ehhez is mérem magam: megpróbálok ilyen nagyvonalúan gondolkodni és táplálkozni. Hiszen a képtábla éppen olyan, mint az asztaltábla, amikor az ember ebédet készít. A műveimet mindig a földre fektetett táblán hozom létre, sosem látom, mit csinálok, csak amikor végül felállítom, és akkor el kell fogadnom a végeredményt. Eleinte azt gondoltam: „Sehogyan se jó, amit csináltam! Nem fogadom el.” Azt gondoltam, mindezt a saját akaratom és képzelőerőm szerint formáltam, ám ez hazugság volt. Meg akartam csinálni újra, vagy legalábbis valami hasonlót, ám beláttam, abban a pillanatban találja meg az ember a saját eredetiségét, amikor kész elfogadni azt, amit a hibákkal együtt előállított. Ez érezhető a műveimen is: leplezetlenek, pőrék, jelenvalók és láthatók.
– A Szépművészeti Múzeum elsősorban a régi gyűjteményeiben őrzött munkákról híres. Melyik régi mesterek a legfontosabbak az ön számára?
Egy ilyen válogatás mindig kizárólag szubjektív lehet. A Szépművészeti Múzeum gyűjteményi kiállítása mindig egy újabb látogatásra inspirál. Már négyszer vagy ötször voltam Magyarországon. Leginkább talán az esztergomi Keresztény Múzeum kiállítása érintett meg, ahol, úgy érzem, a hússal „hitelesített” igazság ismerhető fel a műalkotásokon. Kiváló művek, amelyeket egy érsek (Simor János – F. D.) gyűjtött össze a 19. században. A legmélyebben megrendítettek, és ez napjainkig jelentősen inspirálja az életművemet. Még akkor is, ha a tárgyak őrzik egy megbélyegzett templomtér elpusztításának vagy egy szobor megsemmisítésének a nyomait.
– A budapesti kiállításra visszatérve: úgy érzi, hogy tekinthető a tárlat retrospektívnek? Beszéljen a művek kiválasztásának folyamatáról!
A kiállítás anyagát Alexander Tolnay válogatta, nagy szeretettel, ugyanakkor megfontoltan, hogy összekapcsolja a különböző dolgokat, talán személyes útjára is utalva: elhagyta Magyarországot, ahová ezúttal visszatért. Tolnay látja, miképpen gondolkodom, látja a műveket a maguk sűrűségében. A tárlat olyan, mint kurátorként megfogalmazott művészeti igényeinek esszenciális tere. Én őt követtem. Csak egy-egy ponton korrigáltam, mivel néhány mű, amelyeket hamarosan Velencében mutatok be, nem áll rendelkezésre. Ettől eltekintve ő állította össze az anyagot, és örülök annak, ahogyan az jelenleg látható. A kiállítást kifejezetten Budapestnek, ennek a múzeumnak állítottuk össze, és ez Tolnay koncepciójának is része. Csak néhány mű látható itt, szóval ez a tárlat nem tekinthető retrospektívnek, ám sajátos szimbiózisnak, az életműre vonatkozó esszenciális kijelentésnek igen.
– Művein gyakran jelennek meg egyetemes problémák, kataklizmák, az emberek szenvedése, az emlékezetmunka folyamata és hasonló kérdések. Olykor egészen konkrét jelenségeket vizsgál, mint a csernobili katasztrófát, a holokauszt traumáját vagy az indiánok helyzetét. Vannak ma olyan jelenségek, amelyeket fel szeretne dolgozni?
Igen, éppen a közepén vagyok egy ilyennek. Nemrég volt Teheránban egy kiállításom, amelynek címe Sérülések-Kötelékek (Verletzungen-Verbindungen), tárgya az ember megsértése az ember által. Ezzel korábbi kiállításaimat folytattam, amelyeket nemsokára egy New York-i bemutató követ majd. A falon az emberek megsértésére, megsebesítésére vonatkozó bibliai szavak olvashatók, mindig más nyelven. A Teheránban alkalmazott perzsa, fárszi írást New Yorkban arab betűk váltják majd fel. Korábban kiállítottam Kairóban, Casablancában, Üzbegisztánban, Bakuban, Mongóliában, öt különböző helyen Kínában… Foglalkoztatnak a kulturális tér jelenlegi folyamatai, az ázsiai és elő-ázsiai területek különösen; ez teljesen megfelelő téma a számomra.
– Mik a tervei a közeljövőre?
Jelenleg egy Hafisról szóló könyvön dolgozom. Az arab világ nagyon izgat, nem pusztán a szellemi-poétikai ereje, hanem a veszély miatt is, ami abból származhat, hogy a konfliktusainkat nem oldjuk meg, és nem válik az a másság, az idegen felé irányuló elfogadássá. Jelenleg nagy kihívást jelent ez az életet megőrző tevékenység, amiképpen az is, hogy a határok elmosódásán túllátva meglássuk, mi történik a világban, nemcsak az internetes, mai modern kommunikáción keresztül, hanem a változásokat közvetlenül is figyelve. Nem az a megoldás, hogy katonákat küldenünk valahová, hanem oda kell utaznunk fegyverek nélkül. Ez igen fontos.