A felnőttképzés paradigmája a múzeumi kultúra-közvetítésben
MúzeumCafé 18.
Hazánkban nemzetközi szintű a múzeumpedagógia elmélete, és ugyanilyen szintű képzés és gyakorlat folyik. Az ez irányú hazai tevékenység az európai múzeumi élmezőny színvonalához közelítő, egyben a magyar muzeológia „húzóágazata”. Kitűnő elméleti és gyakorlati szakembereink vannak, akik vagy a múzeumirányítás területén, vagy oktatóként-kutatóként, vagy gyakorló muzeológusokként végeznek jelentős munkát; Vígh Annamária, Káldy Mária, Vásárhelyi Tamás, Foghtűy Krisztina, Hemrik László, Pató Mária, Koltai Zsuzsa nevét külön is megemlítjük.
Korek József leírása szerint „a múzeumpedagógia külön diszciplína a pedagógia határterületén, elsősorban a tanulók és a felnőttek aktivizálása érdekében tevékenykedik”. A múzeumandragó-giai gondolkodást tulajdonképpen a másként, de tudományrendszertanban gondolkodó andragógus muzeológusok, az alternatív szisztémákban gondolkodó szakmuzeológusok, a Kriston Vízi József által vezetett Timpnet Műhely indították útjára a magyar muzeológián belül, mivel a felnőttek múzeumi aktivizálását a múzeumandragógusok nem a múzeumpedagógiai, hanem a múzeumandragógia diszciplína rendszertani keretei között tartották realizálhatónak.
A múzeumpedagógia–múzeumandragógia téma nyílt vitáját, az erről folytatott diskurzust az I. Országos Múzeumandragógia Konferencia 2009-ben a Magyar Nyelv Múzeumában a múzeumirányítás, a muzeológus szakma, a magyarországi egyetemek, főiskolák oktatóinak és kutatóinak részvételével elindította, s a konferencia határozata szerint eljárva 2011-ben egy nemzetközi múzeumandragógiai konferencia keretében folytatódik majd az ott megkezdett munka.
A rendszerváltás után eleve hatalmas múzeumtudományi viták zajlottak a magyar muzeológiában, amelyek főtémája az volt, hogy a múzeumi közművelődés/kultúraközvetítés aktivitásának emelkedő tendenciája szükséges arányú-e, vagy „felborítja”, „háttérbe szorítja” a muzeológia szerves fejlődését, szakmai irányait és arányait, egyáltalán a magyarországi múzeumi rendszert. További kérdés, hogy a „túldimenzionált” múzeumpedagógiai, múzeumandragógiai, múzeumi közönségkapcsolati és közönségszolgálati munkák nem a külföldi példák „muzeológiai másolását” jelentik-e, amely teóriák akadályozzák „a korszerű nemzeti kultúra és emlékezet megőrzését és fenntartását”.
A múzeumi szemléletváltással kapcsolatos progresszív minta a szentendrei Skanzen példája. Cseri Miklós lakonikus múzeumfilozófiai tanítást állított fel, amelyet a múzeumi gyakorlatban is megkövetel saját intézményében, és „hirdet” intézményén kívüli szakmai fórumon, országos tanácskozásokon: „A múzeum nem önmagáért való, hanem a közönségért, a múzeumot eltartó társadalomért. Ebből következően nincsenek elsődleges (lásd például gyűjtés, gyűjteményfeldolgozás, alapkutatás, tanulmányírás, esetleg kiállítás) és másodlagos (oktatás, kiállítás, felnőttnevelés, fesztiválok, népszerűsítő kiadványok készítése stb.) funkciók, hanem szerves egység van az egész területen. Az a múzeum sem jó, amelyik csak gyűjt és cikkeket ír, és az ismeretet nem közvetíti a látogatók felé, és természetesen az sem működik jól, amelyik tudományos alap és gyűjtemény nélkül csak közművelődéssel foglalkozik.”
Andragógia, múzeumandragógia, gerontagógia
A magyar tudományos szakmai közösség Durkó Mátyást tekinti a népművelői szakmai képzés megalapítójának, elindítójának, akinek munkájából szervesen fejlődött ki a közművelő, a művelődésszervező, a művelődési és felnőttképzési menedzser szak/szakma, s a Bologna-folyamat kapcsán kialakított tantervek szerint a bachelor fokú andragógus, illetve a master szintű kulturális mediátor, felnőttképzési menedzser szakok. György Péter friss publikációjában fejti ki: „Itt az idő arra, hogy többféle múzeumi szakembert képezzünk együtt, egyszerre: elsősorban MA- és PhD-szinteken, s lehetőség szerint egymással párbeszédben, egymás közvetlen közelében. Mindenekelőtt szükség lenne egy Museum Studies/Museumskunde szak megindítására, ahol az új nemzedékek kreatívan nyomon követhetik azt a társadalomtudományi fordulatot, amely az elmúlt lassan harminc évben a múzeumokkal kapcsolatban végbement.”
A nyolcvanas évektől létezik a felnőttképzés, a felnőttnevelés elmélete és gyakorlata számára az andragógia kifejezés, akkortól, amikor az antropagógia mint nevelésfilozófiai koncepció elfogadottá vált, a pedagógia, andragógia, gerontagógia hármas rendszere kialakult, amikor az embernevelés kiteljesedik az emberi kor egészére. Arra a kérdésre tehát, hogy az andragógia tudomány-e, határozott igennel felelhetünk. Sajátos tárgya és sajátos kutatási módszertana van. De arra, hogy önálló tudomány-e, már csak egy bizonytalanabb nemmel válaszolhatunk. Úgy önálló, ahogy a pedagógia, az andragógia és a gerontagógia önálló tudomány az általános emberneveléshez, az antropagógiához képest. Tehát az embernevelés-tudomány, az antropagógia jelent az egész életen át tartó tanulás elméletének és gyakorlatának vizsgálatával önálló tudományt, a többi ennek az egésznek egymástól lényeges jegyekkel eltérő, saját fogalomkészlettel operáló és bizonyos autonómiával bíró részterülete.
A múzeumandragógia a múzeumok, a muzeális jellegű intézmények, civil közösségek, a kulturális örökség védelmével, őrzésével megbízott szervezetek felnőttképzési, felnőttoktatási, felnőttnevelési tevékenységének lehetőségeit, feltételeit vizsgálja. Azokat a törvényszerűségeket igyekszik feltárni, amelyek intézményes vagy intézményen kívüli múzeumi keretek között hatékonyabbá tehetik a felnőtt egyének és közösségek számára „az élet teljes körére kiterjedő” tanulási, képzési, személyiségfejlesztési eredményeket.
Korunk azt is példázza, hogy a képzés, továbbképzés, átképzés folyamata a felnőtt, sőt még az idős korban is folytatódik. Az élet szülte kényszer hatására számos felnőtt új szakmát választ, a tudomány szakadatlan fejlődése az értelmiségit is állandó továbbképzésre, önképzésre ösztönzi, az idős embert is arra készteti, hogy állandóan művelje magát, hogy partnere tudjon maradni kortársainak, a fiatalabb nemzedékeknek. Az oktatás – legyen az gyermek- vagy felnőttoktatás – fogalmát ma már egyre inkább felváltja a tanulás fogalma. Az egész életen át tartó tanulás négy tanulnivalója („pillére”) az együttélés (learning to live together), a tudás (learning to know), a cselekvés (learning to do) és a levés („élni tanulás”, learning to be). A tanulás komplex rendszerré akkor válik, ha a formális, a nonformális, az informális tanulási folyamat egymást kiegészítő rendszerré alakul.
Múzeumandragógia-paradigma
A múzeumandragógia kiindulási pontnak tekinti, hogy a társadalomtudomány paradigmája olyan elméleti rendszer, amely értelmezi és koherens módon leírja, fogalmi eszközökkel megragadja a változás lényegét, feltárja annak okait és következményeit. Paradigma a koherens elméleti rendszerek összessége, amelyek rendszerbe szervezetten, sajátos nézőpontból értelmezve inter-pretálnak egy meghatározott problémahalmazt. Paradigmaváltás akkor következik be, amikor az ember alapvetően más módon kezd gondolkodni önmagáról, a világról, a világhoz fűződő viszonyáról, ennek megfelelően új valóságot teremtve önmaga számára másként szabályozza a viszonyait. Az időben és térben pontszerűen jelentkező változások egy meghatározott történelmi helyzetben felmerülő problémahalmazra adandó válasz okán rendszerszerűen összekapcsolódnak.
Formális oktatásunk, képzésünk, tanításunk válsághelyzetbe került, legyen szó akár közoktatásról akár felsőoktatásról – de legalábbis még mindig az útkeresés szakaszában tart. Hiábavaló az Európai Unió oktatási koordinációja, a bolognai folyamat komplex rendszere, az oktatási szféra még mindig a nyugati civilizáció érték- és hagyományrendszerére épül, ami természetesnek tűnik ugyan, csakhogy ez az érték- és tudáselsajátítási szisztéma a többpólusú civilizáció világában ma már nem jelent releváns tudást. Az ember „önmaga körüli” világa kitágult: etnikumok, vallások, civilizációk, kultúrák együtt élnek, de köztudottan más-más értékrenddel és eltérő hagyománnyal. A modernizáció következménye, hogy a mai társadalmi rendszereket hívhatjuk „információs társadalomnak”, „tudástársadalomnak”, „innovatív társadalomnak”, „New Age társadalomnak”, „kultúra társadalomnak”, attól függően, hogy a korszak mely tulajdonságát emeljük ki. De az elnevezések sokasága mögött az információs kor komplexitása, multidimenzionalitása húzódik meg; a kort leíró jelzők az immateriális jelleget emelik ki: információ, tudás, innováció, kultúra.
A múzeumi kultúraközvetítést reprezentáló múzeumandragógia nevelésfilozófiai elve, hogy a hét értelemvilág (tudomány, művészet, vallás, erkölcs, jog, politika, gazdaság) egyaránt lehet kiindulópontja a múzeumi közművelődésnek, a múzeumi kultúraközvetítésnek, a kulturális mediációnak.
Globalitás és új paradigma
A transznacionalizmus fogalma a kilencvenes évek elején bukkant fel a társadalomtudományokban, egyrészt a migráció új formáival, másrészt a globalizáció egyes jelenségeivel kapcsolatban. Mára ennek tanulmányozása (transnational studies) – mindenekelőtt a kulturális antropológiában, de más társadalomtudományi diszciplínákban is – meghatározó fontosságú kutatási területté, illetve elméleti megközelítéssé vált.
A globalizáció gondolata által hordozott legmélyebb jelentés: a világ ügyeinek határozatlan, szabálytalan és önműködő karaktere; egy centrum, egy irányítópult, egy ügyvezető iroda hiánya.
Az eddigiekkel szemben az új paradigma néhány állítása: az ember nemcsak biológiai és társadalmi, hanem elsőrendűen szellemi és spirituális lény, már ezért is az anyagi világ nem pusztán fizikai és bioszféra, hanem mindenekelőtt szellemi és transzcendentális természetű valóság, amiből következik, hogy a természeti evolúció mellett-előtt az intelligens tervezettség a meghatározó.
A globalizációval függ össze tehát, hogy új paradigma jelenik meg a múzeumi szférát érintően is, amely a részben verifikált-tudott, részben nem verifikált-hitt ismeretek integritását hangsúlyozza. Az oktatásban pedig egyre inkább az állami kereteket nem ismerő egyetemes tudomány, a „studium generale” transzcendens legitimációja reneszánszának lehetünk tanúi, amely újabb kihívást jelent a múzeumandragógiának.
A múzeumandragógia közösségfejlesztő célja segíteni a felnőtt embert, a felnőtt közösséget a múzeumban abban, hogy az egész életen át történő tanulást gyakorolhassa. Segíteni abban, hogy megismerhesse az emberiség sokféle tudását, a más kultúrák tanításait. A múzeumban felhalmozott tudásbázis adottságaira építetve segíteni abban, hogy megismerje, megértse a kulturális, vallási, civilizációs különbségek lényegét. A múzeumok vállalt feladataikkal hozzájárulhatnak ahhoz, hogy csökkenjenek az előítéletek, az emberek tiszteljék más vallások, más kultúrák, más civilizációk értékeit és hagyományait. A múzeumi rendszer komplex adottságára építve valósíthatja meg azokat a célkitűzéseket, amelyek javíthatják az emberi tudáselsajátítás minőségét – múzeumi szakember, gyűjtemény, kiadvány, kiállítás stb. útján –, a tudatosabb emberi cselekvés pedig lehetőséget teremt a modern elbutulási folyamatok negatív tendenciájának megállításában.
Felhasznált irodalom
Cseri Miklós: Szemléletváltás a múzeumokban. In: Élmény és tudás – Múzeumi szakemberek a közoktatás szolgálatában (szerk.: dr. Bereczki Ibolya–Sághy Ilona). Szentendre, 2010. 97–103. o.
Dinnyei Márton: Beszámoló – Kuhn és a relativizmus. www.matud.iif.hu.
György Péter: Mi a teendő? In: Élmény és tudás… 90–91. o. Kálmán Anikó: Andragógiai módszertan – A felnőttok-tatók kompetenciái. OKKER Oktatási és Kiadói Rt.
Koltai Dénes–Sári Mihály: Durkó Mátyás andragógiai paradigmái, a paradigmák változásai. In: Az illegitim andragógusképzés megteremtője (szerk.: Balipap Ferenc). Bp., 2006. 43–54. o.
Kurta Mihály: Múzeumandragógia – Paradigmaváltás a múzeumi kultúraközvetítésben. In: Nyitott kapukkal. Múzeumok ma – holnap (szerk.: Pató Mária). Nyíregyháza–Szolnok, 2007. 84–96. o.
Uő.: Múzeumandragógia és múzeummediáció-innová-ciós törekvések a múzeumi kultúraközvetítésben. In: Múzeumandragógia (szerk.: Kurta Mihály–Pató Mária). Miskolc–Szentendre, 2010.
Lada László: Esély a továbblépésre – Andragógia, a felnőttkori tanulás-tanítás tudománya. www.eaea.org.
Nagy Andor József: Médiaandragógia. Bp., 2005.
Niedermüller Péter: Transznacionalizmus: elméletek, mítoszok, valóságok. In: Etnikai identitás, politikai lojalitás. Nemzeti és állampolgári kötődések (szerk.: Kovács Nóra–Osvát Anna–Szarka László). MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2005, 52–66. o.
Szatlóczkiné Gajdóczki Zsuzsanna: Aki megpróbálta a lehetetlent. In: Az illegitim andragógusképzés…
Varga Csaba: A régi és az új paradigma. Csipetnyi Só – független evangélikus magazin. www.csipetnyiso.hu