„A fiúkat simán beállítanám kaszálni”
Palya Bea, énekesnő
MúzeumCafé 7.
„Ami én volnék, az mind egy bőröndbe belefér” – énekli Palya Bea új lemezén, a Adieu les complexes-en. Az énekes nem tárgyfüggő, a múzeumokhoz sem a tárgyak felől közelít. Nem vár sokat egy kiállítóhelytől, csupán annyit: lepjék meg. Éppen a tengerhez készült pihenni, amikor beszélgettünk vele, hiszen egy énekesnek is pihentetnie kell a hangszálait. Kedvence múzeuma a Bajor Gizi Színészmúzem, amelyről a MúzeuCafé előző számában írtunk.
„Nem érdekel semmi más, csak az az egy. Aztán inkább beülök egy kávézóba, és figyelem az embereket. A kiállításokkal kapcsolatban ezért nincsenek nagy igényeim, de azt mindenképp elvárom, hogy lepjenek meg. Ha mással nem, akkor a gondos tervezéssel. Mint amilyen mondjuk a Frida Kahlo-kiállítás volt a Tate Modernben.”
„Nem vagyok nagy múzeumlátogató” – szögezi le rögtön Palya Bea, amikor megtudja, hogy a MúzeumCaféba kérek tőle interjút. Éppen pihenni indul a tenger mellé, azt mondja, most azt a korszakát éli, amikor nem akar semmilyen kulturális élményt, a természet érdekli, az állatok, a tenger, a búvárkodás. „Rengeteget koncerteztem, sok interjút adtam, túlságosan sokfelé kellett megnyílnom, most azt érzem, feltöltődésre van szükségem. Ilyenkor egy ideig nem vágyom semmire, nem akarok több információt, élményt, csak nyugalmat szeretnék” – teszi hozzá. Ezért utazik a tengerpartra: azt mondja, a tenger kékségétől, nagyságától megváltozik a figyelem minősége. Nézegeti a kavicsok színét, búvárkodik. „A városok most kevésbé beszédesek számomra, természetet, vizet szeretnék látni, biztos azért, mert túl nagy tűz lobog bennem, el szeretném oltani.” Így hát nyilván az sem véletlen, hogy amikor a kedvenc múzeumáról kérdezem, először a párizsi oceanográfiai múzeumot említi. Majd hozzáteszi, hogy a kedvenc kiállítótere mégis inkább a Bajor Gizi Színészmúzeum. „Tavaly jártam ott először, koncertet adtunk, és rögtön beleszerettem azokba a fura terekbe, az épülethez tartozó álomkertbe.” És persze az íróasztalokon heverő szerelmeslevelekbe, az azokból megelevenedő életekbe.
A régi korok tárgyi emlékei azonban kevésbé hozzák lázba; azt mondja, bele tud feledkezni ugyan egy-egy szépen megmunkált bútor mintáiba, és akár még egy történelmi tárlat érdekes, aprólékos részletébe is, de szívesebben néz művészeti kiállítást. Ő ezt a tárgyakhoz való viszonyával magyarázza. „Sosem volt sok holmim. Gyerekkoromban kevés játékom volt, később pedig kollégista lettem, ahova az ember amúgy is csak legszükségesebbeket viszi magával. Aztán albérletről albérletbe kerültem, ahol nemcsak a saját cuccaimmal kellett együtt élnem, hanem azokkal is, amelyeket mások hagytak ott. Amikor ez a sok holmi tarthatatlanná vált, nagy szanálást rendeztem, és csak a legszemélyesebbeket, a legfontosabbakat tartottam meg. Hatalmas könnyűséget éreztem, rájöttem, nincs szükségem annyi tárgyra.”
Később ez összekapcsolódott tudatosan kialakított „szegénység-allegóriájával”, mondván, ő egy szabad és független falusi lány, akinek amúgy sem lehet sok mindene, helyette majd belülről építkezik. „Ez aztán nagyon jól sült el, mert Weöres Sándorral és magyar népdalokkal építkezni nagyon jó dolog.” Ha múzeumba megy, akkor sem veszik el a tárgyak bőségében, azt mondja, általában kiszemel egy-egy alkotást, és azt nézi meg alaposan. „Nem érdekel semmi más, csak az az egy. Aztán inkább beülök egy kávézóba, és figyelem az embereket. A kiállításokkal kapcsolatban ezért nincsenek nagy igényeim, de azt mindenképp elvárom, hogy lepjenek meg. Ha mással nem, akkor a gondos tervezéssel. Mint amilyen mondjuk a Frida Kahlo-kiállítás volt a Tate Modernben.” Talán nem véletlen. hogy Frida Kahlo arcképe díszíti Palya Bea otthonának a falát is.
Amikor arról kérdezem, lehet-e olyan tárlatot szervezni, amely a népi kultúrát nem kizárólag a halott anyagon keresztül mutatja be, elgondolkodik. Hiszen ő az élő hang erejével tölti meg a teret, a koncerttermek csarnokát. Ám szerinte lehetne, csak nagyon ki kellene találni. Érthető, hogy ezt mondja, hiszen ő is éppen ezt teszi: élővé tesz egy már-már kihalófélben lévő népdalkincset. Aztán ötletelni kezdünk: ő arra szavaz, hogy olyan kiállítás kellene, amelynek keretében bárki átélheti egy parasztember hétköznapját. „Például a fiúkat simán beállítanám kaszálni. A kaszálás ugyanis egyáltalán nem könnyű. Még édesapám sem tud úgy bánni a kaszával, ahogy nagyapám tudott.” Aztán szóba kerül a tehénfejés, a szövés, az, hogy össze lehetne hozni akár egy fonót is. Szerinte ez a fontos, hogy élő anyaggá váljon az, amiről a legtöbben azt hiszik, már csak emlék, hagyományőrzés.