Fluctuat nec mergitur
A Szépművészeti bővítéséhez
MúzeumCafé 20.
Az előadás [1] címe objektíve nem sugall feltétlen optimizmust. De ha történeti kontextusába visszahelyezzük, vagyis tudjuk, hogy a 16. század óta ez Párizs jelmondata (jelentése: Hánykolódik ugyan a habokon, de nem merül el – A szerk.), akkor az azóta eltelt évszázadok tükrében a devise egyértelműen pozitív tartalmúnak bizonyul. A címválasztás persze nem véletlen. Ugyanis meggyőződésem szerint a múzeumbővítés apropójából ismételten érdemes vigyázó szemünket Párizsra vetni, s felidézni a Grand Louvre-projekt egynémely tanulságát.
Csaknem negyedszázadon keresztül voltam a Szépművészeti Múzeum munkatársa: segédmuzeológusként kezdtem, főigazgató-helyettesként fejeztem be ottani pályámat. A Nemzeti Múzeumból kerültem át, az 1960-as évek egyik sztárolt intézményéből, amelynek azonban a szellemi és a tudományos légköre is lényegesen rosszabb volt a Szépművészetiénél. Csak néhány nevet említenék a kivételes atmoszféra érzékeltetésére: Genthon István, Balogh Jolán, Radocsay Dénes, Fenyő Iván. És természetesen nem feledkezem meg mesteremről, Szilágyi János Györgyről sem, aki ma is fáradhatatlanul dolgozik.
Ugyanakkor az intézmény – finoman szólva – nem volt az akkori kultúrpolitika kedvezményezettje, annak ellenére sem, hogy Kádár János bizonyos rendszerességgel magánlátogatást tett a Régi Képtárban. Zárójelben megjegyzem, hogy François Mitterrand, akinek a Louvre képei közül kedvence volt Fouquet VII. Károly portréja és Guardi velencei Zani Polo tere, köztársasági elnökké választása után, 1981-ben egyik első döntéseként határozta el a Grand Louvre megvalósítását. De, nem erőltetve valamiféle amúgy is utópisztikus összehasonlítást, a Szépművészeti Múzeum akkori politikai beágyazottságát mindössze a következő példákkal illusztrálnám. A Magyar Népköztársaság magas rangú vendégeinek programjába a Régi Képtár világhírű képeinek megtekintése akkor kerülhetett be, ha ők ezt kifejezetten kérték. Ez volt a helyzet például Helmut Schmidt kancellárral. Aligha véletlen, hogy az UNESCO Museum című folyóirata 1983. évi, a magyarországi muzeológiának szentelt számában a Szépművészeti Múzeumról jóformán szó sem esett. Az ilyenfajta szimptomatikus eseteknél jóval tanulságosabb a második példa. 1983 novemberében, a képrablás éjszakáján Garas Klára főigazgató alapos és meggyőző demonstrációja nyomán villámcsapásként érte az állami vezetőket az az információ, hogy a múzeum szinte felbecsülhetetlen értékeket őriz, amelyek per absurdum eltűnhetnek az országból. A szcenárió pikantériája az volt, hogy a rablás felfedezése után kiérkező alacsonyabb rangú rendőrök a dollármilliók hallatán riasztották főnökeiket, hogy azután hamarosan a belügyminiszter is a helyszínre érkezzen. Vagyis ennek az eseménynek kellett bekövetkeznie, hogy reflektorfénybe kerüljön az egyik legjelentősebb magyar közgyűjtemény állapota, és hogy lassan megérlelődjön a felismerés, miszerint nem elég nyakra-főre szaporítani a múzeumokat, hanem ezeket az államnak kötelessége fenntartani is.
Hosszasan lehetne felidézni az épület állapotából adódó vészhelyzeteket, amelyek a gyűjteményeket fenyegették. Nyári záporok idején festett egyiptomi fakoporsókra ömlött a víz, a raktárban jóformán nem volt száraz terület, hóolvadáskor áztak a kiállítások… folytathatnám. A rablás után főigazgató-helyettesként egy ilyen katasztrófa alkalmával kihívtam a televíziót. Másnap a minisztériumi „magas szint” felelősségre vont, kérdvén, ki engedélyezte a nyilatkozatot. Hát ennyit a műtárgyvédelemről…
Mindenesetre az 1970-es és 80-as évek Szépművészeti Múzeuma is szemléletes példa lehet arra, hogy hogyan lehet egy magyar intézményt a szakadékba lavírozni, hogy azután onnan próbáljunk meg kievickélni. Úgy látszik, nálunk leginkább ezt jelenti a „fluctuat nec mergitur”.
Pedig a magától értetődően összehasonlíthatatlanul jobb louvre-beli állapotokat is sokan és gyakran kritizálták, már 1801 óta, amikor egy bizonyos Von Kleist szégyenletesnek nevezte, ahogyan ott a műtárgyakat kezelik. De mellőzve a részleteket, térjünk vissza a Grand Louvre-hoz. Mitterrand elmondása szerint személyes indítéka – saját szavaival – „a kényelmetlen és csodálatos múzeum” felfedezése és alapos megismerése volt, ami szinte gyerekkora óta érlelte benne a változtatás, az átalakítás gondolatát. Lehet megmosolyogni ezeket a politikusi vallomásokat, de a szavak és a tettek relációjában mégiscsak az a döntő, hogy Franciaország első embereként egyik legelső dolga volt ezt az álmot megvalósítani.
Nos, mint tudjuk, 1987-ben a Szépművészeti Múzeum rekonstrukciója is megindult. Talán szentségtörésnek tűnhet az utóbbit a Francia Királyság egyik központjában létrejött világelső múzeum átalakulásával összehasonlítani. De annyiban talán nem képtelenség, hogy a Hősök terén emelt épület sem egészen annak épült, mint ami lett belőle. Köztudott, hogy az eredeti szándék szerint a szobrászat történetét tetemes költséggel beszerzett gipszmásolatokkal mutatták itt be. Ezek azután az új gyűjtemények létrejötte, illetve a régiek örvendetes gyarapodása miatt fokozatosan kiszorultak eredeti helyükről, a Reneszánsz és a Barokk Csarnokból.
A Dór, a Ión és a Pergamon Csarnok kiürítése már az én antik osztálybeli ténykedésem idejére esett. Nem tagadom, hogy fájó szívvel vettem részt a gipszek eltávolításában, hiszen Budapesten – legalábbis elvben –, ha csak másolatban is, de együtt voltak a Parthenón-szobrok, amelyek eredeti darabjai köztudottan szétszóródtak Athén, London, Párizs és más városok gyűjteményei között. Sajnos a kópiák sorsa (a tatai zsinagógában kiállított értelmetlen válogatás, illetve a komáromi kazamatákban rohadó hatalmas anyag) a legpesszimistább várakozásokat is meghaladta. (És még képesek voltunk Tatával az említett UNESCO-folyóiratban dicsekedni!) Nem hiszem, hogy van realitása annak az ötletnek, amely a Román Csarnokból kialakítandó gypszothékával az elmúlt időt úgymond láthatóvá szeretné tenni. Egyfelől aligha lehet a Román Csarnokot eredeti állapotába visszaállítani, másfelől pedig az igazi probléma az, hogy a gipszgyűjtemény, amelynek tudományos és oktatási értéke óriási, megmenthető lesz-e a következő generációk számára. Ennek felmérése, netán „beárazása” is megérne egy misét…
Na de vissza az 1980-as évekhez. Ott álltak tehát a gipsztelenített csarnokok, a csontvázként árválkodó építészeti keret. Ráadásul a Dór Csarnokot magasságában két részre osztotta az Antik, illetve az Egyiptomi raktár. Az előbbiben a lépcsős stylobatésból kinövő oszlopok alsó fele volt csak látható. Antikosként némi derűvel konstatáltam, hogy a rekonstrukciót előkészítő építészek némelyike nem tudta, hogy a dór oszlop így is felismerhető, minthogy – szemben a iónnal vagy a korinthoszival – nincs bázisa, azaz lábazata.
Tagadhatatlan tehát, hogy az épület földszintje lecsupaszított építészeti megjelenésében a múzeum múltjának a dokumentuma, még akkor is, ha badarság volna bármi máshoz, akár a Louvre építési periódusaihoz hasonlítgatni. Zárójelben mégis megemlítem a Grand Louvre-ba belefoglalt középkori maradványokat, Philippe Auguste erődítményét, illetve V. Károly kastély-palotáját, amelyek újbóli kiásása – első feltárásuk a 19. században történt meg – Michel Fleury és Venceslas Kruta irányításával a projekt keretében valósult meg. (Sokat lehetne beszélni a vállalkozást kísérő szakmai és politikai vitákról, amelyeknek – konzulensként, mint az École Pratique des Hautes Études kutatási igazgatója – nemegyszer tanúja lehettem.) A döntő szót Mitterrand egyetértésével mindig Pei mondta ki, akinek a párizsi tevékenykedése körül immár vándoranekdoták alakultak ki. Sajnos a Hősök tere alatt legfeljebb források felfedezésére lehet számítani…
Talán nem kell részletesebben kifejtenem, hogy a Szépművészeti Múzeumnak a másolatok stílusához alkalmazkodó csarnokai milyen elvi és gyakorlati akadályai a kiállításrendezésnek. Fennmaradásuk végül is a rekonstrukciós koncepció része lett. Ebben nagy szerepe volt egy olasz építésznek, Franco Minissinek, aki a muzeológiában az 1950-es évek elején tette le a névjegyét, amikor Rómában a Villa Giulia etruszk múzeumát megtervezte. III. Gyula pápának (pápaként 1550–1555) kora egyik legszebb épületét köszönhetjük, amelynek kivitelezésében Michelangelo, Vasari, Vignola és Ammanato vállalt szerepet, díszítését pedig főleg a Zuccari testvérek kivitelezték. A villa 1889 óta múzeumi célokat szolgált, majd az 1950-es évek elején indult meg Minissi-féle átalakítása, úgy is mondhatnánk, az épület kibelezése, amit a programban kellő eleganciával úgy fogalmaztak meg: „spazio auto-nomo inserito nello spazio architettonico dell’—ambiente.”
A híres olasz érkezését – Merényi főigazgató hívta meg – az a várakozás, mi több: remény előzte meg, hogy a Szépművészeti Múzeum épülete esetében is valami radikális belső átépítést proponál majd. Nos, csalódni kellett: Minissi a meglévő építészeti adottságok, ha úgy tetszik, a csontváz megőrzése mellett érvelt. A „miért”-re mindenféle magyarázatok születtek, ennek boncolgatásába itt nem mennék bele. Mindenesetre az 1950-es és az 1980-as évek között a műemlékvédelem folyóján Európában sok víz lefolyt, s ugyanabba a folyóba köztudottan kétszer nem lehet belelépni. De nem hárítható Minissire – akinek látogatását a múzeumon kívül diszkrét homály fedte – a Mojzer–Mányi-féle rekonstrukciónak a Szépművészeti Múzeum föld feletti traktusait illető koncepciója. Ugyanakkor azonban, s az előzőtől nem függetlenül, nyilvánvalóvá vált, hogy érdemi terjeszkedésre, új kiállítások részére és a látogatók megfelelő kiszolgálására gyakorlatilag csak a föld alatt van lehetőség. Az irány jónak, az eredmény azonban – főleg a III. évezred első évtizedének nagy tömegeket a múzeumba csábító kiállításainak tapasztalatai alapján – elégtelennek bizonyult.
Így jutottunk el a bővítésnek az európai uniós programok közé felvett időszakába, vagyis napjainkba. A továbbiakban nem a tervek építészeti, illetve műszaki vonatkozásaira, hanem a bővítéssel közvetve vagy közvetlenül összefüggő stratégiai kérdésekre szeretnék röviden kitérni.
Minthogy az időszaki kiállítások terei és a közönség kiszolgálását célzó helyiségek a Hősök tere alá kerülnek, nyilvánvalóan új helyzet adódik a „régi” épület hasznosítását s ezzel együtt az állandó kiállítások, raktárak, restaurátor-műhelyek radikális átszervezését illetően is.
Amikor François Mitterrand a Grand Louvre küldetéséről beszélt, amelynek megvalósulását szinte lépésről lépésre nyomon követte, segítette, sőt – talán nem túlzó a kifejezés – ellenőrizte, első helyen a múzeumlátogatás körülményeinek radikális megjavítását említette. Ebben a tekintetben a Szépművészeti Múzeumban a közelmúltban már jelentős változások történtek, s a bővítés nyilván a legkényesebb igényeket is ki fogja elégíteni. Az elnök gondolatmenetében a közönségszolgálat kérdése után a gyűjtemények lehető legteljesebb hozzáférhetősége biztosításának az igénye következett, nem feledkezve meg a szerzeményezésről, amely a váratlan szellemi élmény meglepetésével képes megajándékozni a látogatót.
Ebben a kontextusban idézném Pierre Rosenberget, aki az 1980-as és 90-es évek fordulóján még nem a Louvre-t, hanem annak képtárát igazgatta. A projekt összefüggésében elismerte, hogy sok támadás érte a múzeumot a raktárakban rejtőző mesterművek miatt, s elmondta, milyen hihetetlen kihívás volt a tudományos stáb számára az új állandó kiállítások megtervezése, majd megvalósítása. Az utóbbiban Pei állandó és nélkülözhetetlen partner volt, s nem egy terem az ő jelképes szignatúráját is viseli. A múzeumi szakemberek figyelmébe ajánlom például a Rubens-csarnok újjászületésének krónikáját, amely bemutatja a felvetődő esztétikai, technikai (világítás) és műemléki problémák megoldásának lehetőségeit, illetve határait. Ennek a Szépművészeti Múzeum régi épülete szempontjából jelentős aktualitása lehet.
Rosenberg hangsúlyozza, hogy ebben a dialógusban egyenrangú partner a conservateur, azaz a művészettörténész, aki semmi esetre sem hivatalnok, hanem mindenekelőtt tudós, aki a legfrissebb kutatási eredmények birtokában dönt a kiállítás és nem utolsósorban a szerzeményezés kérdéseiben. Ugyanakkor a conservateur akkor képes múzeuma reputációjához hozzájárulni, ha rendszeresen publikál, ha munkájának eredményei eljutnak a nagyközönségig. Rosenberg figyelmeztet: Franciaországban és másutt is a múzeumok jövőjét fenyegeti az, ha a művészettörténész-muzeológus szerepét lebecsülik, netán különböző megfontolásokból nem szakemberrel helyettesítik. Michel Laclotte, a Louvre akkori főigazgatója is hasonlóképpen érvelt, kiemelve ezen túl a múzeumok szerepét a vizuális nevelés terén, s elutasítva azt a törekvést, amely a Grand Louvre-t valamiféle történeti múzeummá szerette volna átalakítani. Megismétlem: mindennek a Szépművészeti Múzeum szemszögéből nézve fontos üzenetértéke van.
Talán az elmondottak azt is érzékeltetik, hogy megítélésem szerint a Hősök tere alá benyúló építészeti bővítéssel szinte azonos súlyú kihívás a Schickedanz-féle épület funkcióinak újradefiniálása, különös tekintettel az állandó kiállítások megújulására, illetve új raktárak és restaurátor-műhelyek létesítésére. Örömmel olvastuk az ezekre vonatkozó főigazgatói elképzeléseket, és üdvözöljük az erről kibontakozó vitákat. Nem szabad azonban a döntéseket halogatni, még akkor sem, ha a tervezés egy évtizedet meghaladó távlatban lesz kénytelen gondolkozni.
A Szépművészeti Múzeum az utóbbi évek kiállításainak köszönhetően jelentős nemzetközi visszhangot váltott ki, és tekintélyt szerzett. Most itt az alkalom és a lehetőség, hogy végleg felzárkózzék Európa vezető múzeumaihoz.