Földbe rejtett tallérlelet hódmezővásárhely határából
MúzeumCafé 17.
Évszázadok óta mindennapjaink fontos kelléke a pénz. Mióta használjuk, minden korszakból találkozunk elrejtett éremleletekkel. Hazánk területén a leggyakrabban a tatárjárás (1241–1242) és a törökkor viharos másfél évszázada alatt elásott éremkincsek kerülnek elő.
2009. december 14-én és 15-én a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ leletmentést végzett Hódmezővásárhely Kingéc nevű határrészében, s ennek eredményeként egy 67 darab, 1534 és 1594 között vert ezüsttallérból és egy aranyozott bronzveretből álló leletegyüttes került a múzeum gyűjteményébe. A tárgyak megtalálása a szerencsének köszönhető, mivel a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal nem tart nyilván régészeti lelőhelyet a területen, mi több, a korábbi terepbejárások alkalmával sem bukkantak az értékes veretek nyomára. A muzeológusoknak is csak a terület műszeres (fémdetektoros) vizsgálatának segítségével sikerült megtalálniuk az Európa különböző területei-ről származó ezüstpénzeket. Az első tallérok előkerülésekor értesítettük a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt, és az éremkincs fokozott veszélyeztetettségére, valamint az időjárás kedvezőtlen alakulására tekintettel két nap alatt elvégeztük a leletmentést. A feltáró munkának köszönhetően a leletegyüttes teljesnek tekinthető. A tallérokat egy körülbelül ötszáz négyzetméteres területről, 5-35 centiméteres mélységből, a szántás felső rétegéből gyűjtöttük össze. A leletmentéskor minden egyes tallér helyét rögzítettük és bemértük, az egyes érméket egyedi azonosítóval láttuk el. A leletek között található egy virág alakú aranyozott bronzveret is, amelyből arra következtetünk, hogy a tallérokat egy díszes erszényben helyezhették el. Az éremkincs elrejtésének ez a módja ritka, mivel a pénzeket a legtöbb esetben vala–milyen edényben, korsóban vagy fazékban ásták el. Előkerülésükkor rendszerint ezeknek az edényeknek a töredékei is napvilágot látnak. Hasonló módon történhetett a vagyon elrejtése azokban az esetekben, amikor semmilyen tárolóalkalmatosságra utaló nyom nem kerül elő.
A Hódmezővásárhely-Kingécen talált 67 veretről általánosságban elmondható, hogy néhány kivételtől eltekintve igen jó állapotúak, a hosszabb használat ellenére kevéssé kopottak. Számos hasonló, az 1591 és 1606 között zajlott tizenöt éves háború időszakára keltezhető éremkincset ismerünk az ország különböző területeiről. Ugyancsak 67 darabból áll egy győri tallérlelet, míg Pálmonostorán 150 darab, Balatonfőkajáron 273 darab, Tápé-Malajdokon 339 darab, Esztergom-Szamárhegyen pedig 556 darab tallért tartalmazó lelet került elő. A legrégebbi, tallérokat is tartalmazó bolhói leletben nyolc korai ezüsttallér volt.
Ezek a meghatározott súlyú és finomságú veretek Európa-szerte kedvelt és elfogadott, sokáig használatban lévő fizetőeszközök voltak. Magyarország a 11. szá-zadban csatlakozott a Nyugat-Európában fenn-álló dénárrendszerhez, és ezzel beke-rült a középkori Euró-pa gazdasági vérkeringésébe. A 15. szá-zad vége a tallérkorszak kezdete. Az első értékálló, nagy-méretű ezüstpénzeket (ekkor még guldiner néven) 1484-ben Tirolban verték. Magyarországon 1499-ben készültek az első ilyen veretek, bár ekkor még csak reprezentációs célból, a pénzforgalomban csak az 1530-as években jelentek meg. Az 1540-es évektől egyre nagyobb számban találjuk ezeket a pénzeket a különböző kincsleletekben. A tallér az 1551. évi augsburgi pénzrendelet nyomán 72 ezüstkrajcárt, 24 garast vagy 32 schillinget ért, de aprópénzre átszámított értéke az ezüst árának növekedése és a pénzek ezüsttartalmának csökkenése miatt a 16. század folyamán fokozatosan nőtt. A század második felében egy tallér értéke már 100-110 dénár volt. A különböző pénzverő hatóságok által kibocsátott tallérok pénzlába között nem volt nagy eltérés, ezért a mindennapi forgalomban a különböző tallérveretek egyenértékűnek számítottak.
A pénz alapvető kritériuma, hogy a kibocsátó sze-mélyét, aki szavatolja az értékét, valamilyen formában feltüntessék rajta. Ez lehet az államalakulat neve, címere, az uralkodó portréja. Heraldikai szempontból jelentős változást hozott a tallérok megjelenése a 16. század második felében, mivel a korábbi pénzekkel összehasonlítva nagy felületük az ábrázolások és köriratok sokszínű megjelenítését tette lehetővé. A tallérok előlapján jellegzetesen az uralkodó portréja, hátlapján a címere szerepelt, köriratban a címei felsorolásával. A Habsburg-házi uralkodóinkat koronával vagy császári babérkoszorúval, az erdélyi fejedelmeket általában süvegben és díszpáncélban ábrázolták, kezükben a fejedelmi buzogánnyal, ahogy ez a kingéci éremleletben található tallérokon is megjelenik. Megváltozik a korábbi időszakhoz képest a pénzeken ábrázolt lovagalak jelentése is: a magyar pénzeken a 14–16. században használt, Szent László lovagkirályt ábrázoló lovas alak II. Rudolf pénzein már a mindenkori uralkodó jelképeként tűnik fel. A címerfejlődés némiképp eltért egymástól a Magyar Királyságban és az Erdélyi Fejedelemségben. A királyi pénzeken főleg a Habsburg-tartományok címerei szerepeltek, míg Erdélyben a három nemzet, a magyar, a szász és a székely címereit kombinálták a fejedelem családi címerével. Mivel Magyarországon – Nyugat-Európától eltérően, ahol számos egyházi és világi földesúr szerzett pénzverési jogot – királyi monopólium volt a pénzverés, a leletegyüttesben sokkal többféle külföldi ezüstpénzt találunk.
A lelet összetétele nyomatékosan megerősíti a korabeli pénzforgalomról eddig ismert adatokat: az egykori értékpénzek (aranypénzek és ezüsttallérok) között korlátozás nélkül forogtak belföldi és külföldi veretek. A tallérok összetétele meglehetősen tarka képet mutat, mindemellett az osztrák tartományok és a Német-római Birodalom különféle pénzverő hatóságainak tallérveretei dominálnak benne. Ennek több valószínűsíthető oka van. A hazai veretek alacsony száma egyértel-műen azzal magyarázható, hogy a magyar királyok, akik a legtöbb esetben más címeket is birtokoltak, nem csak a hazai királyi pénzverdékben készíttették ezüst–vereteiket.
A magyarországi királyi pénzverdékben kibocsátott értékpénzek a teljes hazai pénzforgalomhoz viszonyítva kis mennyiségben készültek, illetve a kereskedelem révén épp olyan távolságokra jutottak el, mint a Magyarországon fellelhető külföldi veretek. A külföldi tallérok két fő úton áramlottak a királyi Magyarország területére. Egyrészt az exportált magyar élelmiszerek, elsősorban a lábon hajtott jószágok és a gabona ellenértékeként főként a Duna-menti kereskedelmi úton, másrészt a Magyarország területén harcoló katonák zsoldjaként. A német tallérok egy része származhat a birodalmi gyűléseken a török elleni háború kiadásaihoz megszavazott pénzsegélyekből is.
A kingéci éremlelet összetételét tekintve megegyezik a legtöbb 16. századi hasonló lelettel. Azok közé az elrejtett éremkincsek közé tartozik, amelyek csak úgynevezett értékpénzeket (arany- és ezüstvereteket) tartalmaznak. Az 1534 és 1594 között kibocsátott tallérok származási helye meglehetősen változatos képet mutat. A legtöbb kingéci tallért, összesen 36 darabot, I. Ferdinánd (1503–1564) és II. Rudolf (1552–1612) magyar és cseh király, német-római császár verdéiben készítették. A leletegyüttesben a történelmi Magyarország területéről II. Rudolf Körmöcbányán kibocsátott tallérjait és egy erdélyi, 1593-ban vert Báthory Zsigmond-tallért említhetünk. Ezen kívül Nyugat-Európából számos városi (Thann, Deventer, Kampen, Zwolle, Lübeck, Hamburg), több egyházi (salzburgi érsekség, cambrai érsekség) és a Német-római Császárság fejedelmei (szász és rajnai választófejedelemségek, hohnsteini grófság) által kibocsátott veret található az éremleletben. Az uralkodók tallérjainak sorozatát II. Miksa magyar és cseh király, német-római császár (1527–1576) egyetlen, 1575-ben készült verete egészíti ki. Leletünkben a legfiatalabb darabot II. Rudolf 1594-ben bocsátotta ki. Ebből arra következtethetünk, hogy tulajdonosa nem sokkal 1594 után volt kénytelen elásni vagyonának egy részét.
Arra, hogy pontosan mikor és ki rejthette el a pénzeket, nem tudunk autentikus választ adni. A végvári harcok nyomán 1591-ben kitört tizenöt éves háború a Tiszántúlt sem kímélte. A Szegeden át vezető hadi felvonulási út többször is éreztette hatását a vidéken, ám a háború alatt jelentősebb hadieseményről, csatáról, ostromról az éremkincs helyének közvetlen környezetében nincs tudomásunk. Ennek ellenére a tallérlelet elrejtését alighanem mégis valamilyen a közelben zajló hadművelethez, esetleg portyázó hadak dúlásához köthetjük. 1595-ben a Báthory Zsigmond vezette egyesült erdélyi-havasalföldi-moldvai haderő visszafoglalta az egész vajdaságot. 1596-ban a török szultán, III. Mehmed (1566–1603) százezer főre becsült főserege Szegedről vonult Eger ellen, majd a mezőkeresztesi csata után szintén Szegeden keresztül hagyta el az országot. 1598 szeptemberében a Szaturdzsi Mehmed vezette török seregek Csanádot ostromolták, valamint 1598 novembere és 1599 márciusa között egy hatvanezer főnyi török fősereg táborozott Szegeden. Tehát a rendelkezésre álló adatok alapján a leletegyüttes elrejtésének időpontját 1596 és 1599 között sejthetjük.
Ma már lehetetlen az egykori tulajdonos személyét, társadalmi státusát kideríteni. A 67 ezüsttallér az 1590-es években körülbelül 7300 dénárt vagy 5360 akcsét ért. Ekkor egy könnyűlovas katona havi zsoldja öt tallér volt, vagyis az elásott tallérok értéke egy lovas katona több mint egyévi zsoldjának felel meg. A közeli Lele faluban az 1579-es defterdár 18 magyar adófizető családot említ. Az alapvető dzsizjeadó ötven akcsét tett ki, ami 18 család esetében évi 900 akcse. A feltárt éremkincs értéke ezt az adónemet csaknem hat évig fedezte volna. A lelet összetétele, értéke alapján lehetett kereskedői vagyon, egy falu éves adójára szánt pénzösszeg, egy módosabb gazda vagy egyszerű köznemes összegyűjtött értéke.
A ma múzeumokban őrzött régi pénzérmék általában valamilyen háborús eseménynek köszönhetik fennmaradásukat: hajdani tulajdonosaik az ellenséges katonák vagy a szomszédos földesúr elől a földbe rejtették őket, de már nem tudtak visszamenni értük. A 16–17. században hazánk állandó hadszíntér volt. A korszak éremleletei fontos adatokat szolgáltatnak a gazdaság- és helytörténeti kutatásokhoz. Segítségükkel és a levéltári forrásanyagokat alkotó különféle iratok adatait felhasználva körvonalazható a Kárpát-medence egykori pénzforgalma.