Fordulat a magyar múzeumügyben: a múzeumok új irányítási rendszere (1918–1922)

A 19. század első felében a Habsburg Birodalomban új fajta múzeumeszmény jelent meg: a nemzeti/tartományi múzeum a nemzet szükségleteit és képzését szolgálja, dicsőségét hirdeti, gyűjteményei a nemzet tulajdonában állnak, együttműködik az oktatási intézményekkel, és általában a szülőföld,
a nyelv, az irodalom és a történelem megismertetését, valamint az irodalmi örökség terjesztését szolgálja. A birodalomban először Magyarországon jött létre ilyen múzeum. A Magyar Nemzeti Múzeumot létrehozó-elismerő törvénycikkek még rendszertelenek voltak és hiányosak: elmulasztották az intézmény jogállását rendezni, mert expressis verbis nem mondták ki, hogy nem királyi, hanem rendi oltalom és irányítás alatt álló kulturális intézetről van szó. A korszakban hozott további múzeumi törvények jelentős részben a Nemzeti Múzeum számára adományt tevők nevének megörökítéséről szólnak, az udvar ugyanis kizárólag az összbirodalmi érdekeket szolgáló intézményeket volt hajlandó a királyi kincstárból finanszírozni, így a Nemzeti Múzeum esetében hiányzott az állam által garantált éves intézményi költségvetés. 1867 után a Nemzeti Múzeum költségvetési intézménnyé vált. A szaktudományok kialakulása életre hívta az országos szakági múzeumokat, amelyek valódi háttérbázist jelentettek a régészet, a művészettörténet és a néprajz területén. A korábbi egységes gyűjtőmúzeum eszméje helyébe így a szakági múzeum koncepciója lépett.

¶ Az alapítás egyes esetekben magánkezdeményezéssel történt, az intézményesítés viszont a költségvetési törvényben történt, más esetekben az állam vásárolt meg magángyűjteményeket, és ezekből külön törvénnyel hozott létre új intézményt, de az is előfordult, hogy egy hagyaték megvásárlásakor megvolt ugyan a szándék önálló múzeum alapítására, de az mégsem valósult meg. A dualizmus idején létrehozott különböző múzeumi bizottságok és tanácsok működésére elsősorban
a reprezentáció volt jellemző, munkájuk során éles határvonalat húztak a Nemzeti Múzeum és a vidéki múzeumok között,
a többi országos múzeum működését pedig egyáltalán nem vették figyelembe. Nem volt ágazati törvény, hiányzott az egységes kultúrpolitikai irányítás.¹

„ne parádés palota másolata és pompázó teremgyűjtemény legyen a múzeum, hanem mutassa be a fejlődés történetét”

Múzeumpolitika 1918/19-ben

¶ 1918/1919 múzeumügye sokszor – negatív és pozitív értelemben – túlmisztifikált, de valójában mélységében mindmáig nem teljesen feltárt kutatási téma. Ez az állítás akkor is igaz, ha hozzávesszük, hogy ugyanakkor két olyan szöveggyűjtemény is megjelent évtizedekkel ezelőtt, amelyekben a szerkesztők nem teljeskörűen, de a tárgykör forrásait közzétették.

¶ Az 1959-ben megjelent, a Tanácsköztársaság művelődéspolitikai forrásait közreadó kötet alapos szerkesztői munka eredménye, számunkra azonban most kevésbé hasznosítható, hiszen mindösszesen három, szűkebb értelemben vett mú­zeumi forrást közöl.² Ezek közül viszont kiemelkedő jelentőségű a Forradalmi Kormányzótanács azon rendelete, amelyben a Proletármúzeum (Munkásmozgalom-történeti Múzeum) létrejöttéről rendelkezett. Amint látni fogjuk,
a forrás a Tanácsköztársaság egyetlen törvényi szintű rendelkezése a múzeumügy vonatkozásában.³

¶ 1918/1919 forrongó időszaka korántsem szűkíthető le pusztán a kommün 133 napjára, hiszen a múzeumüggyel kapcsolatos kezdeményezések (ötletek és javaslatok) első változatai már az előző év októberét követően megjelentek. Nem véletlen, hogy a másik, 1967-ben megjelent, kifejezetten múzeumüggyel kapcsolatos, de főként a fővárosi, országos múzeumokra vonatkozó forrásokat közreadó, terjedelmes szöveggyűjtemény ezt az időszakot is vizsgálta.⁴ Gerelyes Ede ráadásul nemcsak a források összegyűjtésére vállalkozott, hanem rövid tanulmányban értékelte is az időszak múzeumügyét. Évtizedekig ez a szöveggyűjtemény és összefoglalás volt minden további kiadvány (például a Korek József muzeológiai tankönyvében olvasható fejezet⁵) alapja – tulajdonképpen ma sincs másképp.

A Magyar Nemzeti Múzeum, 1875
Fortepan
85

¶ 2010-ben egy nagyobb időszakot összefoglaló írásban Feitl Írisz vállalkozott arra, hogy röviden bemutassa a Tanácsköztársaság múzeumügyét – az ezt megelőző népköztársasági időszak viszont említést sem kap.⁶ Értékelése érdemben nem tér el
a korábbi, már említett két szöveggyűjteményt szerkesztői, illetve az azokat használó szerzők konklúziójától: „A Tanácsköztársaságban a műkincseket, a múzeumot, a kultúrpolitikát állami ügynek tekintették. Ekkor jelent meg Magyarországon az állami múzeumpolitika, centrális formában, de ugyanakkor szakmai alapokon nyugvó decentralizált múzeumirányítással (szakmák szerinti szétválasztással) karöltve. A mintát az MSZDP által kidolgozott kultúrpolitikai elvek szolgáltatták.”⁷

¶ Nehéz egy immár kánonná vált vélekedéssel vitatkozni, bár
a források alapján korántsem a fenti kép rajzolódik ki. Az alábbiakban ezért arra teszek kísérletet, hogy néhány forrás segítségével alternatív értelmezést fogalmazzak meg. Végezetül arra a kérdésre szeretnék válaszolni, hogy kimutatható-e az elképzelések és az intézkedések között koherens múzeum­politika vagy sem.

Átszervezés

¶ Az időszak múzeumpolitikai intézkedéseit négy csomópont köré rendezhetjük. Közülük a legnagyobb hatásúak, ténylegesen a fennálló múzeumi rendszert érintőek átszervezésre, egyes múzeumok megszüntetésére, illetve újabbak megalapítására irányultak. A népköztársasági időszakban azonban ilyenre nem került sor, bár 1919 februárjában megjelent a Természettudományi Szövetség múzeumi ankétjának kiadványa, a Modern muzeumpolitika, amely a természettudományos profilú múzeumok vonatkozásában fogalmazott meg átfogó és részletes javaslatokat.⁸

¶ A kommunista hatalomátvétel után napokon belül a múzeumok felé fordult a hatalom figyelme. Március 27-én a Pesti Hírlap például arról számolt be, a múzeumokat megnyitják, hogy
a „napközben elfoglalt dolgozók is megtekinthessék a gyűjteményeket”, ezért a Magyar Nemzeti Múzeumban délelőtti és délutáni nyitvatartás lesz. A Hétfői Ujság néhány nappal később hozzátette, hogy az új nyitvatartási renddel a Nemzeti Múzeum a proletárság múzeuma lesz, hiszen a közoktatásügyi népbiztos rendelete alapján a múzeum nyitva lesz mindenki számára. Igazán vészjóslóan és kifejezetten támadólag fogalmazott viszont a Vörös Ujság, mondván: „nem furcsaságokat, nem ereklyéket, nem értéktelen lim-lomokat kell gyűjteni”, illetve „ne parádés palota másolata és pompázó teremgyűjtemény legyen a múzeum, hanem mutassa be a fejlődés történetét”.⁹

¶ A későbbiek szempontjából nagyobb jelentőségű volt a művészeti és múzeumi direktórium megalakulása, amelynek elnöke: Pogány Kálmán művészettörténész, tagjai: Leszner Manó építész, Berény Róbert festő, Kozma Lajos iparművész, Ferenczy Béni szobrász, Antal Frigyes és Wilde János művészettörténészek lettek.¹⁰ Első feladataik egyike az újonnan létrejövő Keletázsiai Művészeti Múzeum épületének megszerzése volt: Pogány Kálmán a Fővárosi Tanácstól a Hopp Ferenc-villa kijelölését, majd a Központi Lakáshivataltól rekvirálását kérte. A múzeum tényleges megszervezésére Felvinczi Takács Zoltán kapott megbízást, gyakorlatilag neki köszönhetően jött létre Hopp Ferenc végrendelete alapján a Hopp Ferenc Mú­zeum.¹¹ Ugyanakkor rendelkezni kellett a Keleti Kereskedelmi Akadémia Keleti Múzeuma anyagának átvételéről és szakszerű gondozásáról is. Ezzel a feladattal a Közoktatásügyi Népbiztosság a Nemzeti Múzeum néprajzi osztályát bízta meg, amely az anyagot szabályszerűen át is vette. ¹²

A Mezőgazdasági Múzeum épülete a két világháború között
Fortepan

¶ A Vörös Ujság a múzeumok kulturális szerepe kapcsán („Mú­zeumok a kultúra szolgálatában”) nem mulasztotta el megemlíteni, hogy „a Nemzeti Múzeum eddig Európa legprimitívebb múzeumai közé tartozott. Az ócska épület kaszárnya stílusával semmire sem volt alkalmatlanabb, mint múzeumi célra”, ezért át fogják költöztetni a múzeumot a Mezőgazdasági Múzeum épületébe, mert „a Mezőgazdasági Múzeum felesleges és valami praktikus haszna sem volt.” Továbbá a cikkíró szerint be kell zárni az Erzsébet Királyné Emlékmúzeumot is, a Fővárosi
Múzeumot pedig át kell szervezni.¹³

¶ Május 9-én Lukács György közoktatásügyi helyettes népbiztos Fejérpataky László főigazgatót a Nemzeti Múzeum átszervezéséről értesítette. A Művészeti és Múzeumi Direktóriumnak és a Nemzeti Múzeum átszervezése vezetőjének előterjesztésére készült javaslat főbb elemei: a természetrajzi gyűjteményeket megkapják a tudományos szövetségek, a Széchényi Könyvtár kiszakad a Nemzeti Múzeumból, és felette a közoktatásügyi politikai megbízott rendelkezik; az érem- és régiségtár két részre oszlik stb. A direktórium átszervezésre vonatkozó irányelvei csak tíz nappal később készültek el. Ezekből viszont már egyértelműen látszik a cél. A Nemzeti Múzeumot a profiltisztítás után néprajzi-kultúrtörténeti múzeummá akarták alakítani, amelynek négy részlege, gyűjteményi egysége jött volna létre az irányelvekben szereplő megnevezésekkel: az Antiquarium, a Néprajzi Múzeum, a Kultúrhistóriai Múzeum és a Történelmi Képtár. A tervek szerint a teljes múzeu­mi anyagot átvizsgálták volna az erre a célra kijelölt albizottságok, ezt követően került volna sor a tényleges átadásokra.¹⁴

Lukács György
Fortepan

¶ A profiltisztítás más múzeumokat sem hagyott érintetlenül. Többek között ezért is tartotta szükségesnek például Csányi Károly, hogy javaslatában az intézkedés kapcsán pontosan megfogalmazza, mi tartozik, illetve tartozhat az Iparművészeti Múzeum gyűjteményébe. A Szépművészeti Múzeum is részletes észrevételeket tett a tervezett átadások kapcsán, ezek szerint az anyag nagy része maradjon a helyén, a profiltisztítás miatt csak néhány tárgy átadása indokolt.¹⁵ A Nemzeti Múzeum egyes osztályain azonban érthetően riadalmat keltett a bejelentett intézkedés. Így például az Érem- és Régiségtár részletes, javaslatokkal kiegészített választ küldött a direktóriumnak, amelyben azt fejtegették finoman, hogy a direktórium átszervezési döntése szakmailag nem jó. Erre viszont Kenczler Hugó, a Nemzeti Múzeum átszervezésével megbízott bizottság vezetője részletesen válaszolt, tulajdonképpen semmiben sem engedett, kifejezetten együttműködést akart az Érem- és Régiségtár dolgozóitól. Persze ezt a választ hiába olvasták fel az osztály tisztviselőinek, nem győzte meg őket. Gohl Ödön az osztályálláspontnál is tovább ment, memorandumot készített az éremtár ügyében, mivel nem értett
egyet azzal az elképzeléssel, hogy három részre darabolták volna az éremgyűjteményt: az ókori pénzek az Antiquariumba, a többi érem részint a Kultúrtörténeti, részint pedig a Szépművészeti Múzeumba került volna. Gohl ez ellen szakmailag megalapozottan érvelt, és egyenesen önálló éremtár kifejlesztését javasolta, de a Nemzeti Múzeumon belül.¹⁶

¶ A direktórium viszont nem kívánta elengedni az átszervezés ügyét, bár láthatóan semmi sem történt. Május 24-én az Antiquarium megbízott igazgatója, Bella Lajos még részletes utasítást kapott az átszervezésre vonatkozóan, végül június 18-án Lukács György népbiztos felmentette a múzeum főigazgatóját, Fejérpataky Lászlót, akitől az ügyeket Czakó Elemér igazgató vette át.¹⁷ Az átalakítás azonban érdemben továbbra sem haladt, sőt a Magyar Nemzeti Múzeum Igazgatósága július 1-jén tartott rendkívüli ülésén egyenesen az átszervezésnek a békekötés ratifikálásáig történő elhalasztását kérte.¹⁸

¶ A Nemzeti Múzeum átszervezésével párhuzamosan és attól nem egészen függetlenül újabb múzeumok megalapítása is napirenden volt. A Természettudományi Szövetség megbízásából Soós Lajos és Jablonszky Jenő közreműködésével Lendl Adolf az új Természetrajzi Múzeumról és a Néprajzi Múzeumról tervezetet készített. Az mindenképpen említésre érdemes, hogy az új Természetrajzi Múzeumot a Vérmezőn szerették volna elhelyezni, ahogyan a Néprajzi Múzeumot is.¹⁹ A Közoktatásügyi Népbiztosság a természetrajzi tárak ügyeinek intézését április 28-án a Tudományos Társulatok Direktóriumára bízta, Lukács György helyettes népbiztos pedig kinevezte a Magyar Természettudományi Társulat, a Magyar Földrajzi és Földtani Társulat direktóriumának tagjait. Ezt követően nagy cikk jelent meg a Magyarországban arról, hogyan kell létrehozni, kialakítani az új természetrajzi múzeumot.²⁰ Később a Természettudományi Múzeumok és Társulatok Direktóriuma beadvánnyal fordult a Közoktatásügyi Népbiztossághoz a Nemzeti Mú­zeum természettudományi tárainak mielőbbi átszervezése tárgyában, illetve kezdeményezte az egyetemi intézetek muzeális anyagának átadását is. A folyamatos felterjesztések hatására a Közoktatásügyi Népbiztosság elrendelte az önálló Természettudományi Múzeum felállítását.²¹

A Szépművészeti Múzeum Reneszánsz Csarnoka
Fortepan

¶ Térey Gábornak a Magyar Történelmi Képcsarnok kapcsán május végén felterjesztett javaslatai is elérték céljukat, mert Lukács György népbiztos június első felében már rendelkezett a Szépművészeti Múzeumból kiváló Történelmi Képcsarnok metszet- és rajzgyűjteményének elkülönítése és átadása tárgyában: eszerint a nagyobb művészeti értékű tárgyak viszont a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében maradtak.²²

¶ Erőtlen kísérlet volt csupán a „színészeti múzeum” megalapítására vonatkozó javaslat, amelyet kitalálója a Színházi Életben tett közzé: a feloszlott színészegyesület után maradt relikviákat ne a Nemzeti Múzeum vegye kezelésbe, hanem jöjjön létre erre a célra egy külön múzeum.²³ Inkább csak érdekességként említhető a Gyermektanulmányi Múzeum játékok gyűjtésére vonatkozó kérése is.²⁴

¶ A Tanácsköztársaság egyetlen önálló és a politikai rendszer sajátosságainak megfelelő múzeumi „alkotása” a Proletármú­zeum megalapítása volt. Ennek előzménye az volt, hogy Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum igazgatója felterjesztéssel fordult a Közoktatásügyi Népbiztossághoz. Azt kérte, hogy a magyar forradalmárok emlékeiből rendezendő kiállítás céljai­ra a Történelmi Képcsarnokból egyes festményeket adjanak ki, mondván, a Képcsarnok amúgy is zárva van, tehát a művek ott nélkülözhetők.²⁵ A Népszava egy május végi cikke szerint a Forradalmi Kormányzótanács már április 18-án elhatározta egy kommunista proletármúzeum létesítését. Néhány nappal később Révész Mihály, az előkészítés egyik vezetője részletes cikket is publikált a lapban, amelyben beszámolt arról, hogy a múzeum a Wenckheim-palotában jön majd létre a Józsefvárosban.²⁶ Bár a Népszavában júniusban már arról lehetett olvasni, hogy Böhm Vilmos hadseregparancsnok rendeletet adott ki, amelynek értelmében a hadműveleti területen elsősorban a hadsereg politikai megbízottai gyűjtötték a forradalmi emlékeket (emléknyomtatvány, falragasz, újság, okirat, jelvény, fontosabb napiparancsok stb.) a létesítendő Proletármúzeum számára, az alapításra vonatkozó döntésre még várni kellett. Érdemes azonban megjegyezni, hogy az első ilyen tartalmú rendelkezést valójában nem a hadseregparancsnok, hanem a hadügyi népbiztos adta ki május 13-án.²⁷ A Forradalmi Kormányzótanács CXIX. számú rendeletét a Proletármúzeum
létrehozataláról viszont csak június 21-én fogadták el.

Fraknói Vilmos dombormű portréja

Műkincsek államosítása

¶ A múzeumpolitikai intézkedések másik csomópontjába a mú­zeumi szervezetet nem közvetlenül érintő, de a gyűjtemények vonatkozásában nagy hatásúnak ígérkező intézkedéssorozatot, a magántulajdonú műkincsek államosítását sorolhatjuk. A műkincsek köztulajdonba vételének gondolata elképzelések szintjén már a népköztársasági időszakban felmerült, de a tényleges megvalósításra a kommün idején kerül sor.²⁸ A Forradalmi Kormányzótanács Lukács György helyettes közoktatásügyi népbiztos előterjesztésére már március 22-én határozatot hozott a magánkézben lévő, muzeális értékű műkincsek bizottság által történő összeírásáról és közvagyonnak minősítéséről, majd még szintén aznap a Közoktatásügyi Népbiztosság megbízta Pogány Kálmánt „a budapesti és vidéki magánosok és különböző jogi személyek tulajdonában levő muzeális becsű műtárgyak” zár alá vételével, illetve közgyűjteménybe szállításával.²⁹ A Vörös Ujság április elején számolt be a magántulajdonú műkincsek köztulajdonba vételéről: „csak Budapesten negyvenöt műgyűjteményt szocializáltak”, de ennél részletesebb tudósítás olvasható az Az Estben. A vidéki magángyűjtemények szocializálásáról viszont csak április vége felé olvasható részletesebb beszámoló: „a vidéki magángyűjteményeknek országos rekvirálása ilyenformán – látnivaló – fontos kulturális célt szolgál. Ami eddig rejtett kincs volt, az ezután nyilvános látni- és okulnivaló lesz. Múzeum-ügyünket egészen új szellem fogja majd átjárni tőle.”³⁰

¶ Az államosított műkincsekből június 14-én kiállítás nyílt (A köztulajdonba vett műkincsek első kiállítása), amelyet személyesen Lukács György népbiztos nyitott meg, de az eseményen Kun Béla is megjelent. Nemcsak festményeket, hanem falikárpitokat, kisplasztikákat és miniatúrákat is bemutattak. Ténykérdés, hogy bár senki sem örült igazán magángyűjteménye „szocializálásának”, a gyűjtők közül többen nagyobb biztonságban látták ekkor műalkotásaikat a Szépművészeti Mú­zeumban.³¹ A Tanácsköztársaság idején számos
magántulajdonú műtárgyat szállítottak be az Iparművészeti Múzeumba is, Végh Gyula igazgató érdeme, hogy ezeket a tárgyakat a múzeum hiánytalanul megőrizte, és a kommün bukása után tulajdonosaiknak visszaszolgáltatta.³²

Budavári Palota

¶ A múzeumpolitikai intézkedések harmadik csomópontjának
a királyi palotával kapcsolatos döntéseket tekinthetjük. Különös módon a Budavári Palotában őrzött műkincsek sorsa már a népköztársasági időszak döntéshozóinak figyelmét is felkeltette. November 22-én a Pesti Hírlap arról számolt be, hogy a budai királyi vár dísztermeit múzeumi célokra fogják hasznosítani, és az épület „Nemzeti Palota” elnevezést kap.³³
Az érdemi intézkedésre azonban két hónapot kellett várni, mert az illetékes államtitkár csak februárban rendelkezett a Nemzeti Palota berendezési és felszerelési tárgyainak leltározásáról. A feladattal Csányi Károly iparművészeti múzeumi osztályigazgatót bízták meg.

Bécsi magyar műkincsek

¶ A negyedik csomópont, kiemelt jelentőségű téma a Bécsben őrzött magyar vonatkozású műkincsek további sorsa volt. A Nemzeti Múzeum november 7-én tartott rendes igazgatósági ülésén már felvetődött a bécsi közgyűjtemények sorsa, a magyar igények bejelentése, illetve a magyar vonatkozású anyag Magyarországra hozatalának és a Nemzeti Múzeumban történő elhelyezésének kérdése, ezért felkérték Fejérpataky László megbízott főigazgatót, hogy tegyen lépéseket a miniszterelnöknél és a vallás- és közoktásügyi miniszternél.³⁴ Egy hét múlva a Pesti Hírlap már arról adott hírt, hogy a budapesti múzeumok igazgatói megjelentek Juhász Nagy Sándor kultuszminisztériumi államtitkárnál, és előterjesztést tettek a Bécsben őrzött műkincsek vonatkozásában. A munka előkészítésére bizottság alakult Fraknói Vilmos püspök elnökletével.³⁵ A Nemzeti Múzeum Igazgatósága aznap tartott rendkívüli ülésének napirendjén elsősorban szintén ez a téma szerepelt.
Az igazgatóság elfogadta Varju Elemér, Sebestyén Gyula és Melich János osztályigazgatók javaslatait, amelyek egyrészt a múzeum szakembereiből állandó delegáltak kiküldését javasolta Bécsbe, másrészt döntöttek Gerevich Tibor és Ernyey József Bécsbe történő kiküldetéséről, hogy a „bécsi gyűjtemények jelenlegi állapotára nézve bizalmas tájékozást szerezzenek”.

¶ A második indítvány arra vonatkozott, hogy az MNM egyes osztályai kezdjenek előmunkálatokat a bécsi gyűjtemények vonatkozásában. A döntés szerint a gyűjtemények anyagára 50 százalékos részesedési igényt kell bejelenteni. A harmadik indítvány arra vonatkozott, hogy a minisztérium ne csak a múzeum, hanem az egyes múzeumi osztályok vezetőit is vonja be, mondván, a Nemzeti Múzeum valójában hat külön múzeum. Fraknói Vilmos bizottsági elnök december végén már részletes tájékoztatást adott a minisztérium államtitkárának a bécsi gyűjtemények helyzetéről, egyúttal jelezte azt is, a bizottság rövidesen ülést tart. A hatalomváltás után a bizottság előterjesztést készített a Külügyi Népbiztosság számára a volt uralkodóház gyűjteményeinek ügyében, amelyben rögzítették: „a magyar tanácsköztársaságnak, amint szüksége van a megélhetése végett a megszállott szénvidékek… produktumaira, úgy nem nélkülözheti a szellemi javakat sem, hogy ezek élvezete által a proletárság életét szebbé tegye…” Ezt követően a Forradalmi Kormányzótanács jóváhagyta a bécsi volt közös gyűjtemények felosztását előkészítő bizottság megbízatását.³⁶

A közgyűjteményi tudományos autonómia létrejötte

¶ A kommün bukása után néhány nappal, augusz­tus 8-án a közoktatásügyi miniszter elrendelte a Magyar Nemzeti Múzeumban a március 21-ét megelőző állapotok visszaállítását, illetve visszahelyezte a főigazgatót, Fejérpataky Lászlót az állásába. Egyúttal utasítást adott arra, hogy a főigazgató Czakó Elemér igazgatóval együtt a múzeum korszerű megreformálása érdekében részletes javaslatot készítsen.³⁷ Augusztus 29-én a miniszter intézkedett a „Magyar Történelmi Képtár Rajz- és Metszetgyűjteményének” a Szépművészeti Múzeumba történő visszatagolásáról, illetve az intézmény igazgatójának, Térey Gábornak visszahelyezéséről a régi képtár élére. A „társadalmasított” (eredetileg magántulajdonú) műtárgyak visszaszolgáltatása is megtörtént.] Ezzel tehát elvben visszaállt az 1919. március 21-ét megelőző állapot.

„Tudósüldözés”

¶ A régebbi (és olykor az újabb) szakirodalomban közhelyként szerepel, hogy a Tanácsköztársaság bukása után „a múzeumi élet szereplői ellen is megindultak a fegyelmi eljárások, és kezdetét vette a »tudósüldözés«”.³⁸ Ezt az állítást a Budai Napló egyik, egyébként a cenzúra által törölt cikkére alapítják, amely mindösszesen öt esetet sorol fel, de ahogy a cikkből is kiderült, az érintett, illetve eljárás alá vont személyek többsége valójában kisebb kellemetlenségekkel megúszta a felelősségre vonást.³⁹ Gerelyes Ede már többször említett és hivatkozott szöveggyűjteményében külön függeléket szentelt a két forradalom múzeumügyére vonatkozó, 1919. augusztus 2. után keletkezett iratoknak, amelyeknek jelentős része a kommün alatt történtekkel, illetve a kommün alatt tevékenykedők tevékenységének kivizsgálásával foglalkozik.⁴⁰ Kár lenne eltagadni, hogy valóban indultak egyes személyek ellen vizsgálatok, de érdemi elmarasztalást csak a kiemelten politikai feladatot ellátó személyek kaptak (például Pogány Kálmán, Wilde János, Kenczler Hugó).⁴¹

Az MKOF megszüntetése

¶ A dualizmus idején a múzeumok felügyeletére és támogatására létrejött központi szakigazgatási szerv, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége (MKOF) önálló, a költségvetési törvényben biztosított költségvetéssel rendelkezett. A rendszeren belüli önkormányzati jelleget a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa biztosította. A felügyeleti rendszerhez való csatlakozás azonban nem volt kötelező, így sok múzeum ki is maradt, mivel fenntartóik túlzott beavatkozásnak tartották az MKOF működését. Az évenként célhoz kötötten kiutalt államsegély (amely be- és elszámolási kötelezettséggel járt)
és a folyamatos szakmai felügyelet összességében kedvező hatást gyakorolt a magyar múzeumügyre, bizonyítva, hogy ilyen központi irányító szervre szükség van. Az MKOF megjelenésével a magyar múzeumok három csoportra oszlottak: az állami költségvetés által fenntartott múzeumok 1., az MKOF által felügyelt („regisztrált”) múzeumok 2., valamint a nem állami fenntartású, illetve nem az MKOF égisze alatt működő muzeá­lis intézmények 3. csoportjaira. A Tanácsköztársaság idején az MKOF formálisan megszűnt, és bár augusztusban elrendelték a visszaállítás utáni reorganizációját, ennek érdemi hatása már nem volt. A korszak meghatározó muzeológiai szakemberei joggal rótták fel teljes elbürokratizálódását, működésének nem megfelelő voltát, amellyel nagyban hozzájárult a vidéki intézmények egyszerű közművelődési intézménnyé alakulásához, mivel azokat nem tudta bekapcsolni a magyar tudomány szervezetébe. Mindezeknek „köszönhetően” 1922-ben a szervezet végül áldozatul esett az intézmény költségvetési okokból véghezvitt megszüntetésének.⁴²

¶ A magyar múzeumi rendszer így irányítás nélkül maradt volna, ha időközben a kultuszminisztériumban gróf Klebelsberg Kuno miniszter és Magyary Zoltán osztályvezető vezetésével nem készült volna új koncepció a helyzet – részleges – törvényi rendezésére. Az új, tudománypolitikai megalapozottságú kultúrpolitika első jelentős alkotása a nemzeti nagy közgyűjteményeink önkormányzatáról és személyzetükről szóló 1922. évi XIX. törvénycikk parlamenti elfogadtatása volt.⁴³

A gyűjteményegyetemi törvény

¶ A Klebelsberg által benyújtott törvényjavaslat célja a nagy nemzeti közgyűjtemények helyzetének rendezése, működésüknek önkormányzati elv szerinti megszervezése, egy nagy országos tudományos autonómia megalapítása volt. A miniszteri indokolás szerint az érintett közgyűjtemények egy önkormányzati egységbe történő összevonása azért szükséges, mert Magyarországon nincs magán tudománypártolás, a tudományos magánegyesületek panganak, és az egyetemeken
kívül éppen a nagy közgyűjteményeknél szervezett tudományos állások az egyedüliek. Mindezek ezen intézményeknek, valamint alkalmazottaik személyi ügyeinek szakszerű igazgatását indokolják, ezért az erről történő gondoskodás kiemelt tudománypolitikai feladat.

¶ A törvényjavaslatot a Ház egyetértéssel fogadta, az általános vitában a legtöbb hozzászóló kifejezetten üdvözölte. Többen kiemelték, hogy a tervezett önkormányzati struktúra nemcsak a magyar hagyományoknak felel meg, hanem a francia és az angol múzeumi rendszer több elemét is átemeli. Klebelsberg alapeszméje az önkormányzatiság volt, amelynek ősforrását − az egyetemi autonómia mellett − a vármegyei önkormányzati rendszerben vélte felfedezni. Gyűjteményelnöki megnyitó beszédében (1922. november 18.) egyenesen arról beszélt, hogy „a vármegyei önkormányzatban a magyar köznemességnek, Werbőczy populusának hazafisága, vagyoni és társadalmi ereje lüktetett”, továbbá „a vármegye mindmáig fennáll, és a háborúban éppen gyakorlati irányánál fogva jobban bevált, mint az annyit dicsőített osztrák bürokrácia, mely több koronatartományban szinte csődöt mondott”.⁴⁴

¶ A törvény szövege taxative sorolta fel, mely intézmények tartoznak az új szabályozás körébe − az Országos Levéltár, a Magyar Nemzeti Múzeum (amely az Országos Széchényi Könyvtárból, az érem- és régiségtárból, az állattárból, az ásvány- és őslénytárból és a néprajziak tárából áll), az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum, az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum és a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Könyvtára (az Egyetemi Könyvtár végül nem lett a gyűjteményegyetem tagja, mert a fenntartó egyetem nem adta meg a szükséges hozzájárulást). Az így létrejött intézményösszesség együttesen nyert el jogi személyiséget és önkormányzatiságot, amelyet a szervezet élén álló Országos Magyar Gyűjteményegyetem Tanácsa (a javaslat szerint eredetileg Könyvtári, Levéltári és Múzeumi Tanács; a továbbiakban tanács) testesített meg. Az Országos Magyar Gyűjteményegyetem elnevezésre − már a törvényjavaslat benyújtása után − egyébként Concha Győző jogászprofesszor tett javaslatot Klebelsbergnek, aki azt el is fogadta.⁴⁵

¶ A miniszteri indokolás külön is kiemeli az említett közgyűjtemények jelentőségét: „gyűjteményeik és táraik nagy művelődési értéket őriznek […] tisztviselőik sorában a magyar tudományosság számos kimagasló tagja foglal helyet.” Klebelsberg az öt nagy közgyűjtemény egyetlen jogi személyiségbe történő egyesítését azzal indokolta, így nem fognak szétforgácsolódni az erők, másrészt kellő tere lesz az önkormányzatiság kifejlődésének. Ezzel − a miniszter véleménye szerint − elérhető az is, hogy a gyűjteményegyetem véleményének kifejtése esetén, általa gyakorlatilag a teljes magyar tudományosság szólalhat meg, tervezett felsőházi képviseletével pedig elfoglalhatja a neki kijáró helyet az egyetemek és a Magyar Tudományos Akadémia mellett. Ugyanakkor a szervezet élén álló tanács csak a létesülő önkormányzati test egyik szerve lesz, és a jogi személyiség a nagy gyűjtemények összességét illeti meg.
Az egyes intézmények sem veszítik el teljes egészében autonó­miá­jukat, hiszen mindegyiküknek külön pénzügyi alapja lesz, ahol fogadhatják az adományokat és a hagyományokat.

¶ A miniszteri indokolás részletesen kibontotta a tanáccsal kapcsolatos szervezeti kérdéseket. Az előterjesztő szándékai szerint a csúcsszerv a tanács plenáris ülése lett, amelynek az elnökkel együtt 27 tagja lett (ez a miniszteri indokolás szerint „kisebb tanács”-nak számít). A testületben 11 közgyűjteményi főtisztviselő képviselné a különleges, közgyűjteményi gyakorlaton alapuló könyvtári, levéltári és muzeális szaktudást, tíz egyetemi tanár az elméleti tudást, öt műértő pedig a „szabad társadalmi elem”-et (mai szóval élve: civil kontrollt): „a társadalmi elem szükséges kiegészítője lesz úgy az intézeti tudományos tisztviselő, mint az elméleti tudós által képviselt szigorú szakszerűségnek.” A tanács elnöke a megalakulás idejére a szakminiszter lesz, mivel ő rendelkezik a kellő hatalommal az új szervezetnek a kulturális igazgatás rendszerébe történő beillesztéséhez, de ezen tisztséget − mivel az folyamatos közreműködést igényel − a későbbiekben már egy általa öt évre kinevezett elnök látja majd el. A miniszter azt is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az elnöki tisztséggel fizetés nem jár.

¶ A gyűjtőkör meghatározása fontos feladat („nagyjelentőségű jog”), mert az alkotó közgyűjtemények gyűjteményezésének nagyon sok találkozási pontja van: például a Nemzeti Múzeum régiségtára és az Iparművészeti Múzeum, a régiségtár és a Szépművészeti Múzeum, a Nemzeti Múzeum kézirattára és az Országos Levéltár, valamint a Nemzeti Múzeum könyvtára és az Egyetemi Könyvtár között. A profiltisztítás jegyében ez a hatáskör magában foglalta egyes tárgyak áthelyezésének jogát is, de egy ilyen határozat meghozatala után tíz éven belül az ügyet ismételten tárgyalni csak a két érintett intézmény/osztály vezetőjének egyetértése esetén lehetett. Új elemként került be, hogy a gyűjteményi anyag elidegenítéséről (eladás, aukció, csere) az első számú vezető csak szaktanács jóváhagyásával dönthetett; amennyiben a testület nem értett egyet, tiltakozásával az ügyet felterjeszthette a miniszterhez döntéshozatal céljából. Az indokolás keserűen állapítja meg, hogy az ásatási ügyeknek felelős gazdája, tervszerű irányítója a korábbiakban nem volt. Az új szervezettől azt várta a miniszter, hogy ezt a feladatot is hatékonyan át tudja venni, és együttműködik a Műemlékek Országos Bizottságával. A pénzhiány miatt a gyűjteménygyarapítás legfőbb formájává vált ásatások mellett a néprajzi és a természettudományi gyűjtésekben is nagyobb tervszerűségre volt szükség.

Klebelsberg Kuno érkezik a debreceni Déri Múzeum megnyitására
Fortepan

¶ A gyűjteményegyetem égisze alá összevont intézmények személyi állományát a törvény három csoportra osztotta: a tudományos tisztviselői karra, a tudományos és műszaki segédszemélyzetre (e két csoport a mai szakalkalmazotti körnek feleltethető meg), valamint a közigazgatási személyzetre (ezen belül tisztviselőkre, kezelőkre és altisztekre; őket összefoglalóan a mai funkcionális feladatkörökkel azonosíthatjuk). A tudományos tisztviselői kar esetében a törvény előírta a minősítést, amely doktori oklevéllel vagy műegyetemi mérnöki oklevéllel történhetett. A minősítésen túl a szakalkalmazottak számára a törvény gyakorlati tanfolyamon történő részvételt és szakvizsga letételét írta elő. A törvényjavaslat indokolása szerint az elméleti minősítés mellett legalább ennyire hangsúlyosan kell figyelembe venni a gyakorlati képesítést, amelyet a szakminiszter által szervezett tanfolyam elvégzésével és záróvizsga letételével lehet megszerezni. Klebelsberg számára ezeknek a képzéseknek a mintája franciaországi: a levéltárosok és könyvtárosok számára szervezett École des Chartes
és a muzeológusok számára biztosított École du Louvre. Ilyen képzések a miniszter szerint Magyarországon is elindíthatók az intézmények bázisán, külső erők bevonásával, csekély anyagi ráfordítással.

¶ A törvény két fontos, a szakmai munka értékelésével kapcsolatos fogalmat vezetett be: a meddőséget és a megférhetetlenséget. Meddőnek kellett tekinteni azt a tudományos munkatársat, aki a gondjaira bízott gyűjtemény anyagának tudományos feldolgozása terén huzamosabb időn keresztül nem fejtett ki eredményes tevékenységet. Megférhetetlennek minősült az a munkatárs, aki az intézmény belső békéjét olyan mértékben bontotta meg, hogy az a munkatársaival történő eredményes együttműködést ellehetetlenítette. Klebelsberg nemcsak a kutatást, cikkek és könyvek írását értette „tudományos munka” alatt, hanem minden, a közgyűjteményekben folyó belső szakmunkát, a tulajdonképpeni elsődleges feldolgozást (azonosítás – meghatározás – nyilvántartásba vétel – raktárban elhelyezés stb.) is.⁴⁶

¶ A gyűjteményegyetemi törvény csak a budapesti nagy közgyűjtemények helyzetét kívánta rendezni, ezért nem tekinthető átfogó múzeumi, azaz ágazati törvénynek. Ennek a benyújtására hat évet kellett még várni. A gyűjteményegyetemi törvény jelentőségét azonban ennek ellenére nem szabad lebecsülni. Az Országos Magyar Gyűjteményegyetem létrejöttével egyrészt sikerült megmenteni a nagy magyar közgyűjteményeket, átmenteni a dualizmus idejéből megörökölt intézményhálózatot, másrészt az intézményösszesség működését az országgyűlés a szakszerűség és az önkormányzatiság alapjára helyezte, összefogta őket egy nagy országos tudományos autonómiá­ba: létrehozva ezzel a közgyűjteményi ágazat – mai szóval – középirányító szervét. Az önműködő funkcionális egység hatáskör-átruházás eredménye volt: a kultusztárca átengedte a közvetlen igazgatási feladatokat a kompetensebb gyűjteményegyetemi tanácsnak. A gyűjteményegyetem későbbi értékelései nagyon eltérőek, szerepe vitatott, a rendszerváltozás előtt kifejezetten negatív volt;⁴⁷ mindezekből következően új tudományos szempontok alapján történő vizsgálata történeti muzeológiánk mielőbb elvégzendő feladata.

[1] Minderről részletesen: Gyöngyössy Márton: A magyar múzeumügy korai fejezetei. Törvényalkotás
és intézmény-
fejlesztés
(1777–1918), Történeti Muzeológiai Szemle, 2019. 17. sz. 7–50.

[2] A Magyar Tanácsköztársaság művelődéspolitikája. Válogatott rendeletek, dokumentumok, cikkek. Sajtó alá rendezte Petrák Katalin és Milei György (Nemzeti könyvtár. Művelődéstörténet 4.) Gondolat Kiadó [Bp.] 1959.

[3] A Forradalmi Kormányzótanács CXIX. rendelete (1919. jún. 21.).

[4] Gerelyes Ede: A magyar múzeumügy
a két forradalom időszakában
(1918–1919). Tanulmány
és dokumentum-
kötet. Bp. 1967.

[5] Korek József: A muzeológia alapjai. Tankönyvkiadó Vállalat, Bp. 1988, 103–106.

[6] Feitl Írisz: A magyar múzeumi rendszer törvényi szabályozása 1881 és 1949 között, Jogtörténeti Szemle, 2010. 1. sz., 39–47.

[7] Feitl: i. m. 42.

[8] Modern muzeum­politika. Szerk.: Lambrecht Kálmán (A Természettudományi Szövetség
kiadványai 1.)
Bethlen nyomda,
Bp. 1919, lásd még: Gerelyes: i. m. 67–87.

[9] Pesti Hírlap (márc. 28.), Hétfői Ujság (márc. 31.), Vörös Ujság (márc. 28.), lásd Gerelyes: i. m. 97–100.

[10] Uo. 130.

[11] Uo. 131–132., 137., 143.

[12] Uo. 154., 175–176.

[13] Vörös Ujság (máj. 3.), lásd uo. 148–150.

[14] Uo. 155., 165–168.

[15] Uo. 169–170., 183–186.

[16] Uo. 171–174., 176–179., 186–188., 196.

[17] Uo. 188–189., 208–209.

[18] Uo. 240–244.

[19] Az új természetrajzi és néprajzi múzeum tervezete. Soós Lajos és Jablonszky Jenő közrem., írta Lendl Adolf (A Természettudományi Szövetség kiadványai 2.) Bethlen nyomda,
Bp. 1919, lásd még Gerelyes: i. m.
103–115.

[20] Magyarország (máj. 4.) uo. 151–152.

[21] Uo. 170–171, 174–175., 181–182.

[22] Uo. 190., 198.

[23] Színházi Élet (ápr. 27.) uo. 142.

[24] Néptanítók Lapja (júl. 24.)
uo. 263–264.

[25] Uo. 136.

[26] Népszava
(máj. 29., máj. 31.) uo. 192–195.

[27] Népszava (jún. 14.) uo. 205–206., A Magyar Tanácsköztársaság művelődéspolitikája, i. m. 158.

[28] Bob Dent: A vörös város. Politika és művészet az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság idején. Helikon,
Bp. 2019, 125.

[29] Gerelyes:
i. m. 91.

[30] Az Ujság (ápr. 22.) uo. 138–139.

[31] Bob Dent i. m. 122–129.

[32] Horváth Hilda: Az Iparművészeti Múzeum műgyűjteményének története – vázlat. In: Az idő sodrában. Az Iparművészeti Múzeum gyűjteményeinek története. Az Iparművészeti Múzeum Gyűjtők és kincsek című kiállításához. Szerk.: Pataki Judit. Iparművészeti Múzeum, Bp. 2006, 66–67.

[33] Pesti Hírlap (nov. 22.) lásd Gerelyes: i. m. 58.

[34] Uo. 51–53.

[35] Pesti Hírlap (nov. 14.) uo. i. m. 53.

[36] Uo. 100–103., 118.

[37] Uo. 303–304.

[38] Legutóbb Feitl: i. m. 42.

[39] A Budai Napló (1920. jún. 26.) törölt cikke, Gerelyes: i. m. 364–365.

[40] Uo. 294–371.

[41] Uo. 311–312., 315–321., 324–328., 336–339., 360., 365–371.

[42] Kmety Károly: A magyar közigazgatási és pénzügyi jog kézikönyve. I. köt. Grill Károly Könyvkiadó vállalata, Bp. 1911. (hatodik, jav. kiadás) 532., Hóman Bálint: Múzeumok
és könyvtárak.
In: Hóman Bálint: Művelődéspolitika (Hóman Bálint Munkái) Magyar Történelmi Társulat, Bp. 1938, 378–379., 388., Gerelyes: i. m. 348–350., Bodó Sándor: A múzeumok története Magyarországon
a dualizmus korában. Akadémiai doktori értekezés. Bp. 2016 (http://real-d.mtak.hu/1012/7/dc_1362_16_doktori_mu.pdf) 266–274., Lásd még „a múzeum-, levéltár- és könyvtárügy némely kérdéseinek rendezéséről” szóló, 1928-ban benyújtott törvényjavaslat indokolásában (474. számú iromány) írottakat: Az 1927. évi január hó 25-ére összehivott Országgyűlés Képviselőházának irományai. VII. köt. Hiteles kiadás.
(Az 1927. évi január hó 25-ére összehivott Országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház. Irományok. VII.) Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, Bp. 1928, 416.

[43] Nemzeti nagy közgyűjteményeink önkormányzatáról és személyzetükről szóló 1922. évi XIX. törvénycikk: Magyar törvénytár. 1922. évi törvénycikkek. Jegyzetekkel ellátta Térfy Gyula (Corpus Juris Hungarici. Magyar Törvénytár. Millenniumi emlékkiadás. 44.) Franklin Társulat, Bp. 1923, 139–144. A vallás- és közoktatásügyi miniszter által  benyújtott törvényjavaslat indokolással (39. számú iromány): Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett Nemzetgyűlés irományai. II. kötet. Hiteles kiadás. (Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett Nemzetgyűlés nyomtatványai. Nemzetgyűlés. Irományok. II.)
Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, Bp. 1923, 4–25.

[44] Tudomány, kultúra, politika. Gróf Klebelsberg Kuno válogatott beszédei és írásai (1917–1932). Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Glatz Ferenc. Európa Könyvkiadó, Bp. 1990, 131–132.

[45] Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett Nemzetgyűlés naplója. I. m. 327., 345., Kmety Károly: A magyar közigazgatási és pénzügyi jog kézikönyve. Első kötet. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Bp. 1926 (hetedik, teljesen átdolgozott kiadás)
444–446.,

Fabó Edit–Kakasy Judit: Az Egyetemi Könyvtár
a századfordulótól a második világháborúig (1899–1945). In: Az Egyetemi Könyvtár története és gyűjteményei. Szerk.: Szögi László. ELTE Eötvös Kiadó, Bp. 2008, 107–109.

[46] Tudomány, kultúra, politika,
i. m. 142–143.

[47] Meznerics Iván–Torday Lajos: A magyar közigazgatás szervei. 1867–1937. Magyar Közigazgatástudományi Intézet, Bp. 1937, 382., Glatz Ferenc: Klebelsberg és a magyar történettudomány, 1917–1931. A Történelmi Társulat, a közéleti fórum (1969.) In: Glatz Ferenc: Konzervatív
reform. Klebelsberg, Domanovszky, Szekfű, Hóman, Hajnal. Kossuth Kiadó, Bp. 2016, 58–59., 68., Korek: i. m. 107–108., 111., Tőkéczki László: Az Országos Magyar Gyűjteményegyetem létrejötte
és működési céljai. In: Gróf Klebelsberg Kuno emlékezete 1994. Szerk.: Klebelsberg Éva (A Gróf Klebelsberg Kuno Alapítvány Füzetei 1. száma) Tellér Kft.,
H. n., 1994. 38., Magyary Zoltán. Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Saád József (Magyar Panteon 8.) Új Mandátum Könyvkiadó, Bp. 2000, 28.