Franciás könnyedséggel kevert magyar virtus
Lukovich Tamás várostervező a tágabb összefüggésekről
MúzeumCafé 14.
Várostervező, négy cikluson keresztül volt a Magyar Urbanisztikai Társaság alelnöke, a Szent István Egyetem Ybl Miklós Karának tanára, a közép-magyarországi regionális fejlesztésekkel foglalkozó Pro Régió Ügynökség ügyvezető igazgatója. Budapest helyzetét urbanisztikai szempontból nem látja túl rózsásnak, mégis hiszi: példaadó angolszász tapasztalatait némi franciás könnyedséggel adaptálni lehet fővárosunkra is. Ahogy az a Szépművészeti Múzeum bővítése során is történik majd. Amúgy egyik aláírója volt a részben uniós forrásból megvalósuló projektnek. Lukovich Tamás várostervező meglehetősen komplexen gondolkozik egy tér, egy város látványának alakításakor. Rávilágít arra a fontos felismerésre is, miért szükséges az, hogy egy társadalom szimbolikus térként értelmezze közösségi tereit, s hogy miért elengedhetetlen olykor „leporolni” a várost építészeti, várostervezői szemmel. Ám mint minden közösségi tér, bármely újítás csakis akkor válhat a társadalom szerves részévé, ha magukénak is tekintik azt a városlakók. A Szépművészeti Múzeum bővítése éppen ilyen, átgondolásra váró pillanat.
– A várostervezésről azt szokta mondani: olyan hivatás, amelynek értelmiségi művelője örökös ellenzéki.
Az urbanista – ha úgy tetszik – értékekkel, érdekekkel „foglalkozik”, és hivatása nem mentes a politikától sem. Ám ez alatt nem pártszempontokat értek, hanem egy kisebb vagy nagyobb közösség érdekeit. A hivatalos politikának viszont nem érdeke, hogy teljes nyíltsággal kimondja: egy-egy „akciójának” kik lesznek a győztesei, vesztesei. Mert akcióik a legritkábban képesek az egész társadalom hasznát szolgálni. A hivatásos politikusok általában arra törekszenek, hogy tetteikkel – a választásokat szem előtt tartva – maximálják a szavazatokat. A „képletből” – ezek alapján – kitetszik, miért van az urbanista folytonosan egyfajta oppozícióban.
– Mi ad muníciót a rendíthetetlen erkölcsi tisztánlátáshoz?
Fontos a tapasztalat, az iskolák és a szakmai etika.
– Az ön esetében ez a képlet miként fest?
Sokáig éltem, tanultam az angolszász világban, ahol a politika és a szakma közötti éles határvonal egyértelmű. Senki nem felejti el, hogy a politikusok választhatóak, időről időre visszahívhatók, ha hibáznak döntéseikben. Ellenben a szakembereket kinevezik, és ők nem gondolkodhatnak ciklusokban. Megtanultam: a szakemberek feladata a jövő ésszerű lehetőségeinek felvázolása, azok minden előnyével és hátrányával. Más szempontok nem vezethetnek. A többi a döntéshozókra tartozik.
– Előbb építőmérnökként végzett. Mi vitte a várostervezés irányába?
Mérnökhallgatóként tanultam először várostervezést, közlekedésszervezést. Akkor kezdtem beleszerelmesedni a dologba. Aztán első munkahelyemen bőséges tapasztalatra tehettem szert, mert a cégnek a komplex várostervezés is a feladatai közé tartozott. A VÁTI volt az egyik legnagyobb szocialista tervező-vállalat ebben a profilban. Náluk dolgozva jártam az építészkarra, ahol városépítészetre szakosodtam, abból is diplomáztam.
– A Kádár-rendszereben elég korlátozott műfaj lehetett a várostervezés.
Minőségét tekintve „normatív” volt rendszer volt. Megmondták: mennyi kell iskolából, óvodából, játszótérből, lakásból. Az erről szóló határozatok talán egy titkos minisztériumi dobozból kerültek elő. Az biztos: kérdéseket nem lehetett feltenni. Kritikáról ne is beszéljünk! Emlékszem, a VÁTI-ban mégis készült egyszer egy tanulmány, amely szerint kétszintes, sorházi lakásokkal közel akkora lakósűrűséget lehetne elérni, mint a házgyári panelekkel. Ráadásul gyorsabban és olcsóbban. A tanulmányt elképesztően hamar elsüllyesztették.
– Szakmájának igazi áldás lehetett a rendszerváltás.
Az élet bonyolult. A tervezésnek összességében nagyobb ázsiója volt akkoriban, mint később.
– Ez így tényleg elég rejtélyes.
Az „átkosban” egy sereg dolgot ugyan az asztalfióknak terveztünk, a tudatos tervezés mégis jobban meg volt becsülve, mint a rendszerváltás utáni sajátos eufóriában. Mondok egy példát, hogy érthetőbb legyen. A 90-es évek egyik építészeti konferenciáján egy, amúgy nem felkészületlen ismert városvezető azt mondta a szakma egyik legtekintélyesebb angol professzorának: „The planning is a communist invention”. Vagyis: a tervezés kommunista találmány. Aztán kiderült, hogy az Európai Unióban nemhogy öt, de hét évre terveznek előre. Ráadásul a finanszírozásra és a megvalósításra is van pontos operatív tervük, és nem pénz nélkül ötletelnek. Mint mi, amikor – például – kollégáimmal ábrándoztunk Győr új belvárosáról.
– Az angol akkor mit felelt a felvetésre?
„How interesting it is.” Ez nagyon érdekes. Igazi úr volt. Mindenesetre az unió ma már nagyobb fegyelmet kényszerít ránk annál, mint amitől szabadulni akartunk. Kezd világossá válni: még az is tervez valamilyen szinten, aki ezt tagadja. Gondoljunk csak bele: reggel felkelünk, és kénytelenek vagyunk választani abból az ezer dologból, amit aznap elvben megtehetnénk. Mert a gyakorlat erre kényszerít. Ha nem tervezünk, sodródunk, és minden szétesik.
– Angolszász tapasztalatait a rendszerváltás előtt, vagy után szerezte?
Először 1984-től 1985-ig voltam posztgraduális képzésen Sydneyben. A doktorimat itthon fejeztem be. Majd 1989-ben visszahívtak Ausztráliába tanítani, és csak 1994-ben tértem haza.
– Kihagyta a rendszerváltó éveket.
Poros, tespedős, dinamizmus nélküli világból mentem el. Visszatérve hihetetlen változások fogadtak. Sok vitát, történést nem is értettem pontosan, hiába láttam a tévében a híreket Magyarországról. Annakidején a szüleimtől kérdezgettem: mi is voltaképpen annak a lényege, amit kikiáltottak a Kossuth téren? Akkoriban nagyon nyugtalan voltam. Sydney-ben nemzetközi csapatban dolgoztam, és a holland főnökömnek mondogattam: nagy változások vannak Magyarországon, haza kellene mennem. Rátette a vállamra a kezét, és azt felelte: nyugi, lesz ott még később is tennivaló.
– Hazatérve hogyan került „sínre”?
Szerencsém volt, hogy még itthon, Magyarországon olyan gondolkodóktól tanulhattam – például Vidor Ferenctől, Meggyesi Tamástól –, akik rávezettek arra, hogy amit a külhoni felfedezőutakon tapasztalok, azt illik megosztani másokkal. Mert ez alapvető értelmiségi alapállás, etikai kötelezettség. Ezért idehaza is rendszeresen megjelentek publikációim. Akkoriban a világkiállítás volt itthon a téma, én pedig – többek között – készítettem egy kisebb tanulmányt a korábbi expók tanulságairól. Ami pedig az egyéb kapcsolatokat illeti, kiderült, hogy régi barátaim, munkatársaim egyike főépítész a fővárosnál, a másik miniszter, a harmadik főpolgármester-helyettes. Hazatérésem után az egyik feladat hozta a másikat.
– Már a Pro Régió Ügynökség igazgatójaként nyilatkozta: a város egy nehezen leírható, élő szervezet. Ön szerint Budapest esetében ez a „szervezet” fejlődött, izmosodott az elmúlt húsz évben?
Budapest szomorú képet mutat, pedig rendkívül jó esélye volt arra, hogy a kelet-közép-európai térség regionális központja legyen. Elsősorban a kulturális és a konferenciaturizmus adott volna erre lehetőséget. Csak jobban ki kellett volna találnunk magunkat: a város hihetetlenül gazdag történelmi, épített örökségére alapozva az elképzeléseket, terveket. Mindazt karbantartva, fejlesztve. Ezzel szemben nézzük meg a város főutcáit! A Rákóczi út, a Kossuth Lajos utca bedeszkázott kirakatait, bezárás előtt álló, szegényes, százforintos boltjait. Egy város, kerület, kisebb település főutcája mindig az egész közösség szimbóluma. Budapest főutcái elhanyagolt képet mutatnak, miközben vidéken nem ilyen rossz a helyzet.
– Azt is nyilatkozta: egy lakás is csak a benne lévő történelmi, szellemi többlettől válik otthonná. Ebből a szempontból százéves budapesti fejlesztéseket szoktak emlegetni. Miközben épült egy és más az elmúlt húsz évben is.
Budapest az otthonunk, szeretjük. De az elmúlt húsz évben semmi különleges nem történt a városban. Világbanki kölcsönből kicserélődött a nagykörúton a főgyűjtő, ami lényegében egy elmaradt karbantartás pótlása. És kicsit hosszabb lett a körúti villamos. Komoly fejlesztések, közmunkák kapcsán viszont nem sok történt. A metró most éppen fúródik, máskor nem fúródik. Az elmúlt két évtizedben – a Művészetek Palotáján kívül – lényegében csak látványos bevásárlóközpontok épültek magánberuházásból. Hatásuk, olykor eredetük is kétes. Komoly és jogos vitákat váltott ki az új Nemzeti Színház is. Nem tudatos tervezői elképzelés inspirálta megvalósításukat.
– Tehetségből van deficit? És ha igen: kinél?
Egyrészt a Pro Régió Ügynökség vezetőjeként nem lenne korrekt és ízléses, ha most belekezdenék a városvezetés kritikájába. Másrészt: mindnyájunknak önvizsgálatot kell tartanunk. Mifelénk szokás a másikat hibáztatni: a kormányra, az ellenzékre, a főnökünkre, vagy a szomszédra kenni a dolgokat. Mindenkire mutogatunk, csak azt nem hallottam még senkitől: igen, én hibáztam, de tanultam belőle, s ezentúl jobban teszem a dolgomat. Magyarán: jobb lenne, ha mindenki magával foglalkozna, nem pedig a másikkal. Önmagának tegye fel a kérdést: takarítottam-e a házam előtt, szelektíven gyűjtöm-e a szemetet, jól végzem-e a munkámat, fejlesztem-e a képességeimet?
– Ha jól értem: a pozitív válaszok kihatnak a város minőségére.
A város a társadalmi, gazdasági folyamatok „mellékterméke”. Adott estben görbe tükör. Most azt mutatja: kicsit koszosak vagyunk, kiszámíthatatlanok, szeszélyesek, türelmetlenebbek a kelleténél.
– A Kádár-rendszerből fakadna az igénytelenség?
Ez csak részben igénytelenség, amihez persze valóban a Kádár-rendszer szoktatott hozzá bennünket a jól ismert egyformaságával. Ám az elmúlt húsz évben már felnőhetett volna egy igényes korosztály. De – például – a média sem segít az igényesség terjesztésében.
– Úgy fogalmazott egyszer: a várostervezésnél előbb az emberek igényeit kell felmérni, utána kezdődhet a munka. De igénytelenség – vagy határozatlanság – esetén elég nagy pácban vagyunk. Paradoxon?
Hamvas Béla írta a Karneválban: a pácban mindannyian benne vagyunk, és aki azt gondolja, hogy ő kevésbé – az van benne a legjobban. Valóban: milyen jogon kérjük számon a várostól, hogy jobb képet mutasson a társadalmi viszonyainknál, emberi kapcsolatainknál, félelmeinknél, vágyainknál? Emberi viszonyainkon kell változtatni. Marx azt mondta: nem a felépítményt, hanem az alapot kell javítani. De akinek Marx nincs ínyére, az találhat példát az orvostudományban. Nem a tünetekkel kell foglalkozni, hanem a kórokozókkal. A lázcsillapítás kevés: a baktériummal kell elbánni.
– Mégis, mit tehet ilyen helyzetben egy urbanista? Ül az elefántcsonttoronyban, tervez, és közben sajnálkozik?
Annál azért sokkal többet tehet. Például azzal, hogy tanít, igyekszik egy új korosztályt más szemlélettel felnevelni. Nem csupán információt átadni, hanem nézetet formálni. Igaz, közben tervez, s mindemellett próbál rendet tenni azok között az elképesztő, olykor zavaros gondolatok között, amelyek ellene vannak a tervezésnek.
– Utóbbira mondana példát?
A Népszabadságban és a Magyar Nemzetben is jelennek meg cikkek, amelyeknek meghökkentő képtelenségek adják a közös nevezőjüket: „De nagy gáz ez az uniós pénz, hiszen el lehet herdálni”. Arról értekeznek, hogy az önkormányzatok sokszor költik ostobaságokra az Európai Uniós támogatásokat. A cikkírók végül is azt a „kart” szidják, amelyik a pénzt adja. Az urbanista ilyenkor a szakmai tapasztalatai alapján összeállít egy útmutatót, amelyből kiderül: mi a különbség a háló és a hal között.
– Vagyis?
Példát hoznék erre is, egy kanadai módszert. A lényege: a közösség helyzetét tükrözi a városközpont, amely – állapotával is – szimbolikus tér. Ha az egyik pusztul, leépül a másik is. Éppen, mint a mi főutcáink esetében. Kanadában – felismerve bizonyos közösségek centrumainak pusztulását – az 1980-as évek elején elindítottak egy mozgalmat: összefogtak városi kiskereskedők, az önkormányzat és lényegében a lakosság minden rétege. Úgy döntöttek, hogy nem adják át a tereiket a pusztulásnak, a kiskereskedéseket ellehetetlenítő bevásárlóközpontoknak. A szövetségi kormányzat meglehetősen kevés pénzt adott a céljaikhoz, ám azt közös elképzelés alapján használták fel rehabilitációs, fejlesztési elképzeléseikhez. Ennek alapján készült ügynökségünk gondozásában egy magyar nyelvű önsegítő útmutató is: nemcsak az utcaszépítés, városképformálás a lényege, hanem a helyi gazdaságfejlesztés, örökségvédelem, közlekedésszervezés. A kiadványt ingyenesen juttatjuk el a régió önkormányzataihoz, a többi településre pedig önköltségi áron.
– Az önkormányzatok képviselői képesek hatni a választóikra?
Surányi Miklós Egyedül vagyunk című művében, Széchenyi István életrajzi regényében azt mondja a főhős: minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba, vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba. Akkor az aljas és műveletlen. Ez olyan felvetés, amit ma egy urbanista nem akarhat, és nem is tudhat cáfolni. Viszont az a dolga, hogy tanítson, tervezzen, mondja a magáét minden lehetséges fórumon.
– Beszélt már arról is: hivatása létjogosultságát kudarcok sora bizonyítja.
Ez így igaz. De ebben sincs semmi meglepő, tovább kell küzdeni. Vegyük például Európa legnagyobb városrekonstrukciós beruházását. A londoni Docklands kiépítésének ötlete az amúgy konzervatív Thatcher-kormány libe-rális politikai elképzeléseiből fogant. London a 80-as évek elején, a globális nagyvárosok erősödő versenyében szerette volna visszanyerni régi nagy hírét és befolyását. Ami hisztérikus túlberuházáshoz vezetett az irodaház-piacon. Várostervezők és átfogó rendezési terv nélkül majdnem kilencszáz hektáron. A liberális politikai légkörben nemcsak Nagy-London tanácsát törölték el, hanem közölték: az okvetetlenkedő urbanistákra sincs szükség. Ki mit tud alapon történt az egész. Aztán az új londoni negyedről utóbb kiderült, hogy a tervezés hiánya miatt az irodaépületei nagy része kiadhatatlan. Úgy tűnt, jó részük talán soha nem fog bérlőkre találni. Még ha a recesszió után ismét igény lesz irodaépületekre, akkor sem valószínű, hogy majd pont ott és pont olyanokra. A számlát végül mégiscsak a társadalom, a közösség fizeti meg, hiszen utólagosan, közpénzből kell infrastrukturális beruházásokkal életet lehelni belé, hogy a dolog működjön. Ezzel lényegében megdőlt az az elképzelés, hogy a társadalomnak, közösségnek, szakmának azért nincs beleszólása az ilyen projektekbe, mert azok magánpénzből épülnek. Kiderült, mindenképpen szükség van átfogó tervezésre. Reméljük, tanult belőle az egész társadalom.
– Budapesten maradva: a Pro Régió Ügynökség képviseletében nemrég egyik aláírója volt a Szépművészeti Múzeum térszint alatti bővítését célzó támogatási szerződésnek. A projekt a főváros legnagyobb új építésű kulturális beruházása lesz, amely az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében több mint 3,3 milliárd forintos uniós támogatásból valósul meg. Sokan mondják: mintaszerű történet, példa lehet más projektekhez is.
Szakmailag is meggyőződésem: a kultúra esztétikai értékei, innovációs tartalmai transzponálhatók a fogyasztási cikkekbe, más termékekbe, szolgáltatásokba. A kultúra komoly gazdaságfejlesztő iparág. Széles spektrum, amelybe tökéletesen illeszkedik a Szépművészeti Múzeum fejlesztése is. Európa élvonalba tartozó múzeumai bizonyítják ezt. Az egymással nagy versenyben lévő világvárosok már régóta múzeumokhoz kapcsolódó építészeti fejlesztésekbe kezdtek. Az építészek az ilyen, kultúrával kapcsolatos projektekben tudnak igazán nagyot alkotni. Ott vannak példaként a berlini múzeumépítkezések, Bilbao, vagy akár a Prado és a Louvre. A korszerű múzeum ma már élményközpont, interaktív kulturális centrum. De csak úgy lehet az, ha építészetileg is megfelel a kor követelményeinek. A Szépművészeti Múzeum esetében az is indokolja a bővítést, hogy jelenleg nincs elég tér az összes műkincseinek bemutatásához, de korszerű kiszolgáló-funkciókból is hiány van.
– Harmóniába hozható a 19. századi épület a modernkori elképzelésekkel?
Sokan beszélnek sikertörténetről, miközben a terveket sokan vitatják. Szerintem még egy kis „botrány” is belefér a dologba. Gondoljunk bele: megjelennek a markológépek, és kezdik bontani a klasszicista lépcsőket. Annyi biztos: az építkezés „fejezeteit” rendszeresen, okosan kell majd kommunikálni. Az épület elé emelkedő üvegkockával is meg kell barátkozniuk az embereknek. Kinek sikerül majd, kinek nem. Számomra egyébként mindig izgalmas tapasztalás, milyen különbségek lehetnek a papíron elképzelt és a valóságban megvalósuló építmények között. Mindent egybevetve: nagyszerű, hogy a Szépművészeti Múzeum kapcsán legalább történik valami nagy ívű dolog.
– Az ön számára mi benne a legfontosabb?
A franciás könnyedség. Csak erős kultúrájú népek mernek így kísérletezni. A párizsi Pompidou Központ épületét kezdetben sokan utálták, de mára szerves része a városnak. Olyan tervezés előzte meg, ami hitelesítette a megvalósítását. Az sem görcsös vajúdásból született. A Pompidou Központnak ma már szellemi, történeti értéke van. Része mindannak, amitől Párizs otthonos. Remélhetőleg a Szépművészeti Múzeum bővítésével sem érünk el ennél kevesebbet. Összességében elmondható: bár urbanisztikai szempontból nem túl rózsás a helyzet, a Szépművészeti Múzeum fejlesztése azt bizonyítja, hogy létezik azért más irány is. Milyen kár, hogy a kapcsolódó Hősök tere környezetének komplex rendezése elszalasztott fővárosi lehetőség marad.
Lukovich Tamás 1980-ban kapott építőmérnöki, majd 1987-ben építészmérnöki oklevelet, mindkettőt a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ezzel párhuzamosan külföldön is folytatott tanulmányokat: 1984 és 1985 között a Sydney University Town&Country Planning karán készült doktori fokozatára; 1988-ban szerzett doktori címet városépítésből a Budapesti Műszaki Egyetemen. Kiemelt szakterületei közé tartozik a városfejlesztés és -tervezés, a városépítészet, a városi közlekedéstervezés, a területfejlesztés. Emellett az Európai Unió Strukturális Alapjainak szakmai kérdései, a projektmenedzsment, a szervezetfejlesztés és -menedzsment áll érdeklődése középpontjában. 2000-től a Pro Régió Ügynökség (Közép-Magyarországi Regionális Fejlesztési és Szolgáltató Kft.) ügyvezetője. A Magyar Urbanisztikai Társaság alelnökeként negyedik ciklusát tölti. Tagja továbbá a Magyar Tudományos Akadémia Településtudományi Bizottságának. Négy könyve jelent meg és több mint félszáz publikációja különféle szakmai folyóira-tokban és újságokban. Nemzetközi konferenciák rendszeres résztvevője. A Budapesti Gazdasági Főiskola címzetes tanára, ugyanakkor más hazai és külföldi felsőoktatási intézményeknek is vendégtanára. Várostervezési, városszociológiai, valamint Európai Uniós és területfejlesztési témákban tartott előadásokat többek között a Budapesti Műszaki Egyetemen, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen (ma Corvinus Egyetem), az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a Szent István Egyetem Ybl Miklós Főiskolai Karán, a Pécsi Tudományegyetemen, a Pollack Mihály Főiskolán, a Rendőrtiszti Főiskolán, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, valamint külföldön a Hong Kong-i egyetemen és a New South Walesi Egyetemen.