„A FÜGGÖNY UTOLJÁRA CSAPÓDOTT ÖSSZE”

Színháztörténészek szerint 1918-ra egész Magyarországon
a polgári léttel együtt járó belső igénnyé vált a színházba járás, és a közönség is hosszú időre „elveszett”, amikor az 1919/
1920-as geopolitikai változások a teljes országterület kulturális rendszerét feldúlták. Ha csak a színházi struktúrát nézzük: nem csupán az utódállamok magyar társulatai kerültek válságba, ebből a szempontból – mutat rá Tallián Tibor zenetörténész – az anyaország szinte ugyanúgy „elszakított részként” viselkedett, mint Erdély vagy Felvidék. Ablonczy Balázs történész mondta a budapesti Nemzeti Színház Nemzeti Magazinjának adott interjújában, amely a Trianon és a színház című cikksorozatban jelent meg 2019 őszén: „Ahhoz, hogy megértsük a színjátszás jelentőségét, látni kell, hogy abban
a korban nincs a színháznak igazán jelentős riválisa. Tévé és rádió nincs, a mozi még kezdetleges. A színház a terepe annak, hogy láthatunk egy történetet, ami érzelmileg hat ránk. Ezért olyan fontos a szlovákok és a románok számára, hogy Kassán és Kolozsváron minél gyorsabban átvegyék a magyaroktól a színházakat.” Hetven magyarországi színházból negyvennégy került akkor a határon túlra.

A kolozsvári Nyári Színház (ma Állami Magyar Színház), 1915
Fortepan (Magyar Földrajzi Múzeum, Erdélyi Mór cége)

¶ Gajdó Tamás színháztörténész, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) tudományos főmunkatársa szerint az első világháborút követő színházi változásokat legszemléletesebben a kolozsvári magyar társulat helyzete mutatja be, amiről számos kitűnő tanulmány készült jó néhány emlékezés alapján. Kiderül belőlük: a román hatóságok már a trianoni békekötés előtt szétverték a színházi szerkezetet.

¶ 1919. október 1-jén a Kolozsvári Magyar Nemzeti Színházat – lefoglalva díszlet- és jelmeztárát – kirakták a Hunyadi téri épületéből. A teret is gyorsan átnevezték: Ştefan cel Mare. A román állam román operát akart itt megteremteni, ám a több mint nyolcvan százalékban magyarok lakta városban nem volt
saját közönsége, a magyar nézők pedig bojkottálták az ottani előadásokat. A magyar színi társulat kénytelen volt átköltözni a Séta téri Nyári Színkör épületébe, amelyet a korszak egyik legjelentősebb színházi és filmes alkotója, producere,
a kolozsvári teátrum legendás direktora, Janovics Jenő még korábban saját pénzből átépíttetett, s egészen az október 1-jei kiűzésükig mozinak használt.

¶ Janovics színészként kezdte, rendezőként folytatta, rendkívül művelt volt, nyelveket beszélt, járt a Műegyetemre is, bölcsészdoktori értekezését pedig Csiky Gergelyről írta. 1901-től a szegedi színházat vezette. Tisza István kinevezését elfogadva 1905 áprilisától több mint két évtizeden át igazgatta a Kolozsvári Magyar Nemzeti Színházat. A Hunyadi téri új teát­rumot 1906 szeptemberében avatták fel, a társulat akkor költözött át a Farkas utcai lepusztult épületből. Janovics a régi színpadból kivágatott egy deszkát, beépíttette a Hunyadi téri színpadba. Arra gondolt: átviszi oda a magyar társulat évszázados szellemiségét.

Janovics Jenő Erdélyi Múzeum-Egyesület Kézirattára, Janovics Jenő hagyatéka

¶ A Séta téri Nyári Színkör épületében működő mozija mellett filmstúdiót hozott létre. Producerként 1913 és 1920 között hatvanöt filmet forgatott, harmincegynek ő írta a forgatókönyvét, hármat ő is rendezett. Az elsők között látta meg Magyarországon a filmben rejlő művészi és persze anyagi lehetőségeket. Első filmje, a Pathé filmgyárral közösen készített Sárga csikó világsiker lett. Ő fedezte föl Korda Sándort és Kertész Mihályt, nála kezdtek mindketten. Janovics filmjeiben a kor számos neves színésze – Poór Lili, Blaha Lujza, Szentgyörgyi István – szerepelt, sőt kizárólag a kolozsvári stúdióban állt kamera elé Jászai Mari. A tolonc Jászai Mari egyetlen fennmaradt némafilmje, amelyet Kertész Mihály 1914-ben forgatott Janovics kolozsvári stúdiójában: Amerikában került elő a kópia, a New York-i Magyar Ház pincéjéből valamikor a két­ezres évek végén.

¶ Miután 1919. október elején kénytelenek voltak a Séta téri Nyári Színkörbe átköltözni a magyar színházzal, Janovics próbálta ugyan egyéb filmes bevételeiből finanszírozni az előadásokat, de nem igazán ment. Állami vagy városi támogatást nem kaptak, sőt 25 százalékos „vigalmi adóval” terhelték meg
a jegyárait. Janovics anyagi forrásai fogytak, ő pedig lassanként kiszorult a színház vezetéséből. 1936-ban Szeged önkormányzata felkérte a Szegedi Szabadtéri Játékok művészi programjának kialakítására. Aztán még egy kis időre visszavehette az imádott kolozsvári színháza igazgatását 1945-ben. De Biberachot már nem játszhatta el, a Bánk bán bemutatójának délelőttjén, 1945. november 16-án meghalt.

¶ Janovics Jenő sokat publikált. Naplója megrendítő dokumentuma a kolozsvári színjátszás államfordulat utáni napjainak. Feljegyzéseiből pontosan kiderül, hogyan vált ott napról napra ellenségesebbé a közhangulat. Gajdó Tamás említi, hogy Janovics naplójának azért is óriási a forrásértéke, mert az egykori színházi iratok jelentős része megsemmisült az utódállamok területén. Ugyanakkor jól követhetők az események Janovics naplója alapján, amelyből néhány részletet közlünk.

¶ A román csapatok 1918. december 24-én délután vonultak be Kolozsvárra. Két nappal később jegyezte fel Janovics, hogy a karácsonyi ünnepekre kitűzött előadásokat ugyan megtarthatták, de „közönség nincsen délután, sem este. A színészek lélektelenül, csüggedten járnak-kelnek, kóvályognak a színpadon. A színfalak között egymásra néznek, és hangtalanul sírnak. Bíztatom őket: ha megszakad is a szívük, játszani kell, mert ha önként zárjuk be a színházat, a megszállók lefoglalják mint üres helyiséget, s katonákat telepítenek be. Vérző szívvel kell mókázni az üres széksorok előtt.”

Janovics Jenő és (vélhetően) Várkonyi Mihály a Bánk bánban Erdélyi Múzeum-Egyesület Kézirattára, Janovics Jenő hagyatéka

¶ A következő napok káoszát úgy összegzi: „Kapkodnak. Egymásnak ellentmondó parancsokat adnak. Senkinek sincs kiszabott feladata. Mindenkinek annyi a hatalma, amennyit önként kijelöl magának. Látszik, hogy meglepetésként érte őket az a váratlan szerencse, hogy Erdély fővárosába telepedhettek. A színházat tehát békében hagyják. Nagyobb gond­jaik vannak.”

¶ 1919 elején – szintén Janovics naplójából tudjuk – az előadások rendesen folynak, cenzor még nem tűnt föl, ám közönség sem volt, csak a román tisztek jártak a színházba, ők azonban nem fizettek belépődíjat, s napról napra „éhesebb mohósággal vetették magukat a szabadjegyekre”.

¶ Január közepén Janovics lakását, irodáját felforgatták. Iróniával jegyzi meg: „Elvitték mint lázító dokumentumokat: Sopokhles Philocratesét és Csengery János fordításában a L’ombre de la Loi című francia gépírásos színművet…” A színházat akkor záratta be Stefan Holban román tábornok: ő volt 1918 végén az Erdélyt megszálló VII. hadosztály parancsnoka. Janovics felkeresi Holbant, aki közli vele: csakis akkor engedélyezi a színház további működését, ha ráveszi Grandpierre Emilt (1918. december 1-jétől a Károlyi Mihály-kormány megbízásából Kolozsvár és Kolozs megye főispán-kormánybiztosa lett, az eskütétel megtagadása után a román hatóságok tőle vették át a hatalmat 1919. január 18-án) és Haller Gusztáv polgármestert, hogy „ne legyenek olyan konokok, engedjenek merev álláspontjukból, és tegyék le a hűségesküt”. Janovics nem vállalja ezt: „Idegesen vette tudomásul válaszomat, s elbocsátott. Az egész tárgyalás francia nyelven folyt le, mert a tábornok nem tudott magyarul, én pedig nem értettem románul.”

A bukaresti vendégszereplés (1925)
Erdélyi Múzeum-Egyesület Kézirattára, Janovics Jenő hagyatéka

¶ Január 28-án Holban tábornok mégis megüzente, hogy a színház megnyithat. A román tisztek ugyanis panaszkodtak, nem tudnak hol szórakozni. De március 15-én ismét megtiltották, hogy játsszon a színház, tartottak attól, hogy „a nemzeti ünnepen a magyarok gyűlést fognak tartani”. Tartósan fennmaradt a zárva tábla a színházon.

¶ 1919. március végén egy jóindulatú román tisztviselő elárulta Janovicsnak, „renitens magaviselete” miatt le fogják tartóztatni, hogy „megszűnjön a színház irredenta propagandája”. Kollégái gyorsan rávették a színigazgatót, vonuljon be az „őrültekházába, ott már van egy pár magyar ember, aki menedéket talált”. Lechner Károly nemzetközi hírű elmegyógyász professzor beutalta Janovicsot a „Zöldfedelű házba”, így hívták Kolozsvárott az idegszanatóriumot. Március 30-án „reggel nyolckor a temetőn keresztül mentem az ideggyógyászatra. Lechner megvizsgált, fölvett a nyugtalan, nehéz betegek közé. Megmondta, hogy úgy kell viselkednem, ahogy a többi komoly beteg viselkedik”, említi Janovics, és azt is, hogy egy kihallgatáson a beszedett gyógyszerek hatására valóban őrültként viselkedett.

¶ Janovics Jenőt aztán mégis hadbíróság elé cipelik. Pár nap múlva kiengedik. Szeptember végén tudja meg: 1919. október 1-jétől államosítani fogják a színházat, „azonban ha leteszem a hűségesküt a románállam iránt, akkor mint művezető igazgató megmaradhatok a román színház élén”. Nem tette le a hűségesküt.

A társulat 1919-ben
Erdélyi Múzeum-Egyesület Kézirattára, Janovics Jenő hagyatéka

¶ 1919. szeptember 30-án játszott utoljára a Janovics-féle társulat a Kolozsvári Magyar Nemzeti Színház Hunyadi téri épületében. A Hamletet tűzte műsorra a direktor. Ő volt a címszereplő, felesége, Poór Lili Ofélia. Janovicsnak szeptember 30-án délelőtt kellett egyeztetnie a cenzorral az előadásról. Hamlet nagymonológját meghúzták, Fortinbras bevonulását a végéről törölték, azt is csak nagy nehezen engedte a cenzor, hogy Hamlet meghaljon, annyit mondott Janovicsnak: „Meghalni, azt szabad maguknak.” Megállapodtak abban, hogy Hamlet utolsó szavai ezek lesznek: „Horatio, halott vagyok; Te élsz, / Győzd meg felőlem és igaz ügyemről a kétkedőket.” A búcsúesten Táray Ferenc játszotta Horatiót.

¶ Hogy mi történt a Hunyadi téri utolsó előadásukon, Janovics október 1-jei naplóbejegyzéséből tudjuk: „Hajnali három óra. Még itt ülök a színházi irodában. Fáradtan, zúgó fejjel. A rettenetes izgalom után nem is gondolok a lefekvésre. Körülöttem órák óta már halálos csend van. Azt hiszem, mindenki, közönség és színészek – Kolozsvár egész magyarsága – ébren tölti az éjszakát. Újra és újra átélem ennek a nagyszerű búcsúestének robogó eseményeit. Elevenen él a fülemben,
a lelkemben minden szó, minden hang, a szenvedélyek kirobbanása és lángolása, a fájdalom vonaglása. Megpróbálom leírni, mi történt. Már hét órakor özönlött a közönség a színház felé. Mindenki ott akart lenni ezen a nagy búcsún. Csodát vártak. Mikor már az utolsó helyig megtelt a nézőtér, úgy rendelkeztem, hogy jegy nélkül is be kell mindenkit engedni. Pillanatok alatt megteltek a széksorok közötti térségek, még a zenekari helyiség is. Szorosan egymáshoz simulva, lihegve, hegyén-hátán állottak az emberek. S mindenki fekete ruhában volt. Nem volt előzetes megbeszélés, mégis mindenki úgy érezte, hogy nagy temetésre jön, s felöltötte ünnepi fekete gúnyáját. A széles folyosókon is szorongtak az emberek. Kinyittattam tehát a folyósóra nyíló ajtókat, hogy odakint is hallhassák legalább foszlányait a magyar szónak. Két és fél ezer ember szorongott a nézőtéren és a folyosókon, pedig a színházban csak ezerkétszáz ember számára van férőhely. A színház előtti tér is feketéllett. Halálos csönd támadt, amikor a függöny szétnyílt. Lélegzetét is visszafojtotta mindenki, hogy ne zavarja az ünnepi némaságot. De valahányszor egy színész a színpadra lépett, vagy kiment jelenése végén, újra és újra kitört a tapsvihar. Következett a nagymonológ. És én elfelejtettem mindazt, amit tudós dramaturgiai professzoraimtól hallottam a színiakadémián, hogy ez a monológ önmagát marcangoló, magába mélyedő elmélkedés. Kiállottam a súgólyuk elé, a nézőtér felé harsogva a kérdést: „Lenni, vagy nem lenni – ez itt a kérdés!” Pillanatnyi megdöbbent némaság után fergetegként robbantak ki a szenvedélyek. A karzatról éles női hang törte meg először a csöndet: – Élni akarunk! S utána kétezer torok dübörögte, harsogta felszabadultan, ujjongva, reménykedően: – Élni akarunk! Mintha a történelem kerekébe akart volna ez a kétezer ember kapaszkodni. A tenyerek összeverődtek, a lábak szilajul dobogtak, félelmetes pillanat volt. Magam is megriadtam a visszafojtott szenvedélynek ettől az orkános kitörésétől. Percekig tartott ez a viharzás, azután valahogy egymást csitították el az emberek.”

A kassai színház
Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet

¶ A rendőrök katonai segítséget kértek a színház elé. Janovics vérontástól tartott. Színészeivel közölte, az előadás után a hátsó kapun menjenek ki, ott nincs katonai kordon. „A függöny utoljára csapódott össze. A színpadról elszéledtek a színészek, munkások, a kapott utasítás szerint. A nézőtéren azonban senki sem mozdult, mindenki helyén maradt, mintha a lábak gyökeret vertek volna. Ez nem volt megbeszélés, nem volt utasítás, kétezer ember gondolatának csodás találkozása volt. Mintha meg akarták volna védeni színházukat idegen támadás ellen. (…) Ajkamra tapasztott ujjakkal jeleztem, hogy beszélnem nem szabad, s kézmozdulattal kértem, könyörögtem, hogy távozzanak. Erre viharosabban tört fel
a sírás. Közben dacos kiáltások sivítottak: – Nem megyünk el, itt maradunk! Nem hagyjuk a színházunkat! Még ott állottam a színpad elején, tehetetlenül, tanácstalanul, reszketve a fenyegető pillanatoktól, amikor a térről minden kapun át benyomultak a rendőrök, a katonák, és rekedt szidalmak között, gumibotokkal, puskatussal verték ki a közönséget. Ütötték-verték, kit hol találtak. Sikoltva, egymást taposva menekült, aki tudott, az embertelen támadás elől, de aki el tudta kerülni az ütlegeket, tetézetten megkapta a téren, ahol a katonák kordonjába ütközött. Azután elcsendesedett minden, a harctéren csupán eltaposott kalapok, szakadt ruhafoszlányok maradtak. A nagy színházépületben csak hárman maradtunk: az öreg Méry bácsi, a házi tűzoltó, aki várta, hogy olthasson, Bürger Antal öltöztető szabó, meg én. A vén szabó lehúzta rólam Hamlet királyi fekete trikóját. Azután végtelen, véget érni nem akaró, hosszú, álmatlan sötét éjszaka következett.”

A pozsonyi Városi Színház
Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet

¶ 1941. november 9-én nyílt meg ismét a Hunyadi téren a Kolozsvári Nemzeti Színház. Táray Ferenc lett az igazgató, aki Horatiót alakította az 1919-es búcsúesten. A Hamlettel nyitottak újra. Táray köszöntőjében azt mondta: huszonkét évig fájt neki az „egykor megzavart Hamlet-előadás”.

¶ Janovics Jenő Magyarországon vészelte át a második világháborút. Hagyatékának egy része, írásos és tárgyi dokumentumokkal a Kolozsvári Magyar Állami Színháznál van. Naplója Jordáky Lajos kolozsvári szociológus, kritikus, a társadalomtudományok doktora hagyatékából került elő: a gépelt dokumentumot az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kézirattára őrzi.

¶ Gajdó Tamás színháztörténész azt mondja, az utódállamok területén a hatalom elől igyekeztek elrejteni ezeket az értékes hagyatékokat. Jordáky Lajos megbízható embernek számított, hallgatott a nála lévő anyagokról:

¶ „Jordákynak a Janovics Jenő és Poór Lili című könyve a hetvenes évek elején jelent meg, de nem fedte föl abban, honnan vannak a pontos információi, vagyis hogy ő őrzi Janovics írá­sait. Ez később derült ki. Földes László színész pedig a nagyváradi lakásán rejtegette a saját színházi gyűjteményét, amely jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tulajdona.
De sajnos sok mindent megsemmisítettek önféltésből. Nagyjából a hetvenes évek végén indult egy »mozgalom«, hogy Romániából át kell menekíteni Magyarországra bizonyos dokumentumokat. Többnyire másolatban hozták át ide ezeket, leginkább egyéni megfontolásból, hiszen abban az időben azt érezték az »őrzők«, hogy még rosszabb idők jöhetnek ott a magyar kultúrában. Az OSZMI-hoz került például Kovács György színművész, rendező néhány kötetnyi naplója: ő a marosvásárhelyi Székely Színház egyik alapítója volt. A szlovákiai magyar színjátszás egyik legjelentősebb alakjának, Faragó Ödönnek a hagyatéka részben hozzánk került, részben az OSZK-ba” – mondta el Gajdó Tamás a MúzeumCafénak.

Faragó Ödön Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet

Magyar igazgatók csatája Szlovákiában

¶ Faragó Ödön – Janovics Jenőhöz hasonlóan – elismert volt színészként, rendezőként, társulatszervezőként, igazgatóként, színházi szakíróként. Kassai színházát Hevesi Sándor, a budapesti Nemzeti Színház főrendezője így méltatta, miután 1916. május 13-án megnézte a Bánk bán-előadásukat: „A régi Pesten kísérletezés maradt a magyar színjátszás, Kolozsvárt kihajtott a nemes vetés, de nem tudott megnőni. A gyönge palántát Kassa nevelte föl a maga dicsőségére és az egész magyar nemzet örömére. Kassa városa ezzel ragyogó példáját adta annak, hogy nem kell központban, nem kell fővárosban lenni, hogy igazi kultúrát teremthessünk.”

¶ Faragó sokrétű tevékenysége jól dokumentált, ő maga is sokat publikált. Színészként kezdte Kassán, Kolozsváron főrendező lett – tanulhatott itt Janovics Jenőtől –, innen tért vissza Kassára színházat vezetni. Lehetőségeit már az első világháború is szűkítette. De jó menedzser volt, ambíciói még korlátok között is szárnyaltak, úgyhogy az 1918/19-es évad, illetve 1919 ősze még nem hozott komoly változást Kassa színházi életében, a magyar és a német társulat váltotta egymást a teátrumban, ahogyan arról a koncessziós működési engedélyek rendelkeztek. Nemcsak Kassán, de Pozsonyban is erős és kvalitásos társulat játszott, utóbbit Polgár Károly igazgatta.

¶ Kováts Miklós irodalom- és színháztörténész írja, hogy az államfordulat után a szlovákiai magyar színházak városi közönségének – értelmiségi-hivatalnoki réteg – jelentékeny része „elveszett”. Vagy önként távoztak az új államból, mert korábban állami tisztséget töltöttek be, vagy kiutasították őket, mert nem voltak hajlandók letenni a csehszlovák hűségesküt. A korabeli népszámlálási adatokból tudjuk: százezer magyar költözött át akkor Magyarországra. Akik maradtak, már kevésbé tudták anyagilag támogatni a színházat. A társulatvezetők biztosra vették, hogy a szlovák állam gyorsan létrehozza a hivatásos szlovák nemzeti színházat. Miként Tóth László író, költő, művelődéstörténész feltárta: mivel 1918–1919-ben nem volt széles társadalmi bázisra épülő szlovák színházi közönség, a (cseh)szlovák hatóságok számára nem volt kérdés a magyar színjátszás visszaszorítása, társadalmi presztízsének lerombolása, szakmai, anyagi, infrastrukturális hátterének megsemmisítése.

Faragó Ödön és tanítványai a pozsonyi rádióban Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet

¶ Miután a francia kormány 1918. június 29-én hivatalosan deklarálta a „csehszlovák nemzet” jogát az önállóságra, Pozsonyban az új hatalom 1918 szeptemberétől elrendelte, hogy a tervezett darabokat előzetesen be kell mutatni a helyi hatóságoknak. 1918. október 28-án megalakult a független csehszlovák állam, amelynek Szlovákia is részét képezte. Néhány nappal korábban indult Faragó Ödön ötödik kassai színházi szezonja. 1919 januárjában életbe lépett a kétnyelvűségről szóló rendelet. 1919. január 12-én Lehár Ferenc Pacsirtája ment a teátrumban, amikor az operett szünetében a hatóság emberei levetették a női szereplők pártájáról a nemzeti színű szalagot. Hamarosan betiltották azokat az előadásokat, amelyeknek címében vagy szövegében a „tót” kifejezés előfordult, így került le a műsorról például Lehár Drótostótja.

¶ A magyar társulatok vezetői arra kényszerültek, hogy egymással csatározzanak a „maradék” színházi helyért, hogy az addig befektetett tőkéjüket és persze a magyar színjátszást valamiképpen mentsék. Faragó 1919. április 26-án bemutatta Kassán Smetana cseh zeneszerző Az eladott menyasszony című vígoperáját. Sokan tartották ezt a Faragó-féle színházpolitika jelképes gesztusának. Sokan pedig támadták ezért. Faragó közben mindent megtett azért, hogy összekösse, saját kézbe vegye a kassai és pozsonyi magyar társulatot.

¶ Polgár Károly színész, rendező, színműíró 1911-től állt a pozsonyi magyar színtársulat élén. Korabeli lapok szerint az ő előadásai is vetekedtek a fővárosi társulatokéival. Faragó viszont levélben fordult a pozsonyi kormánybiztos-helyetteshez, Dušek Győzőhöz 1919 májusában, hogy küldjék el azt a „tősgyökeres ripacs színigazgatót”, máskülönben „Pozsony sohasem remélhet egy tisztultabb színészetet”. A pozsonyi újságok védték az igazgatójukat, támadták Faragó tervét, mondván, nem akarnak más várossal szövetkezni, a pozsonyi magyar kultúrintézményeket kell erősíteni. A pozsonyi zsupáni hivatal színügyi bizottsága, amelynek elnöke Jaroslav Kvapil cseh drámaíró, színigazgató volt, akkoriban a közoktatásügyi minisztérium osztálytanácsosa, 1920. február 20-án kimondta: Szlovákia egész területén egyetlen direktor fog működési engedélyt kapni a magyar nyelvű színházi előadások rendezésére. Ő lesz Kassán és Pozsonyban is bizonyos hónapokban. Vagyis csakis rövid szezonokban játszhattak ott.

¶ 1920. március 1-jén a pozsonyi Városi Színház épületében megalakult a cseh művészekből álló Szlovák Nemzeti Színház. Hamarosan Faragó és Polgár is megpályázta a pozsonyi magyar színi szezont. Addigra már Polgár is sározta Faragót, feljelentette őt. De Faragó nyert. Kováts Miklós fogalmazta meg, hogy Faragó „hallatlan energiával és következetességgel küzdött”, hogy később is védje a magyar színészet pozícióit (a saját érdekeit is) „a hivatalos körök egyre inkább megnyilvánuló diszkriminációs intézkedéseivel szemben”. Faragónak a társulat hatvan százalékát csehszlovák állampolgárságú színészekből kellett kiválasztania. Magyarországi színészekkel csak a Tartományi Hivatal engedélyével köthetett szerződést.

¶ A színügyi bizottság 1921 őszén megszavazta azt is, hogy a Szlovák Nemzeti Színház a Városi Színházban ősztől áprilisig játszhat, a magyar és a német társulat csak nyáron. Faragó Ödön hiába emelt jegyárakat, alig ment a színháza. Szintén Kováts Miklós idézi Faragó egyik nyilvános levelét a Híradó című pozsonyi napilap 1922. augusztus 6-ai számából: „A szlovákiai magyar színészet olyan katasztrofális helyzetbe került, hogy minden pillanatban a teljes összeomlás fenyegeti a közönség teljes hiánya, teljes közömbössége miatt! A szlovenszkói egyetlen magyar színtársulat fennmaradásának kérdése nem az én magánügyem. A színház nem érettem, hanem a szlovenszkói magyarságért van…”

¶ Pozsony után Polgár Károlyék kisebb-nagyobb városokban kényszerültek játszani. Ám a következő magyar színi szezon pályáztatásánál, 1922-ben ismét egymás ellen küzdött Faragó és Polgár – nekik voltak megfelelő színházi felszereléseik (díszlet, kellék, jelmez stb.) ahhoz, hogy tudjanak játszani. A magyar direktorok egymás elleni torzsalkodása tovább gyengítette a szlovenszkói magyar színjátszás helyzetét. Akkor a harmadik pályázót, Földes Dezsőt nevezte ki a minisztérium. Tapasztalatlan volt a színházvezetésben, egy éven belül csődbe vitte a magyar társulatot, így lemondatták. Faragó őt tartotta a „szlovenszkói magyar színészet egyik sírásójának”. 1924. június 9-én újra Faragó Ödön kapta meg a koncessziót, pozícióját 1926. október végéig megtartotta. A magyar színtársulat kiszorítása Szlovákia két legjelentősebb színpadáról azonban folytatódott és befejeződött: Pozsony után Kassa színházi főszezonját is elveszítették. Tizenkét éves szlová­kiai működés után Faragó 1926. október 24-én a kassai, két nap múlva a pozsonyi közönségtől búcsúzott. Mindkét helyen A Noszty fiú esete Tóth Marival című darabbal. Nyilatkozatban fordult a szlovákiai magyar közönséghez, kérte őket, hogy utódját, Iván Sándort – aki „tisztességes ember, jó ember, érteni fogja dolgát” – segítsék, de őt magát is, ha vissza akarna térni Kassára. Faragó távozása után többen pályáztak az igazgatói posztra, de Iván Sándor volt az egyetlen, akit a szlovák és a magyar politikai körök is elfogadtak. 1937-ig vezette a kelet-szlovenszkói magyar színházi társulatot. Faragó Ödön később visszatért Pozsonyba: tudta, hogy a csehszlovákiai magyar színházkultúra egyik lényeges problémája az utánpótlás, ezért 1928-ban színésziskolát indított a Carlton Hotelben, hivatalos engedély nélkül. Miután ez a hatóságok tudomására jutott, kiutasították Faragót az országból. (Ezt követően Budapesten játszott színészként, és 1945-ben halt meg, akkor már
a Nemzeti Színház tagja volt.)

¶ Faragó Ödön és Polgár Károly, a két rivális magyar direktor párbajáról Varga Emese doktori értekezéséből – A (cseh)szlová­kiai magyar hivatásos színjátszás száz éve; 1918–2018 – is sokat megtudhatunk. Azt írja, a két magyar színigazgató csatározásának megítélése máig megosztja a színháztörténészeket. Van, aki egyetért Faragó lépéseivel, más úgy ítéli meg, hogy Faragó önös érdekből kijátszotta Polgárt. „Azért is nehéz kideríteni az igazságot kettőjük vonatkozásában, mert míg Faragó színigazgatói hagyatéka teljes bőséggel fennmaradt és hozzáférhető, s ilyenképpen aprólékosan is tanulmányozhatók legszemélyesebb és legrejtettebb elgondolásai, döntéseinek, cselekedeteinek mozgatórugói, addig Polgár dokumentum- és levélhagyatékának sorsa, esetleges holléte egyelőre ismeretlen”, írja Varga Emese.

Lappangó dokumentumok

¶ Az OSZMI 2005-ben kezdeményezett egy felmérést annak kapcsán, milyen történeti dokumentumok, egyebek találhatók a határon túli magyar színházakban. Gajdó Tamás mesélte, hogy minden színházban van valami, de egyénileg találták meg a módját az egyes anyagok őrzésének, nyilvántartásának. A Szlovákiai Magyar Adatbankban egyre több információ fellelhető arról a korról, viszont például a vajdasági színjátszásról alig tudunk valamit, ott nehezítette a megőrzést, hogy a Vajdaságban nem működtek magyar társulatok a két világháború között. Janovics Jenő írta 1935-ben: „Az utódállamok közül Jugoszlávia bánt legkíméletlenebbül a magyar színházzal. Már az uralomváltás első, zavaros idejében kitoloncolta az összes magyar színészeket, s ott azóta is legföljebb műkedvelők tarthatnak olykor-olykor magyar nyelvű szín­házi előadásokat.”

¶ Szabadka utolsó magyar színigazgatója Nádassy József volt hosszú ideig. 1911-ben pályázattal került a színház élére. 1912-től szinte megszakítás nélkül játszottak 1918-ig. A háborús időkben a legnagyobb csapás akkor érte őket, amikor 1915. március 11-én hajnali öt órakor kigyulladt az üres nézőtér,
s néhány óra alatt a színház porig égett. Hatvanegy esztendő minden emléke megsemmisült. Nádassy azonban kijárta a város vezetésénél az új helyszínt: a Pest Szálló nagytermében játszottak tovább. Ám 1917-ben a szénhiány miatt kormányrendeletre bezárják a színházat, csak hétvégenként tarthattak három előadást. 1918. november 14-én a szerb csapatok által megszállt Szabadkán a parancsnok feltételhez kötötte a színház újranyitását: játszhatnak a magyarok, de a színészek minden előadás előtt énekeljék el a szerb himnuszt. Nádassy ezt megtagadta. A magyar társulat szétszóródott. Szabadkán évtizedekre megszűnt a hivatásos magyar színház. 1927. január 12-én nyílt meg a régi, leégett szabadkai színház helyén az új – már állandó szerb társulattal.

¶ Janovics Jenő 1937-ben fogalmazta meg a kisebbségi színjátszás kapcsán, hogy majd csak akkor lehet kritikusan véleményezni az eseményeket, ha azokat történelmi távlatból nézik a szakavatottak. Csakhogy sajnos annyira hiányos ennek a korszaknak a dokumentálása, hogy sok esetben a műsorokat sem lehet rekonstruálni, hogy egyáltalán mit játszottak, ráadásul egy-egy társulat különféle színi kerületekben lépett föl. Gajdó Tamás úgy véli, még lehetnek lappangó anyagok, és számos hiátust pótolnának – egyebek mellett – a mikrotörténetek, színészlevelezések, személyes feljegyzések. Őt például érdekelné, mit gondoltak kollégái Papp C. László operaénekesről, aki a kolozsvári román színház igazgatója lett Constantin Pavel néven az államfordulat után. Az OSZMI színháztörténésze szerint amúgy nem kellene mindent egy helyen gyűjteni, de szükség lenne egy átfogó adatbázisra, amely digitálisan hozzáférhetővé tenné a határon túli színházi dokumentumokat. Nemrégiben alakult meg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Színházi Kutatások és Multimédia Intézete: rendszeresen egyeztetnek az OSZMI-val, és terveik között szerepel színháztörténeti adatbázis megteremtése is.

Források

Színháztörténet nagyítóval – Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához 1920–1949. Szerk.: Csiszár Mirella és Gajdó Tamás; Petőfi Irodalmi Múzeum – Országos Színháztörténeti Múzeum
és Intézet, Bp. 2018

Kováts Miklós: Faragó Ödön és Szlovákia magyar színészete, Irodalmi Szemle, Pozsony 1970. 6–7. sz.

Tallián Tibor: Magyar operajátszás az utódállamokban, Muzsika, 1999.
42. évf. 4. sz.

Trianon és a színház 2. – Színházi élet a vesztes háború után, az őszirózsás forradalomtól Trianonig, Nemzeti Magazin, VII. évf. 2. sz.,
2019. okt.–nov.

Tóth László: Kényszerpályán. A pozsonyi magyar színjátszás
az államfordulat idején; 1919–1924,
Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2017. 1. sz.

Kováts Miklós: Magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában
1918–1938. Madách Könyvkiadó, Pozsony 1974

Jordáky Lajos: Janovics Jenő és Poór Lili. Kriterion, Bukarest 1971

Popély Gyula: A magyarság számának alakulása az 1921. és 1930. évi csehszlovákiai népszámlálások tükrében, Századok, 1989. 1–2. sz.

Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház. Korunk Baráti Társaság, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár 2001

Jakab Albert Zsolt: Ez a kő tétetett… Az emlékezet helyei Kolozsváron
1440–2012. Kriza János Néprajzi Társaság – Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár 2012

Varga Emese: A (cseh)szlovákiai magyar hivatásos színjátszás száz éve
1918–2018; doktori értekezés. Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskola, 2019

Impériumváltás és színházi élet Kolozsváron 1918–1919 – Janovics Jenő visszaemlékezése, Korunk, 29. évf. 12. sz. 2018. dec.

Magyar Színháztörténet II. 1873–1920. Főszerk.: Székely György, Magyar Könyvklub – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Bp. 2001

Magyar színművészeti lexikon. Szerk.: Schöpflin Aladár, Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézete, Bp. 1929