Giorgio Vasari angyali híradása Toszkánából?
MúzeumCafé 6.
Amit a régésznek jelent a földből előkerült lelet megpillantása, azt jelenti a művészettörténésznek az első találkozás egy reprodukcióról sem ismert festménnyel, vagy szoborral. Tudni ugyan lehetett volna egy 16. század közepi firenzei Angyali üdvözletről a szegedi Móra Ferenc Múzeumban, hiszen létezését nem is egy nyomtatott és írásos dokumentum tanúsította, de én, szégyenszemre, nem tudtam róla. Szégyenszemre – és szerencsémre. Így ugyanis igazibb, ünnepibb lett a meglepetés, amikor 2007 karácsonya táján először találkoztam Kovács Zsuzsa restaurátor műtermében a kerek formátumú, fára festett alkotással. A kép a felületét borító, besötétedett lakkréteg miatt – szakzsargonnal szólva – nehezen volt olvasható, de szellemi sugárzása áttört az anyag sötétségén, nyilvánvalóvá téve: a toszkán cinquecento jelentős alkotása került a szemem elé.
Egy ilyen mű felbukkanásakor a legnagyobb izgalom kiváltsága a restaurátoré. Számára ugyanis a feladat szépsége és megtisztelő volta feletti örömérzéshez törvényszerűen társul a felelősség súlyának átérzése is. Az még csak hagyján, hogy saját és művészettörténész kollégái kritikus szigorral figyelik a munka minden egyes szakaszát, a restaurátor – és ez több szellemidéző miszticizmusnál – a hajdan volt, de művével materiálisan jelenlévő mester tekintetét szintúgy folyamatosan magán érzi. Persze azért a művészettörténész izgalma sem akármekkora. Ha az újra előkerült mű minősége, mint e tondóé, egy elég jól meghatározható szint felett van, akkor a szakemberben legyűrhetetlen vágy ébred, hogy térben és időben megtalálja a helyét, attributáljon, vagyis kimondja a mester nevét. Kötelességérzet, kíváncsiság, rendszerező mánia és – tegyük csak hozzá – hiúság elegyéből áll össze ez a belső kényszer. A külső szemlélő megmosolyoghatja a mindenáron névre vadászó muzeológust, mondván, attól nem lesz se jobb, se rosszabb egy festmény, ha ismerjük a mesterét, de aki valaha is, ha másért nem, a játék kedvéért nyomába eredt egy rejtélynek, az megérti ezt a helyrerakó, besoroló buzgalmat.
A mester-kérdést az Angyali üdvözletet a raktárból évtizedek után először előhozó Szabó Tamás restaurátor, a szegedi múzeum képzőművészeti osztályának vezetője is igen fontosnak tartotta, és első levélváltásunk alkalmából megírta, hogy eddig Bronzino, Alessandro Allori, illetve Cristofano Allori nevével kapcsolták össze a képet. (A három név valójában csak kettő, Alessandro Allori ugyanis nevelőapja, Agnolo Bronzino halála után felvette annak nevét.) Első, ösztönös megérzésemre hallgatva többek között ezt írtam tavaly december 18-án kelt e-mail válaszomban: „Agnolo Bronzino, Alessandro Allori és Cristofano Allori szerzőségét egyaránt erősen kétségesnek tartom. Szerintem inkább Giorgio Vasari közvetlen környezetéből került ki a kép mestere, még az sem kizárt, hogy maga Vasari festette.” A viszonylagos magabiztosságot azonban kételkedés követte. Igen, igen – mondtam magamnak –, ez egy jellegzetesen firenzei és érett manierista kép, tele aulikus előkelőséggel, a mégannyira megcsavart angyalfigura, mint Vasarinál annyiszor, szinte a kép síkjára tapad, égből a földre érkezése közben ruhája is azzal a fajta dekoratív mintával fodrozódik, mint Vasari más angyalain, aztán ez a vértelen színvilág és sápatag fény szintén a magának művészéletrajzaival örök dicsőséget szerzett mesterre jellemző, de van ebben a festményben valami többlet, amihez alig találni párhuzamot a terjedelmes életműben, ez pedig a bensőséges hangulat, az arányok nemes harmóniája, a Madonnafej raffaellói és az angyalfej görögös klasszicitása, s nemkülönben a tér kitöltésében megmutatkozó mértéktartás.
Elkezdtem Vasaritól közel és tőle távolabb másfelé tájékozódni, eredménytelenül. Múzeumi meghívással ekkor érkezett hozzánk a genfi egyetem milánói származású művészettörténész professzora, Mauro Natale, hogy Boltraffio-képeinket tanulmányozza. A krónikási hűség kedvéért dátumot is mondok: április 10-én, az asztalosműhelyben csak egy pillantást vetett a hat deszkából álló kép egyetlen, az angyal büsztjét látni engedő alkotóelemére, és percnyi habozás nélkül mondta ki Vasari nevét. Fentebb már említettem, hogy a mester-meghatározó törekvések egyik mozgatórugója a hiúság. Kitalálható, hogy Mauro Natale határozott attribúcióját hallva legalább egy pillanatra sebezve éreztem magamat, amiért túl gyorsan hűtlen lettem első, és lám, becses ötletemhez. Mentségemre szóljon, hogy hamarosan fölülkerekedett bennem az öröm: a Szépművészeti Múzeumban őrzött, Montrealtól nagy nehezen visszaszerzett Vasari-képen, a Kánai menyegzőn kívül immár egy másik Vasari-alkotást is hazai műkincsállományunkhoz tartozónak tudhatunk.
Monica Biettinek, aki a Medici-kiállítás egyik kurátoraként annak bontására jött a Szépművészeti Múzeumba, a május 20-a körüli napokban már türelemre kellett intenie, olyan sürgető kíváncsisággal lestem a véleményét az újra összeillesztett kép előtt állva. Túl sokáig azért nem kellett várnom: „Ez egy Vasari” – mondta, és mimikája elárulta, elképzelni sem tudja, hogy más név is szóba jöhet. „Nem túl jó ez a kép Vasarinak?” – próbáltam megingatni a határozottságát, csöppet talán meg is sértve a patriotizmusát: „Vasari azért nagyon szép dolgokat is tudott csinálni” – replikázott, és miután nemcsak firenzei patrióta, de firenzei művészettörténész és múzeumigazgató is, túl sok értelmét a további akadékoskodásnak nem láttam. Sajnos néhány nap múlva, amikor a Mátyás király-konferenciára Magyarországra látogató Louis A. Waldmant kísérték kollégáim a restaurátor-műterembe, nem tudtam jelen lenni, de úgy hírlik, ő sem kételkedett Vasari szerzőségében. Waldman professzor a texasi egyetem tanára, a Villa I Tatti, vagyis a Harvard egyetem reneszánsz kutatóközpontjának munkatársa, így számottevő súlya van az ő ítéletének is.
A kétszer is emlegetett hiúsággal immár semmiféle kapcsolatot sem tartó jó érzéssel nyugtáztam, hogy kételyeimet éppen az a Boskovits Miklós, az itáliai reneszánsz festészet világhírű kutatója osztja, akinek még a budapesti egyetemen voltam tanítványa, és aki évtizedek óta postafordultával válaszol Firenzéből minden kérdésemre. Olaszul válaszolt, nem mert elfelejtett magyarul, hanem mert utálja a számítógépet, s e-mailjeit egy olasz munkatársának diktálja: „Kedves Vilmos, a tondóról, amely meglehetősen szépnek tűnik, első látásra Vasari jut az ember eszébe, még ha némi nehézséget okoz is Mária figuráját összeegyeztetni Vasari stílusával. Egy kiváló cinquecento-kutatóval, Alessandro Nesivel is konzultáltam, akinek ugyanaz volt a benyomása a képről, mint nekem, de szeretne még egy kicsit gondolkozni a kérdésen. Ha bármi újat tudok, közölni fogom veled. Üdvözöl: Miklós.”
Most tehát várom Boskovits Miklós újabb jelentkezését, addig pedig úgy tekintek a szegedi tondóra, mint Giorgio Vasari egy kivételesen ihletett alkotására.